A rendszerváltás diadala

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 27. szám, 2014. július 4.

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (továbbiakban: EKINT) vitát kezdeményezett az alkotmányosság ügyének vereségéről (Az alkotmányosság híveinek mostani feladatairól, ÉS, 2014/22., máj. 30.). A felhívás bevezetője szerint „Az alkotmányosság, miközben szívesen elválasztjuk a politikától, politikai probléma. (...) Az alkotmányosság ennek a választásnak a kormány oldalán jól felismert érdekből, az ellenzéki oldalon viszont politikai tévedésből nem volt tárgya”, holott „az alkotmányos kultúra, amely természeténél fogva a jogállami forradalom alkotmányosságához kötődik, ma is eleven és hatóerővel rendelkező tényező”.

Az alkotmányosság első megközelítésben ezoterikus problémának tűnhet, pedig valójában nem az, mi több, a polgárok az elmúlt négy évben ki-kivonultak a védelmében, az alkotmányosság igenis tárgyuk volt a politikai küzdelmeknek. Az „artikulált választói akarat” kissé más kérdés, e mozgolódások nem vagy csak részlegesen kapták meg a demokraták támogatását, olykor maguk is elutasították a politikai pártok részvételét, a hatalom pedig különféle trükkökkel leszerelte vagy negligálta a megmozdulásokat. Ezek az olykor egy-ügyű, szebben mondva egy követelésre koncentráló mozgalmak, így például a rendvédelmi nyugdíjasok és diákok mozgalma az alkotmányossághoz köthető követelésekért szerveződött, legfeljebb nem mondták így ki. S lehetett volna tüntetés az új büntető törvénykönyv ellen, mert az részeiben százéves jogfejlődést vett vissza. Mély hallgatás övezi azt is, hogy a jogorvoslati jogot a közigazgatási és adóügyekben nemcsak a törvény, hanem a horrorisztikus illetékek lehetetlenítik el, s hogy az olyan egyszerű élvezeteket, mint egy spániel póráz nélküli sétáltatása vagy egy pipa elszívása kávé, netán sör mellett büntetendő cselekedetté változtatta a kormányzat.

Pedig az emberi lét lényegénél fogva a köznapiságában mutatkozik meg, így a polgár az alkotmányosságot mint olyat ezekben éli és érti meg, és ezekben hiányolja.

 

A történelem súlya

Sajnálatos módon a vitázó felek követik az Alaptörvény megkapó előírását: a magyar jogtörténetből, a magyar alkotmányosság történetéből kiiktatnak bő négy évtizedet, azaz az államszocialista korszakot, s vagy kizárólagosan az elmúlt huszonöt év említtetik, vagy kissé ködösen a régmúlt.

A mai alkotmányosság a számtalanszor módosított 1949. évi XX. törvényhez és a hozzá csatlakozó törvényekhez, illetve az alkotmányos gyakorlathoz kötődik. A közepesen hosszabb távú emlékezet szerint viszont Magyarországon volt már legalább két chartális alkotmány az 1949. évi XX. törvény előtt is, csak azok nem a comme il faut időkben születtek, mint ahogy maga a népköztársasági alkotmány sem. Az 1918. november 11-ei néphatározat, nemkülönben a csatlakozó néptörvények megfeleltek a korban szokásos alkotmányoknak, a Tanácsköztársaság alkotmánya a maga doktriner módján kitért az emberi jogokra, a nők választójogára, a nemzetiségek egyenjogúságára. A népköztársasági alkotmány még legelső változatában sem tekinthető afféle sztálini tákolmánynak, a Hor­thy-kor és a háború után négy évvel bizony volt vonzereje a dolgozók hatalmára és jogaira való utalásnak. De ha az alkotmány első szövegének alkotmányossága valóban kétes is, a csatlakozó törvények, a progresszív családjogi törvény, a polgári perrendtartási törvény, a büntetőeljárási törvény, a Ptk. stb. a legkényesebb alkotmányossági ízlésnek is megfelelhet.

Ezt azért kellett előrebocsátani, mert bár sokan lebecsülik, a kései Kádár-kor alkotmányossága „létező homlokzat” – ezzel a kifejezéssel az EKINT a jelenlegi Alaptörvényt illeti –, s az 1972-es alkotmánymódosítás után már kezelhető normaszöveg volt. Az alkotmányosság fogalma komplexen beépült a jogi karok tananyagába, s természetesen akkor is be kellett tartani a szerződéseket (Szüdi János ezzel ellentétes véleménnyel él [A kétharmad visszája, ÉS, 2014/25., jún. 20.]), vagy mondjuk úgy, akkor be kellett tartani.

