Egymásnak esve

Racionális magyarázatot egy kívülálló – például egy idetévedt marslakó – aligha találhat arra a megosztó, gyűlölködő esztelenségre, amely egyre inkább jellemzi hazánk politikai jelenét, és ellehetetlenítené jövőjét. Ilyesfajta gondolatok jártak a fejemben, amikor október 23-án a Műegyetem rakparton vártam, hogy megjelenjenek a színpadon azok, akiktől végre hallani reméltem az összefogás létrejöttéről, amelynek szükségességéről és mikéntjéről majdnem három éve szólok minden számomra elérhető fórumon. Majd egyre kétségbeesettebben vettem tudomásul, hogy a szónokok többnyire csak azért emlegetik az összefogást, hogy világos legyen, kivel nem akarnak összefogni: a liberálisok még egymással sem. Hiába skandáltuk: Összefogás! Összefogás! – már a kezdetektől. Természetesnek tűnt, hogy világgá kürtöljük azt, amiért ott vagyunk, így először észre sem vettem, hogy az utolsó szónok alig jut szóhoz, annyira felerősödött a skandálás.

Némi naivitással feltételeztem, hogy talán azért a tömeg felbuzdulása, mert akkor már ő lett a mi, a mindenáron összefogást várók utolsó reménye. És nyerhetett volna pár százalék támogatást Mesterházy Attila a pártjának, ha a skandálásra építi beszédét. Például a feje fölé emelt, összefogott kézzel csatlakozik a tömeg követeléséhez, majd arról kezd beszélni, miként lehet részese minden kormányváltást akaró demokrata a kétpárti összefogásnak. Mert van ennek több módja is. De az utolsó beszédből sem nyerhettünk erre reményt.

Elkeseredve indultam haza – barátok hívtak, hogy üljek be velük egy sörre, de elhárítottam –, aztán a tévében hallottam Orbán Viktor híveinek szóló, ünnepinek szánt beszédét a Hősök terén. Ők kétségtelenül ugyanolyan jó, hazaszerető magyarok, mint mi vagyunk, de nekik nem kellett összefogást skandálniuk: ők össze voltak fogva, talán amalgámozva, ahogy áhítattal hallgatták szónokuk öndicsőítését, majd leplezetlen hadüzenetét ellenünk, honfitársaik – talán testvéreik, szüleik, gyermekeik, gyermekkori barátaik – ellen. Szavai hallatán megdöbbentem: mert megkönnyebbültem! Felismertem a beszédében a rakparti színpadon tanúsított egymásnak esés okát.

Persze eddig is tudtuk, hogy Orbán hatalomvágya minden nyomorúságunk forrása, de most először üzent hadat olyan nyíltan, határozottan az ország másik felének, hogy azt csakis egy jól kidolgozott, diabolikus stratégia beharangozásaként értelmezhetjük. Akkor is, ha előbb-utóbb Hősök terei híveinek is fel kell majd ismerniük – még ha addigra túl késő lesz is számukra –, hogy a hatalom mámorával betelni képtelen Kedves Vezető vagy Führer, Próféta, Messiás, Caesar vagy Néptribun mindig megtalálja azokat, akiket ámíthat, elcsábíthat, használhat és vakon vihet magával akár a biztos pusztulásba is anélkül, hogy felismernék a végidők jeleit: a Führer már rég félelmei bunkerébe zárkózott, amikor hívei még mindig a csodafegyverbe vetett hittel harcoltak a felsőbbrendűség eszményéért. És vajon hogyan vette rá népét, hogy vakon kövessék a dicsőség napjain át a teljes magaláztatásba, a teljes győzelem helyett a teljes pusztulásba? Talán nem szavakkal, nagy tömegek előtt meggyőzően előadott megosztó beszédekkel, kitalált ellenség, bűnbak elleni gyűlölet szításával?

Aki pedig gyűlöletkeltéssel mozgósít valós vagy vélt ellenségei (politikai ellenzéke) – vagy a nálánál jobbaknak gondoltak, irigyeltek – ellen, ki van téve annak, hogy gyűlöletfüggővé váljon, mert van ilyen (lásd Bitó László: „Homofóbia” vagy gyűlöletfüggőség?, Népszabadság, 2008. július 2.). A gyűlöletfüggő mindig talál valakit, akit gyűlölni és aki ellen gyűlöletet kelteni tud: ha elleneit már annyira megalázta, hogy inkább szánalmat, mint gyűlöletet keltenek, talál gyűlölhetőket a sajátjai között.

Na de mi köze ennek az egymás ellen forduláshoz, aminek október 23-án, a budai rakparton, és az összevissza beszédhez, megfontolatlan tettekhez, aminek azóta is tanúi lehetünk? Kétségbeejtő, hogy értelmes emberek nem veszik észre: a megosztás és gyűlöletszítás nagymesterének csapdájában vergődnek, és ahelyett, hogy együtt igyekeznének megtalálni a kimenekítő összefogás módját, egymásnak esnek, mint a csapdába ejtett állatok.

