Emlékezés és felejtés

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 34. szám, 2014. augusztus 22.

Fontos és felemelő tapasztalatunk, hogy ha jóvátehetetlen késéssel is, de az idén, a holokauszt hetvenedik évfordulója alkalmából megtört az országos hallgatás. Túlélők százainak, ezreinek kezén meglazult vagy talán szét is tört az elhallgatás rákényszerített vagy éppen önként vállalt bilincse is: olyanok adtak számot hetven évvel ezelőtt átélt megpróbáltatásaikról, személyes és családi veszteségeikről, akik mostanáig tudatosan – félelemből, szeméremből vagy kíméletből – nem beszéltek. Hallgattak a nyilvánosság előtt, de hallgattak sokszor családi és baráti körben is. Voltak, akiket a felejtés reménye tartott életben.

 Amiről nem beszélünk, az nincs. Amit nem idézünk – nem ismétlődik, és előbb-utóbb talán felejthető is… A legtöbben hallgatásukkal a következő – jobbára ugyancsak asszimiláns – nemzedéket, saját fiaikat, lányaikat óvták. De mára bebizonyosodott, hogy a zsidó szenvedéstörténet traumáitól óvott fiatalok egy része elutasítja a felkínált amnéziát. Évtizedek múltán egyszer csak érdeklődni és kérdezni kezd. Mit jelent Magyarországon zsidónak lenni? Ki volt, hol élt és hogy élt a soha nem ismert szakállas nagyapa, a csak fényképen látott, karimás kalapot viselő dédmama? És hogyan tört félbe annak idején, idő előtt anyu boldognak hitt gyermekkora? Ki lehetett az a bizonyos „másik” zsidó kislány az osztályban? Nem hiszem, hogy ez a fordulat kizárólag az alkalomnak, a hetvenedik évfordulónak tulajdonítható. Hozzájárult ehhez az ordas eszmék feltámadásának kísértete, a felélénkült, szavakban és tettekben is megnyilvánuló hazai antiszemitizmus.

Aki nem emlékezik, azt emlékeztetik. Akár azzal, hogy nyilvántartásba veszik – vennék –, vagy kiszorítják a nem létező kánonból. A legsúlyosabb tegnapi traumák akkor is kitörülhetetlenek, ha életüket, életünket nem fenyegeti veszély, „csak” hitüket és reményeiket. Kételyek és aggodalmak között merek csak én is a megindító évfordulós megemlékezések letagadhatatlan, elhallgatott és érthetetlen hiányára – hiányosságára? – hivatkozni. Hogy az emlékezés idei felemelő évadán is azt tapasztaljuk, a közvélemény, a könyvkiadás, a sajtó és a kritika is mintha lemondott volna a sorstársak, elődök korábban már felidézett, évekkel, évtizedekkel ezelőtt művekben megfogalmazott emlékeiről.

Amikor a történelemhamisítást elutasító honfitársaink végre nyíltan vagy legalábbis a korábbinál nyíltabban beszélnek a nácikat kiszolgáló, kollaboráns magyarok – katonák, vasutasok, házmesterek – bűnrészességéről, felelősségéről, méltatlanul kevés szó esik a szennyes áradattal legalább szavakban szembeforduló írástudókról. Idejére sem emlékszem, mikor idézte valaki Illyés Gyula Szégyen-bélyegének felkavaró sorait:

„Az a rongy (vagy az a kitüntetés)

Lekerül egy-kettőre a ruháról.

Tudom, helyén seb fog maradni, és

Csak akkor fáj majd: mélyig kitárul.”

És ki emlékszik arra, hogy a mélyen keresztény poéta, Pilinszky János KZ–oratóriuma a kitörülhetetlen közös fájdalom emlékműveként hangzott el először a hajdani Egyetemi Színpadon? Vagy hogy a zsidótörvények legrigorózusabb paragrafusainak hatása alá sem sorolható Fekete Gyula írta meg a zsidó Weisz doktor erkölcsi mennybemenetelének szomorú történetét, Az orvos halálát.

De nem is csak ezekről, a szolidaritás kivételes tanúságtételeiről kívánok szólni.

Inkább a személyesen, gyerek- és kamaszfejjel átélt szenvedések és traumák sorozatban megjelent krónikájáról, az emlékezés regényeiről. Mentségemre szolgál, hogy nem most először. A hetvenes évek elején, amikor a magyar irodalomban már nem is alkalomszerűen, hanem szinte folyamatosan napvilágot láttak kortársaim, a harmincas évek elején született írók, költők gyászmunkának értékelhető vallomásai, a mementónak szánt siratóénekek, naplók és regények, több szerkesztőséget is végigjártam ezekről szóló tanulmányommal. (Nem a tanulmányt, a témát utasították el.) Végül is a Vigiliát szerkesztő katolikus költőnek, Rónay Györgynek köszönhettem, hogy a jelenséget összegező esszém nyilvánosságra került. (Tudja-e, mi az üldöztetés? ,Vigilia, 1977. január.)

