A rendszerváltás diadala
VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 27. szám, 2014. július 4.Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (továbbiakban: EKINT) vitát kezdeményezett az alkotmányosság ügyének vereségéről (Az alkotmányosság híveinek mostani feladatairól, ÉS, 2014/22., máj. 30.). A felhívás bevezetője szerint „Az alkotmányosság, miközben szívesen elválasztjuk a politikától, politikai probléma. (...) Az alkotmányosság ennek a választásnak a kormány oldalán jól felismert érdekből, az ellenzéki oldalon viszont politikai tévedésből nem volt tárgya”, holott „az alkotmányos kultúra, amely természeténél fogva a jogállami forradalom alkotmányosságához kötődik, ma is eleven és hatóerővel rendelkező tényező”.
Az alkotmányosság első megközelítésben ezoterikus problémának tűnhet, pedig valójában nem az, mi több, a polgárok az elmúlt négy évben ki-kivonultak a védelmében, az alkotmányosság igenis tárgyuk volt a politikai küzdelmeknek. Az „artikulált választói akarat” kissé más kérdés, e mozgolódások nem vagy csak részlegesen kapták meg a demokraták támogatását, olykor maguk is elutasították a politikai pártok részvételét, a hatalom pedig különféle trükkökkel leszerelte vagy negligálta a megmozdulásokat. Ezek az olykor egy-ügyű, szebben mondva egy követelésre koncentráló mozgalmak, így például a rendvédelmi nyugdíjasok és diákok mozgalma az alkotmányossághoz köthető követelésekért szerveződött, legfeljebb nem mondták így ki. S lehetett volna tüntetés az új büntető törvénykönyv ellen, mert az részeiben százéves jogfejlődést vett vissza. Mély hallgatás övezi azt is, hogy a jogorvoslati jogot a közigazgatási és adóügyekben nemcsak a törvény, hanem a horrorisztikus illetékek lehetetlenítik el, s hogy az olyan egyszerű élvezeteket, mint egy spániel póráz nélküli sétáltatása vagy egy pipa elszívása kávé, netán sör mellett büntetendő cselekedetté változtatta a kormányzat.
Pedig az emberi lét lényegénél fogva a köznapiságában mutatkozik meg, így a polgár az alkotmányosságot mint olyat ezekben éli és érti meg, és ezekben hiányolja.
A történelem súlya
Sajnálatos módon a vitázó felek követik az Alaptörvény megkapó előírását: a magyar jogtörténetből, a magyar alkotmányosság történetéből kiiktatnak bő négy évtizedet, azaz az államszocialista korszakot, s vagy kizárólagosan az elmúlt huszonöt év említtetik, vagy kissé ködösen a régmúlt.
A mai alkotmányosság a számtalanszor módosított 1949. évi XX. törvényhez és a hozzá csatlakozó törvényekhez, illetve az alkotmányos gyakorlathoz kötődik. A közepesen hosszabb távú emlékezet szerint viszont Magyarországon volt már legalább két chartális alkotmány az 1949. évi XX. törvény előtt is, csak azok nem a comme il faut időkben születtek, mint ahogy maga a népköztársasági alkotmány sem. Az 1918. november 11-ei néphatározat, nemkülönben a csatlakozó néptörvények megfeleltek a korban szokásos alkotmányoknak, a Tanácsköztársaság alkotmánya a maga doktriner módján kitért az emberi jogokra, a nők választójogára, a nemzetiségek egyenjogúságára. A népköztársasági alkotmány még legelső változatában sem tekinthető afféle sztálini tákolmánynak, a Horthy-kor és a háború után négy évvel bizony volt vonzereje a dolgozók hatalmára és jogaira való utalásnak. De ha az alkotmány első szövegének alkotmányossága valóban kétes is, a csatlakozó törvények, a progresszív családjogi törvény, a polgári perrendtartási törvény, a büntetőeljárási törvény, a Ptk. stb. a legkényesebb alkotmányossági ízlésnek is megfelelhet.
Ezt azért kellett előrebocsátani, mert bár sokan lebecsülik, a kései Kádár-kor alkotmányossága „létező homlokzat” – ezzel a kifejezéssel az EKINT a jelenlegi Alaptörvényt illeti –, s az 1972-es alkotmánymódosítás után már kezelhető normaszöveg volt. Az alkotmányosság fogalma komplexen beépült a jogi karok tananyagába, s természetesen akkor is be kellett tartani a szerződéseket (Szüdi János ezzel ellentétes véleménnyel él [A kétharmad visszája, ÉS, 2014/25., jún. 20.]), vagy mondjuk úgy, akkor be kellett tartani.
