A miskolci ocsú

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 32. szám, 2014. augusztus 8.

Sok helyről lehet hallani azt a véleményt, hogy a baloldal (most konkrétan a DK és az MSZP, de egyébként bármely őket is magában foglaló szövetség) vagy Miskolcot, vagy Budapestet tudja megnyerni ősszel, a kettő együtt nem megy. E föltételezés korántsem alaptalan: ami Pásztor Albertet helyi szinten népszerűvé teszi, és aminek alkalmasint a jelölését is köszönheti (konkrétan 2009-es rasszista mondatai és azóta is fönntartott markáns véleménye a cigánykérdésről), az a pesti liberális közönségből pont ellentétes hatást vált ki.

A DK (Gyurcsány Ferenc) láthatóan ezt tisztán politikai föladványnak látja, és ennek megfelelően megpróbálja egyszerre maga mellé állítani a miskolci rasszista indulatokat (a végletekig támogatja Pásztor Albertet) és valahogy megnyugtatni a liberálisokat. Utóbbi eszköze a cizellálás, Pásztor mondatainak csiszolgatása, magyarázgatása és kísérlet arra, hogy „jó demokratának” állítsák be a volt miskolci rendőrfőkapitányt – hol máshol, mint a Galamuson, a szinte csak a megnyugtatandó célközönség által olvasott internetes médiumban, illetve a szintén főképp a pesti liberális közönséget elérő ATV-n. E hosszas szerecsenmosdatás része Eörsi Mátyás interjúja is, amelyben negyed órán keresztül próbálta szenvedélyesen védeni a „nagyon rendes ember” Pásztor Albertet, amikor is egyszer csak kicsúszott a száján: „most csak arról beszélünk, romabűnözés van-e, sajnos ilyen statisztikailag létezik, és mögötte igen súlyos szociális tragédiák vannak”.

A mondat valószínűleg csak elszólás volt, egy baki, mindazonáltal tünetértékű, mert rámutat arra, hogy Pásztor Albert mondatait nem lehet úgy védeni, hogy a védő maga is ne tegyen rasszista kijelentéseket – amelyek még akkor is rasszisták, ha van némi igazságalapjuk (az „igen súlyos szociális tragédiák”-ra gondolok itt, nem másra).

Amikor Gyurcsány Ferenc a szociális problémáknál „mélyebb okokról” beszél, sokan rögtön faji okokat vélnek kihallani a szavaiból, miközben minden valószínűség szerint (akárcsak a közismerten DK-közeli Czeizel Endre) kulturális okokat ért alatta, és azt állítja, hogy ennek „az igazságnak” a kimondása összeegyeztethető az antirasszizmussal. Nem az. A rasszizmussal ugyanis nem az a legfőbb probléma, hogy tényszerűen nem igaz (ti. az, hogy valakit a származása/bőrszíne determinálna), hanem az, hogy normatív módon vonatkozik egy közösség minden tagjára. Márpedig Gyurcsány helyesen állapítja meg a 168 órának adott interjújában: „nincs olyan, hogy cigányság általában, ez a világ nagyon rétegzett”. Kérdés, hogy ha ezzel tisztában van, akkor hogyan állhat ki olyasvalaki mellett, aki a rasszt kulturális okokra cserélve (nevezzük ezt a gondolkodást „bársonyos rasszizmusnak”) minden kijelentésében éppen „a cigányság” egységes kezelését, egy teljes népcsoport minden önálló egyénének egy kalap alá vételét és megbélyegzését követi el, in concreto egy valós társadalmi problémát (a szegénységet) etnicizál, és a „cigányt” mint etnonímiát (azaz mint etnikai kifejezést) a bűnözővel teszi szinonimává (vö. „a bűncselekményeket [...] jelentős arányban követik el olyanok, akiket a közvélekedés romáknak tekint” [kiemelés tőlem – M.B.]).

A válasz egyértelmű: Gyurcsány nem tartja magát az elvekhez. Hozzáállása a machiavellista politikusé, tehát csak a győzelem a fontos, a cél szentesíti az eszközt, az elvek bármikor föláldozhatók a győzelem oltárán. Sőt egy tételmondatban meg is ideologizálja a dolgot: „nem a pártoknak vannak választóik, a választóknak vannak pártjaik”. Magyarán: az elvek nem érdekesek, csak amit a kedves vevő parancsol – ha rasszizmust, akkor az. (Hozzátenném még, hogy Gyurcsány a győzelem kizárólagos akarását a jobbikos és a fideszes jelöltek legyőzésével próbálta fölmagasztosítani. Érdekes demokráciafölfogás ez, amelyben az ellenfél győzelme, hiába támogatja a többség az ő elképzelését, megakadályozandó alapvető elveink föladásával is, éppenséggel olyanokká válva, mint a legyőzendők [lévén, hogy ugyanazokat a dolgokat mondjuk, amik miatt ők népszerűek helyben]. De akkor mi értelme is van a győzelemnek, ha mi is ugyanazt kínáljuk, csak más színekben? Mi az egyetlen különbség? A kérdés költői.)