A rendszerváltás alkotmányosságára való hivatkozás már csak azért is problematikus, mert – nem vitásan – éppen egy fennálló alkotmány és a korszakra úgy-ahogy kialakuló alkotmányosság félretételével kezdődött. A régi, „pártállami” parlament olyan normaszöveget fogadott el, amelyet a mitikus háromszögletű kerekasztal mellett alkudott ki az akkori állampárt – a teljesség kedvéért tegyük hozzá: annak egyik szárnya –, az akkori ellenzék és a harmadik oldalon ülő társadalmi szervezetek, egyebek között az akkori rendszer baloldali ellenzéke. Ez utóbbiak javaslatai, szövegszerű módosításai 1990-ben kikerültek az alkotmányból.

 

A rendszerváltás bővizű forrása

A most széthulló alkotmányosság forrása valóban a rendszerváltás, a kezdeteké is, de a széthullásé is.

A vitaindító szerzői szerint a politikai realitások arra mutatnak rá, hogy „az alkotmányosságot (...) csak az alkotmányos jobboldal és az alkotmányos baloldal közös műveként lehet és érdemes helyreállítani. Ehhez mind a baloldalnak, mind a jobboldalnak felül kell emelkednie a kölcsönösen okozott és elszenvedett történelmi sérelmeiken”.

Abban persze igaza van Kőszeg Ferencnek (A túlélő hagyomány, ÉS, 2014/24., jún. 13.), hogy az érzelmi szembenállás, a világnézeti különbségek nehézzé tesznek bármiféle korrekt vitát, de hát a vitaindító sem mond mást, mint hogy lehetséges olyan közös minimum, amely alapja lehet egy majdani alkotmányozásnak s vele az alkotmányosság helyreállításának.

Úgy persze biztosan nem megy, ha már eleve kijelentjük – ahogy Kőszeg teszi –, hogy „nincs se alkotmányos jobboldal, se alkotmányos baloldal”, úgy meg különösen nem, ha apodiktikusan ki is zárjuk a létezhetőségüket.

Kőszeg állítása szerint „a jobboldal–baloldal ellentéte csak fedőszöveg, valódi jelentése alig van. Hagyományosan a baloldal tartja kívánatosnak az állam erőteljesebb jelenlétét a gazdaságban, az állam részvételét a nagyvállalatok irányításában, a közüzemek államosítását. Innen nézve a Fidesz baloldali párt”. Így Hidvégi gróf Mikó Imre Közmunka (sic!) és közlekedésügyi miniszter is baloldali és fideszes volt egyszerre, mert 1868-ban felvásárolta a csődbe ment Magyar Északi Vasutat, s ezzel, valamint a zágrábi vonal átvételével megalapította a MÁV-ot. Tájékoztatásul annyit, hogy a kapitalizmusban általában, s most Magyarországon az állami jelenlét, de még az államosítás is arra szolgál a tőkeátcsoportosítás mellett, hogy a költségek csökkentésével a magántőke számára biztosítsa az üzletmenet zavartalanságát.

A honi pártok története, világnézete és persze jövője hosszabb áttekintést igényelne, most csak annyit, hogy a mai pártok így vagy úgy, de mind a rendszerváltás szülöttei és szülői, s valóban ’89-es alapokon állnak.

Könyvtári dohányzókban, múzeumi igazgatói szobák mélyén, házibulikon, egyetemi büfékben már a nyolcvanas évek elején érezhető volt, hogy valami forr, idővel a pártok is megalakultak, egyesek szerint az SZDSZ az Országgyűlési Könyvtár dohányzójában, az MDF pedig az Akadémiaiban. Az is tény, nem mintha ma már bármit is számítana, de egypártrendszerekben a politikailag aktív emberek más választás híján beléptek az egypártba, illetve a fokozatosan önállósodó szatellitszervezetekbe (SZOT, Hazafias Népfront, KISZ stb.), vagy elfogadván a dolgok adott rendjét, a nómenklatúra (párt-hatásköri lista) grádicsain araszoltak felfelé, illetve – voltak ilyenek is – ezekkel szemben határozták meg magukat.

