Fasiszta és ellenforradalmi?

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 23. szám, 2014. június 6.

A baloldal lassan már nyolc évtizede folytatja a Komintern kezdeményezésére azt a visszataszító gyakorlatot, hogy durva, de igen hatásos nyelvi manipulációval tünteti el a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus közti ikertestvéri kapcsolatot: Hitlert és Mussolinit fölcserélve fasizmusnak nevezi a nácizmust – és minden más politikai csoportot (annak idején még a szociáldemokratákat is), amely Moszkva útjában áll. Ennek eredménye a laza szemantikával használt, parttalan fasizmusfogalom.

Magyarországon hét évtizede folyik ilyen manipuláció. Így dobálózott a fasizmus szóval a rákosista baloldal (lásd Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyvében azt a részletet, melyben a főhős azért kárhoztatja a „szimplifikáló” pártzsargont, még a Rajk-per előtt, mert használói fasisztának nevezik az Egyesült Államokat). A kádári mainstream külső és belső ellenséget egyaránt fasisztának titulált (akár underground művészeket is), de a Kádár utáni baloldal is ezzel a fegyverrel vívja mindennapi harcait. Ungváry Rudolf (Ukrajna sorsáról, ÉS, 2014/20., máj. 16.) mindmáig meg van győződve arról, hogy ha fasisztának nevez mai politikai jelenségeket, lényegi felismeréshez juttatja olvasóit. Pedig a nyolc évtizede tartó agymosás után a „fasiszta” jelző csak abszurd drámában használható, valahogy úgy, ahogy Ionesco biztatott arra, hogy nevezzünk mindent macskának.

Még néhány éve is nagyon úgy nézett ki, hogy az idők végezetéig fennmarad ez a gyakorlat, de Putyin új helyzetet teremtett. Míg Moszkva korábban a nácizmussal ellentétes pólusra helyezte a szovjet múltat és a posztszovjet jelent, Putyin európai neonáci pártokból szervezett új Kominternt, az új birodalmi offenzívában pedig egyszerre használja a fasisztázó bolsevik és a zsidózó neonáci retorikát (bónuszként buzinak is bélyegezve az ellenfelet). Ez talán elég ok lenne arra, hogy átértékeljük Moszkva szerepét, és végre undorral utasítsuk el azt a bizonyos nyelvi manipulációt.

Az Ukrajna ellen indított orosz támadás magyarországi visszhangjából ítélve ennek itt semmi jele. Moszkva új, neonáci csatlósai mindenben támogatják az agressziót, és ugyanez mondható el arról a régi gárdáról, amely még Brezsnyev korában fogadott hűséget Moszkvának. Nem tud olyan háborút indítani a birodalom, amelyet ne igazolnának.

Ungváry Rudolf egyik említett kategóriába sem tartozik, mégis e lapban támogatta a birodalom apologétáit a függetlenségre törekedő Ukrajna denunciálásával. Nézzük az érveit. A II. világháborúból, a német megszállásból indul ki (a cári birodalmi kolonizáció kimarad). Indokoltnak tartja, hogy Kelet-Európában a németektől várták a függetlenség helyreállítását.

Tévesen pánszlávnak nevezi Putyin ideológiáját, és megrója Mikola Rjabcsukot (ő személyesíti meg a Majdannal és a szabadságharcos Ukrajnával kapcsolatos ellenérzéseit), amiért eurázsiainak nevezi az épülő birodalmat, mintha ezzel az orosz társadalom vagy kultúra európai vonásait próbálná eltüntetni. Ez súlyos félreértés, Rjabcsuk egyszerűen a megszületőben lévő Eurázsiai Unióra utalt, büszkén vállalt nevén nevezte, nem csúfolta. Az új birodalmi ideológia nem pánszláv, hanem az egykori fehér emigráns Eurázsia-iskola eszméit forgatja ki, különös tekintettel Nyikolaj Trubeckoj koncepcióira (válogatott tanulmányai magyarul is olvashatók Dzsingisz kán hagyatéka című kötetében).

