Szellemiség, vagy amit akartok

Véletlenül sem azonosítom magam az agrárvilággal, de igazán érdekelne, mit szólna ahhoz, ha csodával határos öntudatra ébredés után mindjárt azzal a minősítéssel találkozna, hogy szellemileg leépült. Mindezt Kun István publicista (saját korábbi írása szerint még jogász, egykori tsz-elnök és szociográfus) cikkének címében olvasom (Az agrárvilág szellemi leépülése, ÉS, 2014/27., júl. 4.). Tiszteletben tartom a magánvéleményeket, illetve azokat, amelyek hasonlóan viszonyulnak a tőlük eltérő magánvéleményekhez. Viszont nem férnek ebbe bele a ténybeli tévedések és pontatlan következtetések, s ez az ok, amiért most írok.

Kun véleménye szerint a Kádár-éra alatti agrárértelmiség volt a Nagy Generáció maga, amit akár emlegethetnék párásodó tekintettel is, hiszen ehhez a korosztályhoz tartozom – sajnos – én is, de három agrár- és két tudományegyetemen oktatva nem tapasztalok látványos leépülést a tudásszintben, hiába vezetne is erre Kun írása. Bizonyos, hogy mi ketten máshol és mást láttunk. Szerintem van, amit jobban tudott a nyolcvanas évek agrárértelmiségije, míg mást a mostani pályakezdő. Az akkori nemzedék a rekordtermés bűvöletében élt, bár már az ezredfordulón bizonyították, hogy nem az abszolút mennyiség a fontos, hanem az a szint, ahol a legnagyobb haszon realizálható. Itt is az optimum a nyerő, mint sok más helyen. Kiváltképpen, ha kevés a pénz, és a pótlólagos befektetéshez tartozó haszon nagysága egyre kisebb lesz. Az sem mindegy, hogy eközben mit teszünk a környezetünkkel, vagyis a nagy adagú műtrágyázással elszennyezzük a talajvizet, vagy a növényvédelemben használt hatóanyagról az derül ki (több mint száz ilyen akadt), hogy mellékhatások miatt nem alkalmas az élelmiszer-termelésre. Ilyesmiről a nyolcvanas évek agrárértelmiségének fogalma sem volt, s mert nem tanult mellékhatásokról, úgy hitte, ilyenek nem is léteznek. Aggálytalan volt az akkori, és így jobban szervezhető, mint a mostani generációk. Persze más tulajdonságai is voltak ennek a nemzedéknek: a biztos – bár szerény – életcélok, a szilárd hit a „szuperfoszfátban” és a „hibridkukoricában”, és hogy minden megoldható, még ha nyelveket nem is beszélünk. Vadvirágos pop és még punktalanság. A maiak világnyelv- és PC-használata, sokféle alkalmassága, gyanakvása elképzelhetetlen volt akkortájt. Kilátástalansága és diszlexiája is. Vagyis nem törnék én pálcát generációk fölött; nem nevezném őket sem nagynak, sem kicsinek. Nem gondolkoznék velük kapcsolatban sem fel-, sem leépülésről. Alkalmazkodnak ahhoz, ami van. És mi is van? Nos, fagypont alatti helyzet – kihűlésveszély – úgy általában a kutatás-fejlesztésben. Az agrárterületen is. Innovációs pusztaság a mezőgazdasági termékeket feldolgozó iparban. Viszont ettől még nem épül le, aki egyszer már szellemiségében felépült, csak várakozik. Szegény lett ez az agrárértelmiségi, de nem lesajnálható. Kun Istvánnál úgy olvasom, hogy szerinte a szegény ember szellemiségében is leépül.

Kun a „bábolnai team” világot megdöbbentő áttörését emlegeti, ami súlyos túlzás. Csöppet Mao Ce-tung-i is, a közösségben való személyes feloldódást idéző. Az „iparszerű” termelési rendszerek következményei voltak a „Zöld Forradalomnak” (mi mindenre jó ez a tragikomikus zöld szín?), ami a hatvanas évektől az Egyesült Államokból hódított – még ha az akkori néplapok nem is erről tudósítottak –, s ami mindent a termésmaximalizálásnak rendelt alá. Viszont Kun talán azt gondolja, hogy ez a hazai agráregyetemek – amelyek a mérnököket képezték –, a kutatóintézetek – amelyek a fejlesztés (vö. tudományalkalmazás) problémáit megoldották – nélkül mehetett volna. Mit is tettek valójában ezek a termelési rendszerek? Nos, a hetvenes években a technológiatranszfer szerepét töltötték be, amelyek a K+F-ben keletkező eredményeket a gazdaságok felé technológiai ajánlásokban továbbították, ahol a megvalósításra kész agrármérnökök rendelkezésre álltak. Kétségtelen, hogy az akkori modell csak nagyüzemi és „iparszerű” formában valósulhatott meg.