A történeti teljességhez az is hozzátartozik, hogy az MSZP az MSZMP ama szárnyából alakult, amely „megértve az idők szavát”/„elárulva múltját és elődeit” (tessék választani), feladta/meghaladta nem csupán állampárti jellegét, de megszabadult tagjaitól, s elhagyta az akkor már valóban kissé rozsdás vagy annak ítélt elveit. (Kőszeg szerint ezt nem tette meg.) Ennek ellenére ma történelmi és baloldali kontinui­tása valójában egyetlen pártnak van, ez az MSZP, illetve a belőle kiváló alakzatok, a régebbi múltban pedig annak a pártnak, amelyből az MSZP kivált. Hogy ez a kontinuitás számít valamit, az onnan is tudható, hogy ez az a párt, amely az Alaptörvény U. pontja alapján voltaképpen bármikor betiltható, s vezetői, aktivistái, publicistái összefogdoshatók. Hogy ebből mire következtetnek vezetői és szimpatizánsai, a tagokról nem is beszélve, az más kérdés.

Hogy említeni kellett a hajdani egypártot, annak az is oka, hogy „azokban az országokban, ahol egyetlen és totalitárius kormánypárt van (...) ennek a pártnak a funkciói már nem kifejezetten politikaiak, hanem csak technikai, propaganda, rendőri jellegűek, továbbá az erkölcsi és kulturális befolyásolásra szorítkoznak. A politikai funkció közvetett: hiszen, bár nincsenek más legális pártok, mégiscsak vannak ténylegesen létező pártok, vannak jogi eszközökkel nem szabályozható irányzatok (...) Ezekben a pártokban elsöprő szerepük van a kulturális funkcióknak, ez pedig politikai zsargont szül, azaz a politikai kérdések kulturális formát öltenek, s mint ilyenek, megoldhatatlanná válnak.” (Gramsci: Az új fejedelem)

Amire Gramsci itt és másutt a pártokról szólva utal, az a közismert tény, hogy a politikai pártok mind osztálypártok, azaz közvetve vagy közvetlenül meghatározott társadalmi csoportok érdekeit fejezik ki. (Hogy én is hivatkozzam magamra, bővebben is írtam a Fidesz osztálypárt jellegéről: Pártüdvtörténet – rövid tanfolyam, ÉS, 2013/35., aug. 30.)

 

Akkor a jövőről

„A Fidesz nem a Horthy-rendszert, hanem a magyar történelemben ennél lényegesen régebbről eredeztethető nemzeti érdekvédelmet szeretné helyreállítani” – véli érteni Csizmadia Ervin a Fidesz működését (Mi az ellenzék baja, és van-e rá ellenszer?, ÉS, 2014/25., jún. 20.). Lehet ilyen olvasata is a kormánypárti ténykedésnek, de inkább keressük meg a hiteles forrást, a leghitelesebbet.

„Gyakran idézik, hogy Európában a világ népességének 8 százaléka él, miközben a világ termelésének 25%-át adjuk, azonban a világ szociális kiadásainak 50%-át. (...) Minden rendszert alapvetően át kell strukturálni” – mondja s teszi Orbán Viktor. „El kell ismernünk, még ha nehéz is, hogy a jóléti államnak vége. Ehelyett munkára alapozott államot kell építenünk, és a jogosultságokat érdem-alapú társadalommal kell felcserélnünk. (Orbán Viktor, a Chatham House által leírt szöveg alapján, 2013. október 11.)

Különösebb nehézség nélkül kiolvasható e passzusból, hogy szociális kiadásokra (magyarul egészségügyre, oktatásra, nyugdíjra, munkanélküli-ellátásra, anyasági segélyekre stb.) túl sokat költünk, amivel mellesleg sokan egyetértenek az alkotmányosság hívei közül is (vö. például kapitalizmus-blog.hu). Hívják ezt osztogatásnak is, aminek immár vége: aki eddig szociális segélyt kapott, az ezentúl közmunkára megy, ha kap egyáltalán ilyet – tesszük hozzá a hazai szabályokat és viszonyokat ismervén.

A demokráciáról is szól a legfőbb elemző:

„Ami most megy Európában, az egy teljesen nyílt vörös és zöld támadás a hagyományos értékek ellen: az egyház, a család, a nemzet ellen. (...) A mi felfogásunk szerint az európai demokrácia a kereszténységen alapuló demokrácia. Politikai intézményeink antropológiai gyökere az Imago Dei.”

