A vereség súlya

Az országgyűlési választásokat követő négy számában az ÉS hét hosszabb-rövidebb írásban vizsgálta a baloldal vereségének okait. Figyelembevételükkel fejtem ki álláspontomat.

A rendszerváltozás óta ez volt a hetedik választás. Csak az első fordulót szem előtt tartva a parlamentbe bejutott pártokra adott szavazatok számát összesítem – a ma nézőpontjából. Az első három ciklusban az esetenként választásra jogosult nyolcmillió állampolgárból átlagosan hárommillióan, a második három ciklusban átlagosan kétmillió-hatszázezren távol maradtak. Az első három ciklusban a jobboldal összesen hatmillió-kétszázezer szavazata (a Fidesz 1990-es szavazatait nem számítva) épphogy felülmúlja a baloldal hatmillió-százezrét. A második három ciklusban – amelyben kétszer a baloldal pártjai győztek! – viszont nyolcmillió-négyszázezer áll szemben a hatmillió-négyszázötvenezerrel. Ha csak ezt néztem, és eltekintettem a közvélemény-kutatás kizárólag mágiában hívőknek kétes adataitól, akkor is újabb jelentős jobboldali siker volt valószínű.

Ezúttal – miként az első három ciklus átlagában – hárommillióan maradtak távol. Fidesz–KDNP kétmillió-kétszázhatvanezer, Jobbik egymillió-húszezer, Összefogás egymillió-kétszázkilencvenezer, MLP kétszázhetvenenezer szavazat. 2010‑hez képest hiába csökkent a kormánypárt és a baloldal közötti különbség, a jobboldal együttes ereje immár az egymást követő két ciklusban robusztusan felülmúlja ellenzékéét. A mozgó kép tehát annál is dermesztőbb, mint Bozóki András konstatálja („Mint a vadnyugati filmekben”, Rádai Eszter interjúja, április 11.). Még pártpolitikustól sem célravezető, amikor a győzelem mértékét a mindenkori vesztes azzal igyekszik csökkenteni, a győztes legitimitását is megkérdőjelezve – amint most éppen Szüdi János tette (Kár szépíteni, április 30.) –, hogy a szavazásra jogosultak nyolcmilliós számához viszonyít.

Egyébként ez volt az első rajt–cél vereség. Pedig a baloldal a mozgósító tétek furamódon fokozatosan csökkentett emelésében nem volt rest. Először a korszakváltás szerény ambíciója jelent meg, ezt követte a választás Orbán-ellenes népszavazássá kikiáltása, a legvégére – a kormányváltó kedv jelentős csökkenésekor – az összefogók kormányváltókká átnevezése.

Tessék elképzelni, bár nem könnyű, hogy az eltelt négy évben a baloldal kétharmados parlamenti többséggel, ugyanolyan teljesítménnyel kormányoz, mint OrbánFidesz. Három hónappal a választás előtt a miniszterelnök-pártelnök (őt nem nevezem meg, hogy az olvasó szíve csücskét melengetve válogathasson a baloldali kínálatból) Moszkvában terem és így tovább. Arra a találós kérdésre kell válaszolni, hogy hány százezer felháborodott szavazót hány nap alatt veszített volna az újrázni emiatt hiába készülő, magát iszonyatosan elszámító baloldali kormánypárt.

Tessék elképzelni, hogy a vidékfejlesztési államtitkár lemond, és szüntelenül bizonygatja, hogy a kis- és középbirtokos gazdákat kijátsszák a baloldali kormánnyal összefonódó oligarchikus maffiacsaládok. Arra kell válaszolni, hogy a baloldali kormányhoz nagy reményeket fűzött, ám rútul megcsalatott gazdák időegységenként hány utat hányszor zártak volna le félig vagy teljesen hitelbe vett takaros gépeikkel, és mennyire zsugorodtak volna a magát elszámító baloldali kormánypárt vidéki bázisai. Ne siessen az olvasó. Képzelje el, hogy a baloldali miniszterelnök a vele egy oldalon álló, ám idegesítően jogértő köztársasági elnök helyett egy a helyesírásban nem kimondottan jeleskedő régvolt bajnokot ültet a székbe. Nem az a kérdés, hogy emiatt hány szavazót veszített volna a baloldal? (Összevetve a jog és a helyesírás tiszteletének átlagos hazai állapotát a sportsikerekével, ezen kevéssé termékeny elidőzni.) Ám azután kiderül, hogy szálegyenesen baloldali (a nagyobb kitérőket leszámítva) bajnokunk kisdoktori disszertációja plágium. Most már lehet találgatni.

