Előítéletes és kiagyalt

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 26. szám, 2014. június 27.

Pálfalvi Lajos válasza (Fasiszta és ellenforradalmi, ÉS, 2014/23., jún. 23.) köszönő viszonyban sincs azzal, amit Ukrajna sorsáról (ÉS, 2014/20., máj. 16.) írtam. Ukrajnát még áttételesen sem neveztem se fasisztának, se ellenforradalminak.

Nem igaz, hogy nem különböztetem meg a fasizmust és a nemzetiszocializmust. Legutóbb például két politikai esszémben is ezt tettem (Az új kihívás, ÉS, 2013/44., okt. 31., valamint Láthatatlan valóság. A fasisztoid mutáció, ÉS, 2013/46., nov. 15.), és Ukrajna sorsáról értekezve már a cikk elején a „nemzetiszocialista Németország” szóösszetételt használtam.

Erre a hamis vádra Pálfalvinak azért volt szüksége, hogy párhuzamba állítson egyrészt a Komintern, „a rákosista baloldal”, „a kádári mainstream” és „a Kádár utáni baloldal” megveszekedett fasisztázóival, másrészt Putyin „új birodalmi offenzívájának” fasisztázóival. Hozzátéve, hogy Magyarországon „Moszkva új, neonáci csatlósai mindenben támogatják az agressziót” Ukrajna ellen. Mindezen hosszas felvezetések után hozzáteszi, hogy nem tartozom egyik említett kategóriába sem, „mégis e lapban támogatta a birodalom apologétáit a függetlenségre törekvő Ukrajna denunciálásával”.

Nem igaz, hogy denunciáltam azzal, hogy „a második világháború elején a szovjet uralom alatt élő nemzetek többsége (a baltiaktól az ukránokon és a tatárokon át sok kaukázusi kis népekig) a nemzetiszocialista Németországtól remélte függetlenségének visszaszerzését”, mert ez – általam egyébként megértéssel kezelt, noha tragikus – tény. Ennek hazug, végtelenül embertelen reakcióját így foglaltam össze: A szovjet oroszosító politika ettől kezdve a nemzeti, kulturális identitásképző megnyilvánulásokat fasisztának bélyegezte és bélyegzi a mai napig.”

Nem igaz, hogy „a szabadságharcos Ukrajnával kapcsolatos” ellenszenveimnek adtam hangot. Ahogy azzal sem a magyar függetlenség iránti ellenszenvemet fejezem ki, ha elutasítom akár az orbáni EU-ellenes „szabadságharcot”, akár a magyar politikai elit 1919 és 1945 között felelősségének mentegetését azért, amibe bele­vezették az országot.

Nem igaz, hogy azért marasztaltam el Rjabcsukot, amiért eurázsiainak nevezi az épülő orosz birodalmat, hanem azért, mert egyetlen magyar nyelven megjelent publikációjában sem találtam nyomát annak, hogy akárcsak említené az orosz társadalom és kultúra európai vonásait. „Ideje észrevenni, hogy vannak ugyan európai oroszok, de évszázadok óta az oroszság olyan modellje győz, amely nem Európa részének, hanem Európa vetélytársának tekinti magát”, írja Pálfalvi is Rjabcsuk védelmében. Magyarországon éppen ma győzedelmeskedik egy ilyen modell, de ez nem „a magyarság” modellje (ahogy Putyiné se „az oroszságé”), hanem a fideszes, demokratának álcázott „centrális erőtér” hatalomgyakorlóié. Van másik magyarság is. Se a magyarság, se az oroszság nem egységes politikai kategória.

Nem igaz, hogy tagadtam volna a szélsőséges ukrán mozgalmak putyini támogatását, hanem csak azt az agyrémet – de azt nagyon –, hogy Rjabcsuk szerint „az elmúlt néhány évben... leginkább egy ipari termelési sorra emlékeztetett a nacionalista homunkuluszok gyártása”. Ismerve a magyar és más kelet-európai állapotokat, a nacionalista homunkuluszokat sehol sem kell gyártani: megszületnek azok maguktól is, mivel a liberális piacgazdaság diszfunkcióira sokaknak ez az adekvát ideológiai válasza.

