Fizetni az online-ért

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 27. szám, 2014. július 4.

Kovács Zoltán vezércikke nyomán (Sajtómunkások XLIII., ÉS, 2014/25., jún. 20.) kis vita alakult ki a reklámadóról, illetve a sajtó támogatásáról. Én két dologban vagyok biztos: 1. a sajtóért az olvasóknak kell fizetniük (nem a reklámnak és nem az államnak), 2. az interneten elérhető sajtóé a jövő (lásd még Weyer Balázs: Válasz, ÉS, 2014/26., jún. 27.).

Az előfizetések technikai kérdései azért tűnnek megoldhatatlannak, mert a jelszót másnak is át lehet adni, az ezzel kapcsolatos titkosítási eljárások pedig annyira bonyolultak, hogy élvezhetetlenné tehetik az olvasást. Azonkívül ily módon zsákbamacskát veszünk meg, olyanért is előre fizetünk, amit esetleg majd nem is tartunk olvasásra érdemesnek. (Én épp ezért nem fizetek elő az ÉS-re, hanem alkalmanként veszem meg.)

Ideális megoldás lenne, hogy a szövegeket ne lehessen letölteni (és továbbítani), csak olvasni. Ezek után, aki feliratkozik egy lap online kiadására, az (egy beszámított kaució befizetése után) minden egyes cikk elolvasásáért külön és utólag fizetne. Mint a legtöbb szolgáltatásért is, havonta, a megadott címre kiküldött csekk révén. Hogy ez az olvasásért járó összeg mennyi legyen, azt egy előzetes felmérés eldönthetné. („Hajlandó lenne-e fizetni ezért a tartalomért 50 forintot? És 100 forintot? És ötszázat?” Vagy a felmérésben való részvételért kapott összegből mennyit hajlandó ténylegesen visszafizetni az elolvasott szövegért – azaz neki személyesen mennyit ér meg.) Bár a jelszót így is át lehetne adni másnak, viszont a más olvasásáért is az kapná a számlát, aki eredetileg bejelentkezett. Csalni tehát nem érdemes.

A cikk elolvasásáért fizetett összegek révén pontosan követni lehetne az egyes sajtótermékek, szerzők és cikkek népszerűségét. Amit nem olvasnak, azért nem is fizetnek. Az online kiadás költségei jóval alacsonyabbak. Csak a tartalommal kapcsolatos munkát kell megfizetni (a szerzőtől a korrektorig), a fizikai előállítást és az anyagköltséget nem. Ha valami nagyon tetszik, azt egy külön alkalmazás révén ki is lehetne nyomtatni. Olcsóbb lenne a sajtótermékek előállítása, kevesebb fát kellene kivágni, és a reklámbevételek nélkül is megtérülne a ráfordítás. (Természetesen nem azt javaslom, hogy nyomtatásban már ne is jelenjék meg semmi, de a nyomtatott változatok használata világszerte csökken. Elég, ha szétnézünk a metróban, villamoson: egyre többen olvasnak e-könyvet.)

Annak sem lenne akadálya, hogy a legsikeresebb cikkekből antológiaszerű különszámok is megjelenjenek. Mert mégiscsak más ugyanaz a szöveg a kezünkben, mint a képernyőnkön.

A jelenleg ingyenesen elérhető tartalmak a reklám révén térülnek meg. Ez a reklám azonban idegesítő, lelassítja a használatot, és – mint látjuk – függőséget alakít ki a reklámozó cégektől (és a megrendelőként viselkedő államtól). A reklámadó ezt a függőséget nem szünteti meg, csak megváltoztatja (a magáncégek helyett az állam javára).

Nyilván az én együgyű megközelítésemnek is lehetnek hátrányai (például hogy kevesen lennének hajlandók fizetni). De érdemes lenne kipróbálnia valakinek. Talán épp az Élet és Irodalomnak.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 45. szám, 2019. november 8.
LXI. évfolyam, 35. szám, 2017. szeptember 1.
LVIII. évfolyam, 41. szám, 2014. október 10.
Élet és Irodalom 2020