Új ellenállás a semmiből

Az utóbbi években a demokratikus ellenzéki nyilvánosság egyes szigetein az összefogásizmus melletti másik slágertéma a bojkott volt. Mintha mi sem lenne egyszerűbb, mint hátat fordítani az egyébként az esélyegyenlőség mentén aszimmetrikus viszonyoknak, és kívül maradni a „rendszeren”. Az utóbbi kifejezés idézőjele nem véletlen: ahhoz, hogy a bojkott vállalható, értelmezhető és elmagyarázható legyen, „rendszerként” kell értelmezni azt a politikai teret, amelyben a szereplők mozognak. A magát „öndefiníciójában” demokratikusként leíró oldal esetében azonban a rendszer vagy a kormány ellenzéke dilemma végigkísérte az elmúlt négy évet. A tettekben és parlamenti munkában kormány‑, szavakban rendszerellenzékként viselkedő egykori kormányváltó szövetség nem tudta volna a kivonulás stratégiáját alkalmazni, hiszen egyrészt „kint” nem várta senki, másrészt a társadalom széles köreiben sem új rendszerként értelmeződött a 2010 utáni időszak új gazdasági-társadalmi modellje.

Egy bojkott esetén a magyar társadalomra jellemző politikai inaktivitás és apátia közepette a „kormányváltó” szövetség légüres térben találta volna magát, amelyben a politikai elismerésnek és legitimációnak híján lévő ellenzék szólított volna fel egy olyan társadalmat bojkottra, amely a felszólítóknak 2014. április hatodikán erőteljesen üzent.

Az MSZP II., a baloldali összefogás I. Nagy Történelmi Vereségéből szinte automatikusan következik a másik divattéma realizálódása, mely szerint „új párt”, „új baloldali szerveződés” kell. Holott a 4K! (emlékszik még valaki rá?) példája megmutatta, hogy szervezettség, társadalmi beágyazottság, megfelelő nyilvánosságcsatornák nélkül önmagában az új balpárt csak egy kívánatos – objektíven akár érvelhető – gondolat. A 4K! esete bizonyítja, hogy mire jut egy alterbaloldali „párt”, ha a választói piacon kevesebb hely van, mint azt a pártalapítók biztosan nagyon komoly stratégiai tervezésük során vélték.

Holott a politikai rendszerekkel és így a mainstream pártokkal szembeni elégedetlenség ma világszerte általános, nem utolsósorban a digitális társadalom szélesedésével, a leleplezhetőség növekedésével, az információk széles körben történő hozzáférésével és mindezek globalizációjával. Ennek folytán a politikai osztállyal szembeni kritika, akár annak korruptsága, akár annak okán, hogy bizonyos, tömegek által fontosnak tartott témákra vagy ügyekre nem reagál, termékeny táptalaj az egyébként is új mobilizációs és marketingtechnikákkal dolgozó mozgalmak, single-issue pártoknak. Így volt ez rég, ma sincs másként.

Ahhoz azonban, hogy ezek hosszú távon sikeresnek bizonyuljanak, számos tényező szükséges: például az adott országban elfogadott legyen a protestkultúra. Magyarország ennek híján van, bár az utóbbi években jelentős változások álltak be az elfogadás irányában. Nem árt, ha az adott társadalom egy szegmense rezonál az adott ügyre, és mindennek hátterében általában is (jelentős) elégedetlenség van a politikai osztállyal szemben. Elvileg utóbbi itthon is fennáll, de a sikerhez hozzátartozik az is, hogy az adott szervezet képes legyen hatékonyan, mediálisan s legfőképpen tartósan megjeleníteni magát és az ügyet. Ez már gondot szokott okozni. Blogköztársaságban erősnek lenni nem ugyanazt jelenti, mint a Blikkben vagy az MTV Híradóban (vagy legalábbis abban, ami ezen a néven fut évek óta a helyén). Végül a már említett politikai inaktivitás és apátia szintén blokkolhatja a politikai innovációt. Ebben hazánkban szintén nincs hiány.

Magyarországon az utóbbi években az egyes botrányos ügyek (például a NAV-botrány, röghöz kötés, Paks 2) nem eredményeztek pártosodást, legfeljebb mozgalmiságot (Hallgatói Hálózat, Paks elleni tüntetők hálózata). Ennek oka egyrészt az érintettek forráshiánya, másrészt a nagyfokú antipolitikai attitűd, harmadrészt az, hogy a pártok eleve megszállják ezeket a témákat, és egy idő után elmosódik a határ a kívülállónak a civilek (azaz potenciális pre-pártok) és a pártok között. Ilyenkor (néha tévesen, az adott ügy képviseletére nézve hibásan) a civilek bedobják a törülközőt, kiszállnak.

Jelenleg az a helyzet áll fenn, hogy a magyar politikai osztály megújítását nem kapják ingyen a közügyekért aggódók. A kívülről érkezőknek a fentiekkel kell megbirkózniuk, a bent lévők pedig újra a régi dilemma elé kerültek: rendszer- vagy kormányellenzék.

