Népi háború

Kovács Zoltán a terjedő és lassan már megszokottá váló erőszakról írva arra az inzultusra is reflektált, amely Pásztor Istvánt, a vajdasági magyarok egyik vezetőjét érte, amikor is hazaárulóvá nyilvánítva a Kossuth téren zaklatták és leköpték (Egyre közelebb, ÉS, 2014/19., máj. 9.). Túl azon, hogy Pásztor esetében nem olyan világos, hogy milyen hazát árult el (hiszen nem a magyarországi, hanem a szerbiai magyaroknak tartozik elszámolással, a hazafisága minimum kétrétegű kell legyen, és kik vagyunk mi, hogy megítéljük az ottani magyarok érdekeinek esetleges sérelmét), hangsúlyozni szeretném, hogy a köpködés spontán volt. Ha Gaudi-Nagy Tamás (aki már nem jobbikos, de még „Tomi”, dr. Morvai Krisztinának változatlanul jó barátja) nem hívja fel a figyelmet a politikusra, akkor talán nem következik be, de a gyűlölet akkor is ott fortyogott, és fortyog tovább.

A jobboldali-nemzeti érzelmű honfitársaink egy részében már régóta, minimum 2006 ősze fortyogó gyűlölet hol itt, hol ott tör ki. Ez lassan egy „népi háború” méretét kezdi ölteni. A mi népünk találékony, egyszerre sok fronton harcol. A sajtóforgalmazás az egyik front. Egy kispesti áruházban például napról napra feltűnik egy idős férfi, aki politikai ízlése szerint újra és újra átrendezi a sajtótermékeket a polcokon. A Magyar Nemzetet, a Magyar Hírlapot előreveszi, a Népszabadságot és a Népszavát eltakarja (az ÉS még nem tűnt fel neki), a Magyar Demokrata és a Heti Válasz egy-egy cikkére pedig a folyóiratot a megfelelő helyen kihajtva hívja fel a figyelmet. Aztán jövök én, és – demokratikus beállítottságú lévén – az újságokat egyformán elérhetővé teszem. Évek óta folyik ez a néma küzdelem közöttünk, és mindennap az győz, aki utoljára megy vissza az áruházba.

A Pásztor Istvánnal kapcsolatos incidensnek egy másik érdekes vonása a folklorizálódás. A nevezetes hölgy ugyanis több súlyos átok mellett (kapjon szívrohamot stb.) azzal is megátkozta a politikust, hogy ne álljon fel a micsodája, amikor izél. Ez már a gyűlölködés diszkrét bája, és a néprajzosok előtt új kutatási területet nyithat meg. Így gyűlölködünk mi, a nép egyszerű fiai-lányai. Csak a gyűlölködés célpontját kell megadni, a többit már elintézzük mi magunk.

Amikor Kovács a lincseléssel példálózik (Ungváry Rudolf egy 56-ról szóló, visszaemlékezés jellegű novellájából idézve), hogy ugyanis ezek az extremitások „egyre közelebb” kerülnek hozzánk, akkor nagyon hasonló végkifejletet sejtet, mint Grósz Károly MSZMP-főtitkár az 1988-as, sportcsarnokbeli beszédében (a közelítő fehér terrorról). Grósz persze erősen túlzott (talán mert megijedt a demokráciától), és tévedett. Azt kívánom, hogy a szerkesztő is tévedjen. A történelem olyan, mint a folyó. Egy ideig lassan szivárog, réseket keres, aztán egyszer csak nyakunkon az árvíz.