A rendszerváltás alkotmányosságára való hivatkozás már csak azért is problematikus, mert – nem vitásan – éppen egy fennálló alkotmány és a korszakra úgy-ahogy kialakuló alkotmányosság félretételével kezdődött. A régi, „pártállami” parlament olyan normaszöveget fogadott el, amelyet a mitikus háromszögletű kerekasztal mellett alkudott ki az akkori állampárt – a teljesség kedvéért tegyük hozzá: annak egyik szárnya –, az akkori ellenzék és a harmadik oldalon ülő társadalmi szervezetek, egyebek között az akkori rendszer baloldali ellenzéke. Ez utóbbiak javaslatai, szövegszerű módosításai 1990-ben kikerültek az alkotmányból.
A rendszerváltás bővizű forrása
A most széthulló alkotmányosság forrása valóban a rendszerváltás, a kezdeteké is, de a széthullásé is.
A vitaindító szerzői szerint a politikai realitások arra mutatnak rá, hogy „az alkotmányosságot (...) csak az alkotmányos jobboldal és az alkotmányos baloldal közös műveként lehet és érdemes helyreállítani. Ehhez mind a baloldalnak, mind a jobboldalnak felül kell emelkednie a kölcsönösen okozott és elszenvedett történelmi sérelmeiken”.
Abban persze igaza van Kőszeg Ferencnek (A túlélő hagyomány, ÉS, 2014/24., jún. 13.), hogy az érzelmi szembenállás, a világnézeti különbségek nehézzé tesznek bármiféle korrekt vitát, de hát a vitaindító sem mond mást, mint hogy lehetséges olyan közös minimum, amely alapja lehet egy majdani alkotmányozásnak s vele az alkotmányosság helyreállításának.
Úgy persze biztosan nem megy, ha már eleve kijelentjük – ahogy Kőszeg teszi –, hogy „nincs se alkotmányos jobboldal, se alkotmányos baloldal”, úgy meg különösen nem, ha apodiktikusan ki is zárjuk a létezhetőségüket.
Kőszeg állítása szerint „a jobboldal–baloldal ellentéte csak fedőszöveg, valódi jelentése alig van. Hagyományosan a baloldal tartja kívánatosnak az állam erőteljesebb jelenlétét a gazdaságban, az állam részvételét a nagyvállalatok irányításában, a közüzemek államosítását. Innen nézve a Fidesz baloldali párt”. Így Hidvégi gróf Mikó Imre Közmunka (sic!) és közlekedésügyi miniszter is baloldali és fideszes volt egyszerre, mert 1868-ban felvásárolta a csődbe ment Magyar Északi Vasutat, s ezzel, valamint a zágrábi vonal átvételével megalapította a MÁV-ot. Tájékoztatásul annyit, hogy a kapitalizmusban általában, s most Magyarországon az állami jelenlét, de még az államosítás is arra szolgál a tőkeátcsoportosítás mellett, hogy a költségek csökkentésével a magántőke számára biztosítsa az üzletmenet zavartalanságát.
A honi pártok története, világnézete és persze jövője hosszabb áttekintést igényelne, most csak annyit, hogy a mai pártok így vagy úgy, de mind a rendszerváltás szülöttei és szülői, s valóban ’89-es alapokon állnak.
Könyvtári dohányzókban, múzeumi igazgatói szobák mélyén, házibulikon, egyetemi büfékben már a nyolcvanas évek elején érezhető volt, hogy valami forr, idővel a pártok is megalakultak, egyesek szerint az SZDSZ az Országgyűlési Könyvtár dohányzójában, az MDF pedig az Akadémiaiban. Az is tény, nem mintha ma már bármit is számítana, de egypártrendszerekben a politikailag aktív emberek más választás híján beléptek az egypártba, illetve a fokozatosan önállósodó szatellitszervezetekbe (SZOT, Hazafias Népfront, KISZ stb.), vagy elfogadván a dolgok adott rendjét, a nómenklatúra (párt-hatásköri lista) grádicsain araszoltak felfelé, illetve – voltak ilyenek is – ezekkel szemben határozták meg magukat.