Nem igaz, hogy az ukrajnai orosz kisebbség létezésének és kulturális védelmének elismerésével „igen európaiasan hangzó érvvel védjük Putyint”. Eszerint azzal, hogy a szudétanémetek kulturális jogait valaki elismeri, Hitlert védi, azzal pedig, hogy a két világháború között a határon túli magyarok kulturális jogait ismerjük el, a Horthy-rendszert? Vagy aki ma a magyar kisebbségek mellett szólal fel, annak más szempontja sem lehet, mint hogy Orbán Viktor szekerét tolja?

Pálfalvi ráadásul azt állítja, hogy az ukrajnai oroszoknak feltehetően nincs is orosz identitásuk. Azt sejteti, hogy csak utólag telepítették őket Kelet-Ukrajnába! Megismétlem, amit írtam: „Jobb volna, ha... minderről egy ukrajnai orosz értelmiségi beszélne. Lehet, hogy ő inkább egy föderatív Ukrajna és az egyenrangú két államnyelv híve...” A föderalizmusról meg azt állítja Pálfalvi, hogy „Moszkvához lojális banditaállam alakulna ki a keleti határvidéken”. Nem vitás: a föderalizmus ellenzői nagyjából mindig hasonló érvekre hivatkoznak. De ha valakinek mégis az a véleménye, hogy tárgyalni kellene az ukrajnai oroszokkal, az eleve banditák támogatója, ahogy ezt Pálfalvi rólam sugalmazza?

„Ungváry olyan nyugati baloldaliakra és liberálisokra hivatkozik, akik elutasítják a függetlenségi törekvéseket...”, állítja Pálfalvi. A „jereváni rádiót” idézve: „a hír igaz”, csakhogy éppen elrettentő példaként említem ezeket, nem pedig „hivatkozva” érveim alátámasztásául. Ugyanis Rjabcsuk is a nemzetállami univerzalizmus híve és a parciális (résznemzeti) érdekek elutasítója, és az általam említett baloldaliak és liberálisok egy része is (akikkel közismerten ellentétes véleményen vagyok). Rjabcsuk az ukrán nemzetállamban látja, az említett baloldaliak és liberálisok meg az orosz nemzetállamban látják az „univerzalizmus” zálogát.

Van annak diszkrét bája, ahogy a „nemzeti érdekek” felkent képviselete sehogy se akar jámbor módon csak a bal- vagy csak a jobboldalon tartózkodni. A „haza nem lehet ellenzékben”, igaz magyar nemzeti jobboldala például a putyini államhoz húz, nem beszélve a még igazabb magyar nemzeti Jobbikról.

Nem igaz, hogy „kizárólag negatív kontextusban” emlegettem Rjabcsukot. Viszont nem lett volna szabad említenem sem, hogy – ahogy írtam – „hogyan lehet teljesen szó nélkül hagyni az ukrán–orosz–lengyel történelmi múlt terheit, a szélsőjobboldali erők mai szerepét?”

Pálfalvi valótlanságaiból következnék, amivel végül összegezően engem is meggyanúsít: hogy ha a jobboldal az ukránok mellé áll, akkor a baloldal ellenük lép fel. Mintha a világ csak barát–ellenség kettősségekre épülhetne fel. Carl Schmitt ennél azért némileg összetettebben adta elő erről szörnyű elméletét. Pálfalvi agyalmányai alapján feltehető, hogy bizonyára baloldalinak vél. Csak ez váltott ki belőle ennyire igaztalan elutasítást azzal szemben, amit írtam? Egyébként tényleg: néha már én is úgy vagyok, mint sir Winston Churchill. Egy bizonyos határon túl neki sem volt más választása, mint az európaiság védelmében a szovjetekkel is összefogni. Nekem könnyebb a dolgom: csak a (persze nyilván a sötét, bolsevista késztetésű) baloldaliakkal és liberálisokkal kényszerülök – adott esetben – összefogni.

Válaszcikke utolsó bekezdése alapján Pálfalvi azt se érti, mi a közös a Szabadság téri hazug emlékmű és az ukrán múlt (és jelen) nem tetsző tényeinek elhallgatása között. Arra hivatkozik, hogy „Ukrajna és Kijev patrónusa Mihály arkangyal és nem Gábriel”. Ezért nem lehet közöttük párhuzam? Azt hiszi netán, hogy Gábriel tényleg Magyarország védőszentje? Ezt még Jelenits István piarista tartományfőnök is cáfolta.

 

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 5. szám, 2023. február 3.
LXVI. évfolyam, 40. szám, 2022. október 7.
LXVI. évfolyam, 33. szám, 2022. augusztus 19.
Élet és Irodalom 2023