Vagyis nem arról van szó, hogy Rjabcsuk ellenszenvesen tagadná, hogy „van európai orosz értelmiség” (azt sokkal jobban ismeri nálunk), kirekesztené szegény oroszokat „az európaiságból”. Ideje lenne észrevenni, hogy vannak ugyan európai oroszok, de évszázadok óta az oroszság olyan modellje győz, amely nem Európa részének, hanem Európa vetélytársának tekinti magát. Most éppen területeket szakít el egy olyan országtól, amely közeledne az EU-hoz.

Ungváry azt is kifogásolja, hogy Rjabcsuk az ukrán szélsőség külföldi támogatására is kitér (hibátlan arányérzékkel itt hívja fel a figyelmet arra, hogy „az 1956-os forradalom erőiről állította ugyanezt a kádári propaganda”). Szóval aki leírja, hogy Putyin szélsőséges pártokat támogat több országban, az Kádár propagandistáival kerül egy szintre? Senki sem állította, hogy Putyin a semmiből hozta létre ezeket. Aki moszkvai támogatásról beszél, nem tagadja, hogy ezek a mozgalmak a hazai jobboldali totalitárius hagyományokban gyökereznek.

Ha kapcsolatba hozzuk az orosz agressziót az ukrajnai orosz kisebbség védelmével, igen európaiasan hangzó érvvel védjük Putyint (Hitler is nyilván a német kisebbség védelmében rohanta le Lengyelországot). Ungváry orosz autonómiát, sőt föderációt (új Boszniát) szeretne. Adottnak veszi, hogy aki orosz anyanyelvű Kelet-Ukrajnában, annak olyan értelemben van orosz identitása, ahogy egy erdélyi magyarnak van magyar identitása. Ezt erősen kétlem. A birodalomnak e régióban sikerült leállítania a nemzetté válási folyamatot, így milliók rekedtek meg a premodern regionalizmus szintjén (helybeliek, mint Gogol kisoroszai). Ma a moszkvai agitációra fogékony posztszovjet lumpenproletariátus a leghangosabb ezen a vidéken.

Megjegyzem, az erdélyi magyarok nem úgy kerültek a lakóhelyükre, hogy Magyarország kolonizálta Romániát, majd mesterséges éhínséget okozva románok millióit pusztította el, aztán nincstelen magyarokat telepített a helyükre. Ha föderalizálnák Ukrajnát, Transznyisztriához hasonló, Moszkvához lojális banditaállam alakulna ki a keleti határvidéken. Milyen különös, hogy ennyien aggódnak az ukrajnai oroszok sorsáért, miközben senkit sem foglalkoztat az oroszországi ukrán kisebbség sorsa, amelynek nincsenek jogai, testvéreknek tekintik őket, ezért nem kell nekik külön nyelv, külön iskola.

Ungváry olyan nyugati baloldaliakra és liberálisokra hivatkozik, akik elutasítják a függetlenségi törekvéseket, a dekolonizációt, ehelyett azt akarják, hogy „az egész keleti szláv térség ne szakadozzék szét parciális érdekek hordozójává váló nemzeti államokra”. Jó tudni, hogy Putyin még mindig számíthat azokra, akik régi jó internacionalistaként ismét egy akolba terelnék a „keleti szlávokat” (miért nem mindjárt az összes pravoszlávot?). Semmit sem tudnak az ukrán és a fehérorosz kultúráról, nyelvről, történelemről, a régi geopolitikai elképzelések szerint ma is moszkvai birtoknak tekintik ezeket az országokat. E logika szerint a kolonizációba beletörődő, anyanyelvét és kultúráját elvesztő „keleti szláv” a nagyvonalú, jövőbe mutató „egység” híve, a dekolonizációs projekt hívei pedig kisszerű, elzárkózó provinciális elemek. Hát nem, ez a lebegő, meghatározatlan állapot a kolonizáció terhes öröksége, nem pedig a fejlődés olyan magas szintje, amely idejétmúlt nemzetállami logikával fel sem fogható. Ha Nyugaton nem is értik, Közép-Európában méltányolni kellene azt, hogy most, negyedszázaddal később akarják megvívni az ukránok a maguk bársonyos és egyéb forradalmait.

