A zsidófürt-kérdés

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 11. szám, 2014. március 14.

Sokan gúnyosan legyintettek, amikor Lázár János politikus a különféle származású magyarok közös életéről szólván (amit ő egyébként „zsidó–magyar együttélés”-ként aposztrofált) évszázados sikerességet emlegetett.

Pedig éppenséggel lehet sikeres történetekről beszámolni, akár még a vészkorszak idejéből is. Igazán nem állíthatjuk, hogy ne lettek volna ilyenek.

Itt van például a zsidófürt, egyszerűen szólva a hagyományos, finom kis csigákból álló pajesz megvédésének happy enddel végződő története.

Nem sokkal a Kárpátaljára való dicsőséges bevonulás után, 1940‑ben az északkeleti vármegyékben és Kárpátalján kiütéses tífusz terjedt el. Mivel a betegséget főként tetvek terjesztették, egy belügyminisztériumi rendelet példás gyorsasággal kötelezővé tette a fertőtlenítést és az érintettek szükség szerinti megnyíratását. A járvány azonban ennek ellenére sem szűnt meg, s ha nem is nagy erővel, de mégiscsak tovább fenyegette a lakosságot.

Nem nézhette tétlenül ezt a fenyegetettséget a Társadalmi Egyesületek Szövetsége, amely 1919 óta kitartóan dolgozott a nemzeti szellem megtartásán. Többek közt Zichy Gyula érsek, Ravasz László református püspök, Teleki Pál miniszterelnök, Sipőcz Jenő székesfővárosi polgármester védnöksége alatt, Tormay Cé­cile és Herczeg Ferenc írók vezérletével védte a nemzet egyetemes érdekeit és keresztény erkölcseit.

És mivel minden, ami zsidó dolognak számít, csakis a legszorosabb összefüggésben állhat az említett érdekekkel és erkölcsiséggel, ráadásul kizárólag negatív előjellel, a TESZ képviselői most tollat ragadtak, és levélben kérték a kormányt: azonnal tiltsák meg a zsidófürt viselését. Éspedig büntetőjogi eszközökkel, hiszen ők maguk a veszély elhárítását egyedül nem lehetnek képesek megoldani.

Felpanaszolták, hogy a járvány által fenyegetett területeken hiába minden rendelet, azokat nem tartják be, és főképp mellőzik a zsidók megnyírását. Amivel pedig – emelték ki a legfőbb veszélyt – ismét csak előjogokat adnak, egyfajta kiváltságot biztosítanak „ennek a népelemnek, amelynek eddigi előnyös helyzetét – az állampolgári jogegyenlőség tévesen értelmezett elvének a megszüntetésévela törvényhozás bölcsessége csökkenteni törekszik”. (Levelüket idézi dr. Lehotay Veronika jogász, aki minden részletre kiterjedő dolgozatot írt a korszak törvényhozásáról: Szabadságjog-megvonó intézkedések a Horthy-korszakban, különös tekintettel a zsidótörvényekre, 2012.)

A zsidófürt – írták még a szövetségbeliek nem szűnő aggodalommal –, amelynek viselése az említett területeken stabil zsidó szokás (igaz, szír keresztényektől vették át egykor a zsidók, de ennek tudása akkorra elhalványult), nemcsak hogy állandó egészségügyi ártalmat jelent az északkeleti részek lakosságára nézve, hanem nehezen is összeegyeztethető a tengelyhatalmakkal fennálló barátsággal.

Azonkívül nem vet jó fényt az ország külföldi megítélésére és ellenkezik a nemzet keresztény mivoltával.

A miniszterelnök megkapta a levelet, de nem hamarkodta el a döntést, és ezzel máris letérítette a zsidófürt elleni támadást a maga, eredetileg pedig igen jól meghatározott vonaláról.

Annak ellenére, hogy eközben drámaibbnál drámaibb események zajlottak a térségben – Romániában például a vasgárdisták miatt elrendelték az ostromállapotot, Hitler pedig jóváhagyta a Barbarossa-tervet (amely speciel nem a nevében bujkáló „szakáll” fogalma révén kap majd jelentőséget a történelemben) –, az északkeleti vármegyékben és a Kárpátalján élő zsidó férfiak pajeszát nem veszélyeztette olló.

Olyannyira nem, hogy például Ung vármegye főispánja, s vele együtt Ungvár polgármestere (ezt szintén az említett, jogászi tanulmányból tudom) 1941 januárjában még el is kezdte sorra megcáfolni a Társadalmi Egyesületek Szövetsége levelének állításait, elsősorban a tényleges egészségügyi helyzetre hivatkozva. A főispán például azt hozta fel, hogy 1940-ben Ung vármegyében kettő, Ungváron egy kiütéses tífuszos eset fordult elő, de egyiket sem „zsidófajú” személy hurcolta be. Megemlítette viszont, hogy ennél sokkal fontosabbnak tartják a kaftánt, amelyben jellemzőbben tanyáznak a tetvek, mint az ember bőrén vagy a füle melletti, laza fürtjeiben. A megoldást éppen ezért elsősorban a szinte tisztíthatatlan kaftán viselésének megtiltásában kell keresni – semmisítette meg végképp a Szövetség zsidófürtellenes gondolatának magvát a polgármester és a főispán Ung megyében.

És az mind semmi – jött még ezután a kegyelemdöfés –, van nekik ennél fajsúlyosabb érvünk is a pajesz megtartására. Álláspontjuk szerint ugyanis már csak azért sem szabad eltüntetni a zsidófürtöt a képből, mert hiszen ez teszi egyértelműen láthatóvá a zsidófajú férfiemberek zsidó fajiságát, miáltal megkönnyíti a közigazgatási szervek utasításának végrehajtását, elsősorban a zsidók elkülönítésekor. Éppen ezért ezt a testükön viselt jelet határozottan, állami erővel meg kell védeni, sőt, a zsidófürtre úgy kell tekinteni, mint az egyik legfontosabb közigazgatási jelzőeszközre.

Igaz, később volt egy kis visszaesés: Miskolcon és több Borsod megyei településen felmerült, hogy mégis politikai feladatként (=azonnal vágják le!) kéne kezelni a zsidófürtkérdést, kissé tehát veszélybe került a folyamat sikeressége, de szerencsére végül nem tudtak megegyezni a pontos jogi lehetőségekben. Ezért ha végül nem is tekinthetünk úgy erre, mint a zsidó és a többségi magyarok meleg, bensőséges együttélésének kifejeződésére, de annyit mondhatunk, hogy a magyar államnak mégiscsak sikerült megvédenie a zsidófürt további, zavartalan viselését a Kárpátalján.

Így, amikor nem sokkal ezután megkezdődtek a deportálások, a „zsidófajú” férfiak nagyszüleik, szüleik, házastársaik és gyermekeik társaságában a megszokott zsidófürt alkotta kerettel az arcuk körül tűnhettek el a dübörgetve rájuk csapott vagonajtók mögött.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 25. szám, 2021. június 25.
LXV. évfolyam, 25. szám, 2021. június 25.
LXV. évfolyam, 19. szám, 2021. május 14.
Élet és Irodalom 2022