A történeti teljességhez az is hozzátartozik, hogy az MSZP az MSZMP ama szárnyából alakult, amely „megértve az idők szavát”/„elárulva múltját és elődeit” (tessék választani), feladta/meghaladta nem csupán állampárti jellegét, de megszabadult tagjaitól, s elhagyta az akkor már valóban kissé rozsdás vagy annak ítélt elveit. (Kőszeg szerint ezt nem tette meg.) Ennek ellenére ma történelmi és baloldali kontinuitása valójában egyetlen pártnak van, ez az MSZP, illetve a belőle kiváló alakzatok, a régebbi múltban pedig annak a pártnak, amelyből az MSZP kivált. Hogy ez a kontinuitás számít valamit, az onnan is tudható, hogy ez az a párt, amely az Alaptörvény U. pontja alapján voltaképpen bármikor betiltható, s vezetői, aktivistái, publicistái összefogdoshatók. Hogy ebből mire következtetnek vezetői és szimpatizánsai, a tagokról nem is beszélve, az más kérdés.
Hogy említeni kellett a hajdani egypártot, annak az is oka, hogy „azokban az országokban, ahol egyetlen és totalitárius kormánypárt van (...) ennek a pártnak a funkciói már nem kifejezetten politikaiak, hanem csak technikai, propaganda, rendőri jellegűek, továbbá az erkölcsi és kulturális befolyásolásra szorítkoznak. A politikai funkció közvetett: hiszen, bár nincsenek más legális pártok, mégiscsak vannak ténylegesen létező pártok, vannak jogi eszközökkel nem szabályozható irányzatok (...) Ezekben a pártokban elsöprő szerepük van a kulturális funkcióknak, ez pedig politikai zsargont szül, azaz a politikai kérdések kulturális formát öltenek, s mint ilyenek, megoldhatatlanná válnak.” (Gramsci: Az új fejedelem)
Amire Gramsci itt és másutt a pártokról szólva utal, az a közismert tény, hogy a politikai pártok mind osztálypártok, azaz közvetve vagy közvetlenül meghatározott társadalmi csoportok érdekeit fejezik ki. (Hogy én is hivatkozzam magamra, bővebben is írtam a Fidesz osztálypárt jellegéről: Pártüdvtörténet – rövid tanfolyam, ÉS, 2013/35., aug. 30.)
Akkor a jövőről
„A Fidesz nem a Horthy-rendszert, hanem a magyar történelemben ennél lényegesen régebbről eredeztethető nemzeti érdekvédelmet szeretné helyreállítani” – véli érteni Csizmadia Ervin a Fidesz működését (Mi az ellenzék baja, és van-e rá ellenszer?, ÉS, 2014/25., jún. 20.). Lehet ilyen olvasata is a kormánypárti ténykedésnek, de inkább keressük meg a hiteles forrást, a leghitelesebbet.
„Gyakran idézik, hogy Európában a világ népességének 8 százaléka él, miközben a világ termelésének 25%-át adjuk, azonban a világ szociális kiadásainak 50%-át. (...) Minden rendszert alapvetően át kell strukturálni” – mondja s teszi Orbán Viktor. „El kell ismernünk, még ha nehéz is, hogy a jóléti államnak vége. Ehelyett munkára alapozott államot kell építenünk, és a jogosultságokat érdem-alapú társadalommal kell felcserélnünk. (Orbán Viktor, a Chatham House által leírt szöveg alapján, 2013. október 11.)
Különösebb nehézség nélkül kiolvasható e passzusból, hogy szociális kiadásokra (magyarul egészségügyre, oktatásra, nyugdíjra, munkanélküli-ellátásra, anyasági segélyekre stb.) túl sokat költünk, amivel mellesleg sokan egyetértenek az alkotmányosság hívei közül is (vö. például kapitalizmus-blog.hu). Hívják ezt osztogatásnak is, aminek immár vége: aki eddig szociális segélyt kapott, az ezentúl közmunkára megy, ha kap egyáltalán ilyet – tesszük hozzá a hazai szabályokat és viszonyokat ismervén.
A demokráciáról is szól a legfőbb elemző:
„Ami most megy Európában, az egy teljesen nyílt vörös és zöld támadás a hagyományos értékek ellen: az egyház, a család, a nemzet ellen. (...) A mi felfogásunk szerint az európai demokrácia a kereszténységen alapuló demokrácia. Politikai intézményeink antropológiai gyökere az Imago Dei.”