És mindez mégsem az ördög incselkedése. A baloldal immár hét és fél éve szilárdan a vesztes oldalon van. A szavazók többsége számára az akkori tapasztalataik alapján kivívott hiteltelenség a viszonyítás mai alapja, és ehhez képest OrbánFidesz kényelmesen megengedhette magának azokat a lépéseket, amelyek hívei szemében sem voltak hitelességnövelők. Megtehette, mert a világban az utóbbi tíz évben azok a folyamatok mennek végbe, amelyek, és nincs még végük; mert a hazai választók – beleértve a leendő és mai értelmiséget – zömének alig valamit jelent a liberális jogállam; mert melengető érzelmi visszhangra talál a baloldali fogantatású nemzetközi bank- és tőkeellenesség, államosítás és rezsicsökkentés; az egyszerre kicsik, de nagyok vagyunk abszurd képzete; az oltalmazás iránti ugyancsak nem kifejezetten konzervatív ihletésű vágy attól, aki végre a mi kutyánk kölyke. Akinek többet elnéz az ember. Mindezt jókora leegyszerűsítés azzal jellemezni, hogy a csalhatatlan vezérbe vetett hit döntött, amit a tapasztalat nem tud megrendíteni (Szüdi János, április 30.).

Az MSZP nemhogy előtte, de 2010-ben és azt követően sem arra a következtetésre jutott, hogy a világválsággal, az Európai Unió helyzetével összefonódó, de jelentős belső tényezőkből is fakadó drasztikus veresége tartós kihívás. Beérte önmagán túl senkit meg nem győző kádermozgatással. A lényegre mutatott rá Szalai Erzsébet és Gegesy Ferenc (A jobboldal berendezkedése; Megújulásra váró MSZP, április 25.). Igen, ami a tartalmat illeti, a középgenerációsok a baloldalon is csupán „hatalomgyakorlásuk terepének tekintik” a népet. Csakhogy velük ellentétben a fideszesek ráéreznek a magyar társadalom lelki állapotára. Igen, az MSZP az ország hosszú távú érdekeit figyelmen kívül hagyja, személyi és pártpolitikai alkuval kíván minden felmerülő kérdést megoldani. Igen, ez a párt nemcsak a jobboldalon, de attól balra is sokaknak elfogadhatatlan.

 Emiatt érthető az egyfordulós választási rendszer alapján egyébként irracionális lépés: az MSZP előbb vetélytársakat, végül társakat kapott. A DK megalakulására sor sem került volna, ha az MSZP korábbi elnökének a párt megreformálására tett indokolt, alkalomadtán kétségbeesett, dilettáns kísérletei eredményesek lettek volna. Az Együtt a közép maga mögé állítása és a korszakváltás ígéretével a lehetetlenre vállalkozott. Határozottan szakítania kellett volna mindennel, ami vezetői körük javát a közelmúlthoz kötötte, és esélyt kellett volna teremtenie a liberális szociáldemokraták és mérsékelt konzervatívok szövetségére. A kudarc úgy lökte az LMP‑ből kiszakadókkal gyengült Együttet az MSZP karjai közé, ahogy a legrosszabb álmaik között sem szerepelt. Gegesynek abban is igaza van, hogy a sikeresen induló mozgalmat az MSZP dominanciára tudatosan törve vitte bele a szövetségbe, felörlődésükért azonban belső ellentmondásaik ugyancsak felelősek. Hányattatásaiknak még nem volt vége.

A DK elnökének politikai túlélése (van-e nemesebb cél?) múlt azon, hogy megnövelje támogatóinak számát. Feladatát négy hónap alatt elvégezte – főként a kellően tétova Együtt rovására. Szavazatok elvesztésének a kockáztatásával szemben felülkerekedett az abszolút összefogott orr alternatívája. Osztatlanul vállalni kellett, amit az alkotóelemek külön-külön jelentenek. Mindenekelőtt az MSZP-t. Azzal a két hónappal a választás előtt kirobbanó Simon-ügyet is. Ha e védhetetlen ügyet előre nem lehetett is látni, olyan fergetegesen aligha csak engem nem lepett meg. Az pedig előre látható volt, hogy a baloldal abban is osztozott, amit a DK elnöke jelent.