Mit várhatunk az egyes „benti” pártoktól? Az „egykori” kormányváltó szövetség legnagyobb vesztesei az Együtt-PM és a DK. Frakció híján papíron másod- és sokadlagos szereplői lesznek a parlamenti életnek, ott leginkább a PM által már alkalmazott új típusú, performatív politikának lehet értelme, ha a politikus benne akar lenni a Borsban is, nem csak az ATV-ben. Ezek lehetőségeit egyrészt az új Házszabály szűkíti, másrészt gyakoriságuk inflálja az akciózás „intézményét”. Ha abból indulunk ki, hogy az Együtt-PM-re és aktivistáira eddig is jellemző volt a parlamenten kívüli politizálás, akkor jelen helyzetben szükségük is lehet erre, ha képernyőn és a közbeszédben kívánnak maradni.

A DK kevésbé a fiatalos, dinamikus imázst mutathatja majd, esetében leginkább a korábbi éhségsztrájkjukhoz hasonló „álló”, de sajátos akciók jöhetnek szóba – már amennyiben nyitnak az utca felé. Az MSZP mozgalmi politikája még a DK-hoz képest is kevesebb előzményekkel bír, a kalandos szereplővel lesétált Éhségmenet volt az egyetlen érdemi utcai jelenléte. Szervezettségét tekintve rövid távon nem a szocialisták foglalják be majd a teret.

Az LMP stratégiai választás előtt áll. A nyilvánosság ismert szerkezete és a politikai tér sűrűsége, továbbá a jelen, konfliktusos politikai kultúra árnyékában minden bizonnyal nem tud olyan kommunikációt folytatni, amely a jobboldali és a baloldali közönségnek is tetszetős lenne. Jöhet a régi „LMP-s kérdés”: balra vagy jobbra indulni el, jelen „középen” állása ugyanis morálisan erősítheti, de önmagában tartalmas üzenetek átadására nem mindig alkalmas helyzetet eredményezhet. Egy túlideologizált társadalomban a „normális Magyarország” 100.0 programja lehet a hívószó, de a tartós szekértáborlogika folytán könnyen légüres térben is tudhatja magát az ilyen párt. Az LMP éppenhogy parlamenti mandátumainak inkább figyelmeztetőknek kellene lenniük a pártnak, hiszen könnyen lehet olyan üzenet a „középen állás”, mint egy új termék a boltban, amely, bár tetszik a vásárlónak, ő mégis marad a réginél. A régi termék „régisége” automatikusan nem teszi szimpatikusabbá az újat, azaz attól, hogy valaki csalódott a jobb- vagy baloldalban, még nem egy „neutrális”, középen álló pártot keres.

Az LMP Tesco gazdaságos frissességére a legnagyobb veszélyt a parlamenten kívüli mozgalmak esetleges megjelenései jelenthetik, továbbá a partikuláris szakpolitikai témák túltolása, amely gyakran jellemző az LMP megszólalásaira.

Ma az egykori új civil szereplők mindegyike politikai aktivitásán túl van (Milla, Hallgatói Hálózat). A diákmozgalmak jelentősebb reorganizáció nélkül nem tudnak visszajönni a politika térképére, ahogyan egyelőre a devizahitelesek mozgalma, majd pártja is csillapodni látszik – EP-választáson történő indulás ide vagy oda.

Röviddel a harmadik Orbán-kormány beiktatása előtt így áll a Jobbikon kívüli ellenzék. Bizonyos értelemben minden témát monopolizálnak a civilek elől, mégsem törnek át. A legnagyobb esélyt nyilván az Orbán-kormány kritikája jelentené, az embereket ennek egyes vetületei sokkal jobban megmozgatják, mint például, egy, a „bezár az aktuális Sirály”-tüntetés. Eszköz az utca lenne, és a szimbolikus térbeli békés konfrontáció a kormányzattal. Az utca viszont ma a Békemeneté, és jóval-jóval kisebb részben az egy-egy ad hoc tüntetéssel az illetékes minisztérium elé vonuló, kormány ellen fellépő civileké.

Ez minden bizonnyal még sokáig így lesz, utcafoglalásra teret és lehetőséget leginkább a parlamenti törvényalkotás beindulása jelenthet, az egyes régebbi ügyek „felmelegítései” már aligha hozhatnak katarzist.

Ezzel párhuzamosan könnyen kívánhatnak sokan ma új erőt, új ellenállást, új pártot, de látni kell, hogy az új arcok még „fiatalkorúak”, és jóval szűkösebb a hazai kínálati oldal, mint az új politika követelők kórusából kitetszik. 

S akkor ezzel visszaértünk a nulla kilométerkőhöz. De merre induljunk? A kérdésre a politika és rendszerellenzékiség újrafogalmazásai és azoko új tartalmai adják majd meg a választ. Nem kell kapkodni, lett idő.

(A szerző politológus, politikai elemző [Intézet a Demokratikus Alternatíváért, IDEA])