A nemzeti érdekvédelem ezek szerint két dologból áll: a tőkeérdek szolgálatából, erőteljes elnyomásból, a szociális rendszer további felszámolásából és egy kemény, a kereszténységre hivatkozó indoktrinációból. Valami olyasmiből tehát, amire – tudom, történelmietlen az analógia, de a magyar történelemből – valóban a Horthy-rendszer hasonlít legjobban.
Aminek végkifejletét elég pontosan ismerjük.
A válság és a remény
A vitaindító szerint feltehető a kérdés, hogy idővel, amikor a jelen politika válságba jut, „az eszmék és gondolatok piacán a magyar társadalom az alkotmányos demokrácia híveitől kap-e olyan ajánlatot, amely a bezárkózó, etnocentrista szélsőségesek és a demokratikus intézményrendszert más okból elutasítók politikai kínálatánál vonzóbb lesz”.
Hogy így legyen, ideje lenne belátni, a rendszerváltás „jogállami forradalma” nem sajátosan magyar válság, az államszocializmus válságának megoldása, hanem általános, széles sodrású válság következménye volt. 1975–78 között a világrendszerben fordulat állt be, azóta éljük a Kondratyev-ciklus elhúzódó „B” (hanyatló, romboló) periódusát, ami mostanában fordult kaotikus szakaszába. Ebben a periódusban a bérköltség, termelési inputok és adók ellentmondásosan, de folyamatosan csökkennek, ezzel csökken a releváns kereslet is. Csökkennek ezen túlmenően az oktatásra, egészségügyre, az egész életre szóló jövedelemgaranciákra fordítható összegek is (Wallerstein). A nagy időkben, a ciklus „A” periódusában, 1945–75 között a jóléti államokban és a hatvanas-hetvenes években fénykorukat élő államszocializmusokban a helyzet fordított volt, így a köznapi létezés legalábbis kiszámítható volt, ezzel a háttérrel a konszenzus megkeresése a legkeményebb konfliktusokban sem tűnt lehetetlennek. Nem véletlen, hogy az alkotmányosság mint olyan – tartalmas előzmények után – éppen abban a korban vált íróasztali elmélkedésből és politikai követelésből napi gyakorlattá.
Lenint nem tipikus alkotmányjogászként, még kevésbé liberális demokrataként ismerjük, éppen ezért figyelemre méltó, amikor azt írja, hogy „a demokratikus köztársaság a kapitalizmus lehető legjobb burka, és ezért a tőke, miután (...) birtokba vette ezt a legjobb burkot, olyan biztosan, olyan szilárdan alapozza meg hatalmát, hogy ezt a hatalmat a burzsoá-demokratikus köztársaságban a személyeknek, intézményeknek, pártoknak semmiféle változása nem ingatja meg” (Lenin: Állam és forradalom). Mivel az idézett szerző naiv sem volt, meglepőnek tűnhet, hogy alig két évtized múltán Európában a kor mércéi szerinti alkotmányos demokráciákat nagyjából egy kézen meg lehetett számolni. A legjobb burok ugyanis levehető.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hazai végkifejlet csak tragikus lehet, bár sok szól emellett. Az a kaotikus folyamat, amelyre Wallerstein utal, kétessé tesz minden olyan elmélkedést, ami a „már volt ilyen”, illetve az „ilyen még nem volt” szemléletet hordozza, így aztán egyfelől reménykedni lehet a dolgok jobbra fordulásában, másfelől tenni is lehet érte. Témánknál maradva elképzelhető, hogy idővel létrehozható egy alkotmányozó nemzetgyűlés, ahol kellő idő- és energiaráfordítással lehet dolgozni az új alkotmányon. Ehhez persze olyan összetételű Országgyűlés kell, ami össze is hívja.
S még egy.
Csizmadia cikkében arra is utal, hogy „az elméletellenesség az ellenzék versenyhátránya”, s hogy „az elmélet forradalmának meg kell előznie a gyakorlatét”.
Rendszerellenes ellenzék, ami alatt tudományos értelemben az antikapitalista ellenzéket lehet érteni – létezik, hogyne létezne. Tagjai azonban elférnek egy-két folyóirat szerkesztőségében, néhány eldugott könyvesbolt mellékén, esetleg a mitikus romkocsmák mélyén, s így nyaranta egy-két kávéház teraszán.
De – amennyire tudható – lázasan olvasnak.