Nem én fedeztem fel a költő, Mezei András Kezdetben című kisregényének líráját, Gera György Terelőútjának különös hangvételét, Gergely Ágnes szerelmes regényének, A tolmácsnak vonzó narratíváját, de eltökélten próbáltam kiemelni és elemezni a magyar irodalom és történelem akkor már nagyon várt, több síkon és szinten is megörökített találkozását. Axiómaszerűen Ember Mária fogalmazta meg, de a Hajtűkanyart érdeme szerint méltató Száraz György szembesítette a közvéleményt azzal, hogy a dokumentumregény kamasz hősének szenvedése nem (csak) zsidó sors, hanem – magyar történelem. De mintha azóta is keveset hallottunk volna nemcsak Ember Mária számadásáról, de az általa tört úton haladó kor- és sorstárs prózaírókról, Bárdos Pál, Gyertyán Ervin, Moldova György pokoljárásáról, az emlékeikből hidat építők műveinek helyéről és rangjáról a magyar irodalomban. Tudjuk, de hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy bár l945 után sokan voltak, akikből csak a szenvedés csinált írót, Mengele boncolóorvosától az újságíróként emlékező Ábel Olgáig, de kezdettől születtek irodal­mi mércével mérhető emlékezések is. A sor elején talán Keszi Imre 1958-ban közreadott, Szabolcsi Bence zenetudós fiáról írott különleges lágerregénye, az Elysium, a képzelt bibliográfia végén az itthon aggasztó közönnyel fogadott Nobel-díjas remekmű, a Sorstalanság. Öt évvel a világirodalmi elismerés után Kertész Imre egy interjúban már a siker természetén, mulandóságán elmélkedik, és arra a következtetésre jut, hogy addig él egy könyv, amíg titka van. De hiszen a Sorstalanság titka azóta is él… Mint ahogy él a kamaszsors folytatásaként felrajzolt titok, a meg nem született gyermekért mondott Kaddis megfejthetetlen titka is.

Tartok tőle, hogy a hevenyészett leltár az új évezred második évtizedében is csak kevesekben ébreszt eleven emlékeket. Gáli Józsefnek, a legdrámaibb Auschwitz-novellák fiatalon halt szerzőjének töredékes tragédiái alighanem teljesen kihullottak az olvasói emlékezetből. Azután, ahogy múltak az évek, idő előtt ment el közülünk Gera György, Mezei András és a költő Székely Magda is. De feledésre ítéltetett kor- és sorstársa, a pályakezdése idején méltán nagy figyelmet ébresztő, később Párizsban élő Tóth Judit életműve is. Vannak, nem is kevesen, akik a tegnapi emlékek mai halványulását a maradandóság mérlegének billegésével hozzák összefüggésbe. Hogy irodalmi színvonalát, művészi megformálását tekintve nem minden emlék állta, állja ki az évtizedek próbáját. De erről csak akkor lehetne érdemben vitatkozni, ha újraolvasnánk Zsolt Béla Kilenc kofferjét, és ismét láthatnánk, sokadik felújításban például Déry Tibor Tanúk cimű drámáját. Csak fanyalogni a korántsem hibátlan, de megjelenésekor felkavaró, felújításakor sajnálatos módon ismét időszerű Álomkommandó párhuzamos narratíváján – nem meggyőző. De tisztább kritikusi lelkiismerettel szembesülhetnénk a magunk kortársi felelősségével, ha lenne, aki elemzőként összevetné az írói ereje teljében lévő, szinte egész írói életművét az emlékezésnek szentelő Bárdos Pál makói zsidó családregényének szekvenciákra bontott zárófejezeteit az író abszurdba hajló remek Mengele-regényének, a Stan és Pannak erőteljes szuggesztiójával. Ha Konrád György megírná azt is, ami az Elutazás és hazaérkezés mögött van. Mindennek tudatában, az irodalmi kánonon túltekintve is csak a legmélyebb emberi tiszteletadással szólhatunk arról, hogy Fischer Iván a tiszaeszlári vérvádra visszatekintő új egyfelvonásos operájában, A vörös tehénben vállalta az emlékezésnek nemcsak a terhét, de aktuális felelősségét is. Krúdyra és Kossuthra hivatkozva emel szót megkülönböztetés, az embertelenség ellen. Bizonyítva ezzel, hogy napjainkban sem mindenkiben él az örökölt gátlások ereje, a félelem a holokauszttagadók gyilkos indulataitól és a sorstársak közönyétől.

Annak idején, a hetvenes években azon töprengtünk, jelent-e korlátot – és milyen természetűt –, hogy az emlékezők nagy része a maga gyermeki tudatára, korlátozott kamaszintellektualitására támaszkodva elemezheti csak azt, aminek megértésére tudós nemzedékek sem képesek. Mára köztudott, amire cikkemben is utaltam, hogy az emlékezők csapata fogyton-fogy, már alig beszélhetünk túlélőkről. Ez az egyik oka annak, hogy szólni kell róluk, szembesülni emlékeikkel, emlékeinkkel, amíg nem késő. Az emlékezet hídjának építésében ránk háruló felelősséget kortársként, írástudóként, kritikusként sem háríthatjuk az utánunk jövőkre.

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 42. szám, 2016. október 21.
LX. évfolyam, 35. szám, 2016. szeptember 2.
LVIII. évfolyam, 18. szám, 2014. április 30.
Élet és Irodalom 2024