Ungváry kitér az ukrán történelem legsötétebb fejezeteire, számon kéri a múlt feldolgozását. A kizárólag negatív kontextusban emlegetett kitűnő ukrán esszéistáról, irodalmárról ennek kapcsán azt állítja, hogy május 2-án, a Műcsarnokban azt válaszolta egy kérdésre: „a második világháború ukrán nacionalistáinak rémtetteit többféleképpen lehet értékelni” (nyilván azért nevezte ezeket „rémtetteknek”). Nem tudom rekonstruálni, mit mondott szó szerint azon a lengyelből fordított beszélgetésen, de kizárt, hogy Bandera-tagadó, Bandera-relativizáló fejtegetésekbe bocsátkozott volna. Ne feltételezzünk ilyet egy ilyen kaliberről.

Az tetézi be Rjabcsuk bűnlajstromát, hogy nem arról ír és beszél, ami Ungváryt érdekli (a múlt bűnei, az ukrán szélsőségesek). Az nem számít, hogy Ukrajna e pillanatban az életéért küzd. Moszkva területeket szakít el tőle, egyszerre harsogja azt, hogy fasiszta, zsidó, buzi. A két totalitarizmus most összeér Moszkvában, amikor Ukrajnát egyszerre nevezik zsidónak meg banderistának (napok alatt mémmé vált a zsidobandera és a zsidobanderovec kifejezés a hozzá illő, fekete alapon díszelgő vörös menórával együtt, kijevi zsidók fotóztatják magukat ilyen pólóban).

Az utolsó előtti bekezdésben Ungváry arra is rámutat, hogy Rjabcsuk a korrupció legyőzésén kívül nem javasol megoldást a gazdasági problémák megoldására… Hát igen, egyetértek Ungváryval: bármilyen sokoldalú is Rjabcsuk, a remélhetőleg hamarosan elkezdődő ukrán gazdasági csodát nem róla fogják elnevezni.

A fiatal lengyel baloldal meghatározó egyénisége, Sławomir Sierakowski Putyin hasznos idiótáiról ír (a cikk itt olvasható: http://www.nytimes.com/2014/ 04/29/opinion/sierakowski-putins-useful-idiots.html?_r=0). Mivel a republikánusok támadják Putyint, és kiállnak az ukránok mellett, a baloldal az ellenkezőjét teszi (Moszkva mellé áll, mint Voltaire, Herder, majd a XX. században Lenin hasznos idiótái). Még az is felmerült, hogy Oroszországot fölöslegesen alázták meg, amikor a visegrádi államokat fölvették a NATO-ba (tapintatlanság volt az oroszokkal szemben, hogy szabadok akartunk lenni). Föderalizálnák Ukrajnát, a Majdanon megjelent szélsőségről azt állítják, etnikai tisztogatásra készült. Ebben a vitában nem a hasznos idiótáknak, hanem Sierakowskinak hiszek: „Igen, Ukrajnában is vannak szkinhedek és antiszemiták. Még sorozatgyilkosok, pedofilok és sátánisták is vannak. Mint minden országban. És nincs ott sem több, sem kevesebb, mint bármely más európai államban.”

Ungváry e cikkében még a Szabadság téri szobrot is emlegeti. Ezt végképp nem értem: Ukrajna és Kijev patrónusa Mihály arkangyal, nem Gábriel.  

 

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 42. szám, 2019. október 18.
LXIII. évfolyam, 36. szám, 2019. szeptember 6.
LXII. évfolyam, 19. szám, 2018. május 11.
Élet és Irodalom 2019