Kun István szerint Erdei Ferenc az 1960-as években alapította a hazai „agrárkutatót”. Ezt a dimenziótalan állítást egy évszázadnyi tévedésnek lehet értelmezni. Erdei az 1950-es évek végétől az MTA Mezőgazdasági Üzemtani Intézet (később ez lett az Agrárgazdasági Kutató Intézet, amely ma az FM nem kutatói státusú háttérintézete) igazgatója volt. Ehhez képest a hazai állami agrárkutatás már a XIX. század végén elindult, 1880-ban az Országos Phylloxera Kísérleti Állomás, majd Magyar Királyi Rovartani Állomás (a Növényvédelmi Kutatóintézet elődje), 1881-ben a Borvizsgáló Állomás, 1896-ban a Magyar Királyi Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás és Ampelológiai Intézet megalapításával. Bele sem kezdek a tudománytörténeti jelentőség – Darányi Ignác és a többiek emlékidézésébe – és a mezőgazdasági kutatás-fejlesztés rendkívül sokszálú voltának taglalásába. Kun a felsorolásában éppen a mai agrárkutatás legjelentősebb intézeteiről feledkezett meg: az MTA-nál lévő négy intézetről, amelyekből most az MTA Agrártudományi Kutatóközpontját szervezték, és arról a hat intézetről, amely a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ (NAIK) magja. Hovatovább a csatlakozó intézetek nem a NAIK Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóintézetéhez tartoznak, hanem a NAIK-hoz, aminek ez előbbi is része. Ha Kun ennyire tájékozatlan a mezőgazdasági K+F intézményrendszerében, akkor talán nem is kellene ítélkeznie. Nem szeretnék az írásban olvasható további félrehallásokat sorolni, szerintem Kunnak egyszerűen nem volt és nincs rálátása a mezőgazdasági kutatás-fejlesztésre, amiről írt. Elképzelt viszont egyfélét.

Az írás végén van egy provokatívra vett slusszpoén – ahogy Kun írja: „vállalom az eretnek állítást” –, ami szerint nem akadályozni kellene a magyar termőföld eladását, hanem egyenesen kikínálni azt. Magánvélemény ez is, amiről azt gondolom, hogy a rendszerváltás után talán csak ő nem vette észre, hogy a külföldi vállalkozások nem karitatív célúak. A játék itt vállalkozási haszonra megy. Személy szerint nem gondolom azt (most lényegtelen, hogy ezzel valamennyi parlamenti párt egyetért), hogy a megoldás a hazai termőföld kiárusítása. Nem ez a jellemző az európai országokra. Védik személyes értékeiket (a föld is ilyen), ahogy tudják. Elég nagy tévedés volt már a hazai vízművek eladása is, amelyek visszavásárlása komoly viharokat kavart. Nem kellene az ilyen hibákat ismételni. Viszont a termőföld megtartása azzal az állami felelősséggel is jár, hogy rajta a művelést segíteni kell. Nem földalapú támogatásra gondolok azonban én sem, hanem olyanra, ami a minőségi termék útját segíti a feldolgozás és a hazai fogyasztás felé. A mezőgazdasági kutatás-fejlesztésbe lényegesen többet kell fektetni a jövőben, és megteremteni azt a technológia­transzfert (igen, tanácsadó rendszerekkel is), amely az eredményeket a gazdaságok, önkéntes gazdaközösségek felé továbbítja. Akkor talán nem az lesz a helyzet, hogy a magyar kukoricafajták menedzselése messze alatta marad a nemzetközi cégekének, és bár nálunk termeltetik meg a vetőmagjaikat ezek a külföldi fajtatulajdonosok, nekünk adják azokat el. Tanulni a nemzetközi cégek kereskedelmi-szolgáltató hálózatától sem szégyen, hanem szinte kötelesség, hiszen azzal kell gazdaságilag versenyezni.