Mikor jön el?

Igazán nem mondhatjuk, hogy Orbán Viktor miniszterelnök tusnádfürdői beszéde – a nyári uborkaszezon ellenére – visszhang nélkül maradt volna. Számomra a legnagyobb rejtélyt a beszéd befejező része jelentette. A kormányfő a félelem, a begubózás, a visszahúzódás helyett bátorságot, előretekintő gondolkozást javasol a Kárpát-medencei magyar közösségnek, amit azzal zárt le: „könnyen lehet, miután bármi megtörténhet, hogy eljön a mi időnk”. A beszéd olvasása óta azon töröm a fejem: mit is érthet azon, hogy „eljön a mi időnk”. Ez már azért is elgondolkozató, mert igazán nem állíthatja, hogy neki és pártjának már nem jött el az ideje, hiszen a Fidesz második alkalommal szerzett kétharmados többséget. Hogy ehhez 2014-ben mennyiben járult hozzá a választási rendszer megváltoztatása, azzal most nem kívánok foglalkozni, csupán rá hivatkozom, szerinte ugyanis a kétharmados többség a kinti magyarok egy százalékot érő szavazatának köszönhető.

Miről álmodozhat még a miniszterelnök, aki ekkora parlamenti többség birtokában gyakorlatilag (majdhogynem) azt csinál az országban, amit akar. Nincs akadálya annak, hogy további szuperstadionok építésével segítse, hogy kiváló (?) labdarugóink jobb környezetben ismerkedjenek meg a labdával. Fiatal focistáink képessége, legutóbbi szereplése alapján azonban a közeljövőben nem számíthatunk arra, hogy e téren „eljönne a mi időnk”. Az teljesen naiv elképzelés lenne részemről, hogy a kormányfő esetleg az ország versenyképessége fokozatos romlásának megállítására gondolt, hiszen ez – többek között – a kutatás+fejlesztés nagyobb fokú támogatása nélkül lehetetlen. Amint tapasztaljuk, ennél már az is fontosabb (?), hogy a Nemzeti Bank kevéske pénzünket kastélyok vásárlására fordítsa. Egyelőre attól se kell félnie, hogy az ellenzék belátható időn belül olyan erőre tegyen szert, mely veszélyeztetné megszerzett hatalmát. Egyébként ha ennek veszélye fenyegetne, akkor a választási törvény további módosításával ezt a lehetőséget is könnyen ki lehet zárni. Elvileg királlyá, fejedelemmé is választhatnánk, de mit változtatna ez a jelenlegi helyzeten? Politikai pályáján kétségkívül nagy előrelépés lenne, ha a jövőben elnyerné az EU elnöki posztját, ehhez azonban meg kellene szereznie a tagországok támogatását, amire egyelőre nincs esély. Mivel a szóban forgó beszéd Erdélyben hangzott el, lehet hogy kódoltan az első világháború után elveszített területek visszacsatolására gondolt. Ez a sejtetés egyesekben felkeltheti, növelheti a hazafias érzéseket, és biztatást adhat a határon túl élő magyarság tájékozatlan részének is. Ez a remény azonban több mint 90 évvel a trianoni döntés után túlzás nélkül az álmodozások kategóriájába tartozik. Már az is óriási eredmény lenne, ha Erdély egy része autonómiát kapna. Ezt azonban a román kormány jóindulata nélkül aligha lehet elérni. Tartok attól, hogy ezt a törekvést egyáltalán nem segítette a tusnádfürdői beszéd.

A teljes egyeduralom megvalósítása, az ellenzéki pártok és a szabad média felszámolása – lehetőségként – szintén felmerülhet. Ez azonban nézetem szerint elvethető, már azért is, mert ez óhatatlanul az EU-ból történő kizárással lenne egyenlő, amire se neki, sem az országnak nincs szüksége. Lehet persze, hogy kizárásunkat, kilépésünket üdvözölnék a szélsőjobboldali mozgalmak, azt gondolván, hogy az EU-kötöttségektől megszabadulva végre „eljött az ő idejük”. Arról azonban sohasem beszélnek, honnan, miből pótolnák azt az óriási pénzügyi támogatást – az elkövetkező hét évre tízezermilliárd forintot –, amelyet az EU-tól várunk. Olyan borzasztóan csökkentik önállóságunkat az Európai Unió előírásai, hogy a hatalmas összegről is érdemes lenne lemondani? Arra gondolni se merek, hogy valamiképpen az orosz érdekszférához kívánnánk csatlakozni. Mit keresnénk mi ezek között az államok között? Az ő támogatásukkal kapcsolatban már vannak szomorú tapasztalataink.

Számos további reális vagy irreális lehetőség merülhet fel. Abban bízom, hogy a miniszterelnök legközelebbi beszédében részletesen kifejti: mit kell tennünk, hogy végre „eljöjjön az ország ideje”.

(A szerző a Nemzeti Kör tagja)