Mi, magyarok

Kasza László jó stílusú cikkben elemzi a választások utáni helyzetet (Másodszor is kétharmad, ÉS, 2014/19., máj. 9.). Indulata indokolt, helyzetértékelésével csak egyetérteni lehet. Hanem az igeragozás! Bár megállapítja, hogy a szavazófülkében mindenki egyedül van, következetesen többes szám első személyben beszél. Próbálom értelmezni, de nem megy. Istenítjük Kádárt. Teljhatalmat szavaztunk Orbánnak. Hát nem. Egyének vannak, tevékenységük eredője nem közös tevékenység. A „mi” névmásnak egyébként is sokkal korlátozottabb a hatóköre, mint ahogy sokan gondolják. Egy próba: hányféleképpen tudná folytatni az olvasó azt a mondatot, amely úgy kezdődik, hogy „Mi, magyarok…”, és kiállja az értelem és az igazság próbáját? Én egynél elakadtam („…magyarul beszélünk”).

Talán csak stilisztikai elemről van szó, hogy könnyebben elfogadják az írást azok, akiknek szól. De kiknek szól? Annak a körülbelül 50 ezer embernek, akikhez eljut, biztosan nem. A többihez pedig hiába is jutna el. A körülmények hatására az emberek ráébredhetnek bizonyos dolgokra, de ráébreszteni őket nem lehet. Még hírből sem hallottam olyan esetről, hogy valakit (egy fontos kérdésben, amelyről már kialakított valamilyen véleményt) érvekkel meg lehetett volna győzni. (Ez is elég durva általánosítás, de be kell ismernem, hogy rám is érvényes…)

Az írás „optimista farokkal” végződik. Ehhez a szerző figyelmébe ajánlanám azt a viszonylag friss felmérést, amely szerint az egyetemi és főiskolás fiatalok körében a népszerűségi listát a Jobbik vezeti, második a Fidesz (http://www.stop.hu/belfold/felmeres-a-jobbik-es-a-fidesz-vezet-a-felsooktatasi-hallgatok-kozott/1161907/). Jó lehet optimistának lenni – én sajnos nem ismerem az érzést.