Persze a föntebbihez hasonló okfejtéseket rendszeresen megpróbálják visszaverni, a klasszikus jobboldali és rasszista toposzokat elővéve: az elvek szépek, de a helyi viszonyok mást követelnek meg, ne legyünk doktrinerek (mondják, mintha ez a doktrinerség öncélú volna); nehogy már a nagykörúti értelmiség mondja meg, mi legyen Miskolcon (halkan jegyzem meg, hogy ez a fajta megbélyegzése és lenézése a pesti liberális közönségnek nem más, mint kultúrrasszizmus); „politikailag inkorrektül beszélni ma azt jelenti: megpróbálni leírni a valóságot” (mondta Schmidt Mária) és így tovább. Ezek mind-mind csak azt jelzik, hogy – ahogy arra Tamás Gáspár Miklós rámutatott – egy csapásra megszűntek baloldalinak lenni ezek a pártok, ergo föladták az elveiket; vagyis mindazt, amit eddig saját elvként hangoztattak. Addig, amíg az volt célszerű.

A DK opportunizmusa azért is (lehet) megdöbbentő (sokaknak), mert, ha volt egy dolog, amiben eddig semmi szín alatt nem engedtek, az éppen a rasszizmus kérdése volt. A „rendpárti MSZP” gondolata óta senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy a szocialisták beállnak majd Pásztor Albert mögé, viszont a Gyurcsány-párt részéről ez a fordulat sokkolóan hatott – illetve rá is döbbenthette a szavazókat arra, hogy az MSZP és a DK is maximálisan elvtelen. A Jobbik meggyőződésből rasszista, a DK szavazókért; hogy melyik az undorítóbb, annak eldöntését az olvasóra bízom.

Mindazonáltal van azért a dolognak pozitív vetülete is: elvált az ocsú a búzától. Ezen eset kapcsán végre pőrén megmutatkozott, mi is a különbség a „régi” és az „új” demokraták között: az elvszerűség. Az MSZP és a DK – elvtelen. Az LMP és a Pásztor Albert mögül kihátráló Együtt-PM – elvszerű. Utóbbiaknak eltérőek az elveik, és lehet (kell) is őket kritizálni, de következetesen az elveikből származtatják döntéseiket, és nem a döntéseikből az elveiket – magyarul elvpártok.

Az orbáni második rendszerváltás után mindenki megtapasztalhatta, milyen az, amikor egy hatalmi és vagyonosodási imperatívuszok mentén cselekvő, egyszersmind elvtelen és ideológiától mentes (illetve azt csak eszközként használó) maffia kerül az ország élére. A maffiaállam ellenzéke nem lehet ugyanolyan silány, mint ami ellen küzd, nem dobhatja el (demokratikus) alapelveit egy tál lencséért. Csak az elvpártoknak lehet olyan jövőjük, amit érdemes támogatni.

Viszont az elvek alkalmazása, és ez épp a maffiaállam ténykedésének következménye, fölülvizsgálatra szorul, főleg a LMP részéről. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy 2018‑ban is lesz választás, nagy valószínűséggel az idén is jól bevált választási törvény szerint, ami összefogásra készteti a demokratikus pártokat a győzelem érdekében. (Erről a témáról bővebben ld. Madlovics Bálint: A tömblogika és ami mögötte van, ÉS, 2014/19., máj. 9.) A schifferi út, vagy akár az a baloldali narratívajavaslat, amely Ágh Attila rendkívül tisztességes dolgozatában olvasható (Teremtő rombolás a baloldalon, ÉS, 2014/25., jún. 20.), csak az elvek és az egyéni utak kijegecesedéséhez vezet, ami az izolációt és végső soron az antidemokratikus erők ’18-as győzelmét vonja majd maga után.

Az igazi demokratáknak – lett légyen az bal- vagy jobboldali, konzervatív vagy liberális elvpárt – a demokrácia közös talaján, az alapelveiket nem föladva kell majd összefogniuk a maffiaállam ellen.

Magyarországért, a korszakvál­tásért.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 13. szám, 2017. március 31.
LXI. évfolyam, 5. szám, 2017. február 3.
LX. évfolyam, 44. szám, 2016. november 4.
Élet és Irodalom 2021