A nemzeti érdekvédelem ezek szerint két dologból áll: a tőkeérdek szolgálatából, erőteljes elnyomásból, a szociális rendszer további felszámolásából és egy kemény, a kereszténységre hivatkozó indoktrinációból. Valami olyasmiből tehát, amire – tudom, történelmietlen az analógia, de a magyar történelemből – valóban a Horthy-rendszer hasonlít legjobban.

Aminek végkifejletét elég pontosan ismerjük.

 

A válság és a remény

A vitaindító szerint feltehető a kérdés, hogy idővel, amikor a jelen politika válságba jut, „az eszmék és gondolatok piacán a magyar társadalom az alkotmányos demokrácia híveitől kap-e olyan ajánlatot, amely a bezárkózó, etnocentrista szélsőségesek és a demokratikus intézményrendszert más okból elutasítók politikai kínálatánál vonzóbb lesz”.

Hogy így legyen, ideje lenne belátni, a rendszerváltás „jogállami forradalma” nem sajátosan magyar válság, az államszocializmus válságának megoldása, hanem általános, széles sodrású válság következménye volt. 1975–78 között a világrendszerben fordulat állt be, azóta éljük a Kondratyev-ciklus elhúzódó „B” (hanyatló, romboló) periódusát, ami mostanában fordult kaotikus szakaszába. Ebben a periódusban a bérköltség, termelési inputok és adók ellentmondásosan, de folyamatosan csökkennek, ezzel csökken a releváns kereslet is. Csökkennek ezen túlmenően az oktatásra, egészségügyre, az egész életre szóló jövedelemgaranciákra fordítható összegek is (Wallerstein). A nagy időkben, a ciklus „A” periódusában, 1945–75 között a jóléti államokban és a hatvanas-hetvenes években fénykorukat élő államszocializmusokban a helyzet fordított volt, így a köznapi létezés legalábbis kiszámítható volt, ezzel a háttérrel a konszenzus megkeresése a legkeményebb konfliktusokban sem tűnt lehetetlennek. Nem véletlen, hogy az alkotmányosság mint olyan – tartalmas előzmények után – éppen abban a korban vált íróasztali elmélkedésből és politikai követelésből napi gyakorlattá.

Lenint nem tipikus alkotmányjogászként, még kevésbé liberális demokrataként ismerjük, éppen ezért figyelemre méltó, amikor azt írja, hogy a demokratikus köztársaság a kapitalizmus lehető legjobb burka, és ezért a tőke, miután (...) birtokba vette ezt a legjobb burkot, olyan biztosan, olyan szilárdan alapozza meg hatalmát, hogy ezt a hatalmat a burzsoá-demokratikus köztársaságban a személyeknek, intézményeknek, pártoknak semmiféle változása nem ingatja meg” (Lenin: Állam és forradalom). Mivel az idézett szerző naiv sem volt, meglepőnek tűnhet, hogy alig két évtized múltán Európában a kor mércéi szerinti alkotmányos demokráciákat nagyjából egy kézen meg lehetett számolni. A legjobb burok ugyanis levehető.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hazai végkifejlet csak tragikus lehet, bár sok szól emellett. Az a kaotikus folyamat, amelyre Wallerstein utal, kétessé tesz minden olyan elmélkedést, ami a „már volt ilyen”, illetve az „ilyen még nem volt” szemléletet hordozza, így aztán egyfelől reménykedni lehet a dolgok jobbra fordulásában, másfelől tenni is lehet érte. Témánknál maradva elképzelhető, hogy idővel létrehozható egy alkotmányozó nemzetgyűlés, ahol kellő idő- és energiaráfordítással lehet dolgozni az új alkotmányon. Ehhez persze olyan összetételű Országgyűlés kell, ami össze is hívja.

S még egy.

Csizmadia cikkében arra is utal, hogy „az elméletellenesség az ellenzék versenyhátránya”, s hogy „az elmélet forradalmának meg kell előznie a gyakorlatét”.

Rendszerellenes ellenzék, ami alatt tudományos értelemben az antikapitalista ellenzéket lehet érteni – létezik, hogyne létezne. Tagjai azonban elférnek egy-két folyóirat szerkesztőségében, néhány eldugott könyvesbolt mellékén, esetleg a mitikus romkocsmák mélyén, s így nyaranta egy-két kávéház teraszán.

De – amennyire tudható – lázasan olvasnak.

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 30. szám, 2022. július 29.
LXV. évfolyam, 20. szám, 2021. május 21.
LXII. évfolyam, 31. szám, 2018. augusztus 3.
Élet és Irodalom 2024