Nemzet és Nemzeti

Feltétlen híve vagyok Bruck András írásainak. Ha benne van a lapban, vele kezdem az ÉS-t, teljes szívvel és aggyal osztom a véleményét. A legutóbbi cikkével is maximálisan egyetértek („Jó cimborám ne légy nyuszka”, ÉS, 2014/10., márc. 7.). Kivéve ezt a mondatot: „Egyetlen hatalmas tüntetés a nemzetért százszor többet ért volna, mint tucatnyi kicsi a Nemzetiért, a tüntetőknek pedig inkább magukból kellett volna hőst csinálniuk, nem a színigazgatóból.”

Alföldi Róbertből senki sem csinált hőst. Alföldi azt tette a Nemzeti Színház élén, amit Bruck a baloldali politikusokból, rádióból, televízióból joggal hiányol. Nyíltan, félelem nélkül, a túléléssel nem törődve, magas színvonalon és főleg hatásosan, a saját területéhez mérten tömegeket megérintve jelenítette meg azokat a felvilágosodott gondolatokat, amelyek fölemelhették volna ezt az országot. A Nemzetiért senki sem szervezett „tucatnyi kicsi tüntetést”, az Alföldi mellett tüntetők önkéntesen, spontán módon azokért az európai és magyar értékekért álltak ki, amelyeket élményként vittek magukkal a színházból, és amelyek kilátásba helyezett elvesztését az egész nemzet veszteségeként érzékelték. (Azóta a Vidnyánszky-féle Nemzetiben jól látszik, mekkora a veszteség.)

Különben sem hiszem, hogy a tüntetés csak úgy elhatározás kérdése. „Egyetlen hatalmas tüntetést”, legföljebb kívánni lehet, ahogy Bruck András és sokan mások, szervezni nem. A tüntetés, ha az népakarat, szervezés nélkül is lesz. Akkor, amikor sokan akarják, és akkora, ahányan tényleg akarják. Előre meghirdetni egymilliót – abból az lesz, ami a Millából. Az apátia feloldásához nem szervezés, hanem mozgósító erő, gondolat és tehetség kell. Ha lett volna valaki (nem bárki), aki mögé érdemes fölsorakozni, akkor lett volna „egyetlen hatalmas tüntetés”. Mondjuk, ha egy politikus legalább olyan hitelesen és színvonalasan képviselte volna a nemzet érdekeit, mint Alföldi Róbert – a Nemzetiben.