Míg OrbánFidesz tanácsadói már hosszabb ideje alapjában jól számolják ki a politikai költség/haszon hányadosát, a baloldali bennfentesek/véleményformálók ezúttal sem jeleskedtek (vö. Szalai, illetve Bozóki). Nem győzték emlegetni, hogy Gyurcsány ismét bebizonyította, milyen kitűnően tud kampányolni. Mindössze arról feledkeztek meg, hogy kikhez képest. És csodálkoztak, hogy a Fidesz nyomban elővette Őszödöt, hiszen az rég lejárt lemez. Egymás véleményét összevissza formálva nem akarták/tudták látni, hogy ami nekik evidencia, több millió magyarnak miért nem az. Nem mérték fel, hogy bár az átlagszavazó rövid távú emlékezete is gyatra, ennek ellenére, ha valamit erősen rögzült érzelmek táplálnak, elég egy hívószó, és hosszabb távú emlékezetük célirányosan működik. Nem fogták fel, hogy Gyurcsány Őszöddel változatlanul összeforró személye mennyire kizárja a kampány során aktivizálódó, bizonytalan szavazók megnyerését. Mennyire kontraproduktívak Orbán-ellenes pótkielégítő féktelen tirádái. Nem fogták fel, hogy ha Orbán veszített, mégis ennyire vissza tudott jönni, akkor miért ne tehetné meg ugyanezt Gyurcsány? Nos, Orbán úgy veszített 2002-ben, hogy már az első fordulóban is nagyobb arányban növelte szavazói számát, mint az MSZP, de nem volt elég a kormányalakításhoz az előző ciklusban csökkent számú szavazóit még megtartó SZDSZ miatt. És Orbán 2006-ban is megőrizte kétmillió-kétszázezer fölötti szavazótáborát (ahogy most is).

Ezzel szemben az MSZP 2010‑ben elvesztett egymillió-kétszázezer szavazót, táborának több mint felét (ehhez tartja magát most is). Az őszödi beszéd mindmáig pusztító hatásához persze a Fidesz is hozzájárulhatott. Fordított helyzetet elképzelve nem merném a szemére vetni. A beszéd csak akkor vált volna gyorsan lejárt lemezzé, ha az őszödi szónok ugyanazt a rövidlátó, elképesztően felelőtlen, ám a többség kedvére való költekező-osztogató gazdaságpolitikát tudta volna zavartalanul folytatni, mint előtte. De akkor mi a csodának mondott volna ilyen fatális beszédet?

A baloldali elit (nem az én kedvenc kifejezésem) legalább utólag példát teremthetett volna saját közelmúltja egyik kritikus történésének nyilvános vitákban konszenzusra jutó, vaskosan önkritikus feldolgozásából. Amit nem tett meg korábban sem, pedig ok nem egy lett volna rá, megtehette volna ekkor alternatív forgatókönyvek kidolgozásával. Vajon nem az szolgálta volna-e a hazai általános és a baloldali részérdekeket is, ha az Európai Unió eljárásaiban kezdettől fogva határozottabb lett volna? Független értelmiségiként (?) beláthatta volna, hogy mekkora öngól volt kérkednie az akkori pénzügyi biztos politikai rokon- és ellenszenvével. És hogyan dicsérhette volna a pirruszi győzelmet arató miniszterelnököt azért, mert a választást követően változtatott. A maga által teremtett kényszerhelyzetben mi mást tehetett? Általánosságban véve sem fair, hogy a csoportgondolkodás előnytelen jellemzőit folyamatosan felmutató „budapesti értelmiségieknek” (e szó szerint nem, de hangulatában találó kifejezést vö. megint a Bozókival készült interjúval) eszükbe sem volt, miként most sem, azt tenni, amit a leszerepelt politikusaiktól elvárnának. Igaz, jobbára tőlük is hiába.

 A vereség súlya arányban van a hiteltelenség viszonylagos mértékével. Ez azonban aligha függ össze bármiféle baloldali értékkel (vö. ismét Szalai és Gegesy). Abszurdnak tartom az újonnan gründolt kereszténydemokrata vagy keresztényszocialista párt ötletét, ráadásul mindenféle vallási háttér nélkül! (Haskó László: Remake!, április 18.) Mintha Szili Katalin valami effélével próbálkozott volna, és a pártjára adott szavazatok ahhoz sem voltak elegendők, hogy Thürmer Gyula őskövületi baloldali pártjának a hátát élesen kivehesse.

Jogos viszont az a kritika, hogy az MSZP a bizonytalan szavazók vágyairól „szűrő nélkül, vakon” küldött üzenetet (Eörsi Mátyás: A kampánytanácsadó felelőssége, április 18.). Az a gyanúm azonban, hogy az adott helyzetben mégsem az volt a meghatározó, hogy pillanatnyilag mit és hogyan mondtak, hanem hogy kik mondták. Ugyancsak ezért nehezen tudom elképzelni, miként állt volna a kérdéses politikusok szájában a jeles mai publicisták által kidolgozott hatásos-friss nyelv, habár Vicsek Ferenccel (Régi politika, régi nyelv, április 25.) együtt nekem sincs kétségem afelől, hogy a kérdéses pártpolitikusok nyelvhasználata kopottasan közhelyes. Karl Poppertől olvastam – kivételesen nem az ÉS-ben –, hogy nagyon nagy kudarcokból nagyon nehéz tanulni. Hát igen.