Persze Orbánék sok csapdát állítottak az évek során– mint például a kettős állampolgárság elleni kiállást. Jelenleg az egyfordulós választásban nem akarjuk felismerni, hogy semmi más érdekük nem volt vele Orbánéknak, mint az ellenzéki pártok egyéni megmérettetésének ellehetetlenítése, a jelenlegi konfliktus létrehozása. Azoknak, akiknek erre eddig nem nyílt rá a szemük, Orbán 23-i hadüzenetének rá kellene nyitnia, hogy megértsék: most megüzent háborúját már több mint tíz éve folytatja gátlástalanul, minden lehetséges eszközzel – ellenzékben és kétharmaddal egyaránt.

Be kellene végül ismerniük azoknak, akiknek a kezükben volt a kormány annak a bizonyos, sokat emlegetett nyolc évnek a nagy részében, hogy akkor sem tudtak érdemlegesen tenni Orbán gátlástalan, destruktív, megosztó technikái ellen. Vagy talán képes volt az akkori kormány fellépni a kordonbontás ellen? Az ország főterének megszállása és meggyalázása ellen? Tudta-e biztosítani, hogy a világ legfontosabb hatalmainak képviselői méltóképpen ünnepelhessék meg a Komintern embertelenségét leleplező – a Nyugat erősödő kommunista pártjai alól a vörös szőnyeget kihúzó – forradalmunk 50. évfordulóját? Talán képes volt az MSZP–SZDSZ-koalíció megvédeni a sajtó szabadságát? Egyáltalán nem: az ő strázsájuk mellett korrumpálódtak silány propaganda-szócsővé a független magyar sajtó büszke zászlóshajói, és jöttek létre rasszista, antiszemita, neonáci fórumok, utat nyitva a mai jobb-szésőjobb-neonáci média dominanciájának.

Azok közül, akik a demokratikus ellenzék képviselőiként léptek a – talán szimbolikusan is ideiglenes? – színpadra 23-án, a legszerényebbnek is lenne oka szerényebbnek lenni, hiszen ha némelyikük talán nem járult is lényegesen hozzá mindahhoz, ami ide juttatott minket, bizonyítottan egyikük sem tett eleget azért, hogy ne kerüljünk ide, hiszen ide jutottunk. Persze, mindannyiunknak volt szerepe mindebben, de legalább most, az utolsó esély hónapjaiban, beláthatnák mindazok, akik a liberális demokrácia elkötelezett híveinek tartják magukat, hogy hamis önámítás, ha azt képzelik, várhatnak 2018-ig. Ugyanis, akinek van füle a hallásra, meg kell értenie Orbán szavaiból, hogy egyszer s mindenkorra le akar számolni a balliberális oldallal, és akiknek van szeme a látásra, láthatta – a Hősök terén csak szimbolikusan –, hogy ehhez kész megteremteni a szükséges hátteret és infrastruktúrát.

Elárulja a demokrácia ügyét, aki inkább ellenzékben élné túl a következő ciklust, mert azalatt remél megerősödni. És nem lehet a legfőbb kérdés: melyik a legerősebb kutya a mi oldalunkon, sőt az sem, hogy melyik párt kaphat több mandátumot programja végrehajtásához. Már csak azért sem, mert a legtöbb potenciális szavazó azoknak a pártoknak a programját sem ismeri, akik már meghirdették azt.

Gyakran hallani elemzéseket, hogy hány egyéni körzetet kell megnyernie a demokratikus oldalnak – illetve jobb‑e az egy- vagy a kétlistás indulás – ahhoz, hogy megszerezze a mandátumok 51 százalékát, és leválthassa ezt a poszt-kádári autokráciát, korruptokráciát, vagy mondhatni: maffiakormányt. Úgy látszik, az elemzők alulértékelik, milyen lehetőséghez jutott a Fidesz a kétharmados törvényhozási cunamival, majd amikor az Alaptörvény elleni tiltakozás kifulladt, további demokráciacsorbító, alapjogokat sárba tipró törvények egész sorával a kormányon maradása biztosítására. Megalapozta kormányzása töretlen folytatását még arra az esetre is, ha az egyszerű többséghez is hiányozna jó pár mandátuma. Hiszen nyilvánvaló, hogy a pártja által megválasztatott köztársasági elnök, ha csak lehet, Orbán Viktort jelöli miniszterelnöknek, és ezt megteheti akkor is, ha az ellenzéki pártok több mandátumot nyernek, mint a Fidesz. Vegyük számításba például a következő választási eredményt: Fidesz 46 százalék, baloldali ellenzék (MSZP 27 százalék + Együtt 14 százalék + DK 7 százalék) = 48 százalék és a Jobbik a mandátumok 6 százalékát nyeri el (az LMP nem lépte át a küszöböt). Ebben az esetben az államfő jogosan jelölheti miniszterelnöknek Orbánt mint a legtöbb mandátumot elnyert párt elnökét. Nyilván szükség lesz a jobbikos képviselők szavazatára, de a kormányzáshoz a Fidesznek nem kell koalícióra lépnie a Jobbikkal (ami végképp kizárna bennünket a demokratikus nemzetek közösségéből), hiszen a biztonság kedvéért már mindent elrendeztek a kisebbségi kormányzáshoz is. Beleértve a következő ciklust is bőven túlélő, minden kulcspozícióba kilenc évre betett és csak kétharmaddal leváltható bábjaikat, akik kötelező kellékei minden egyeduralmi rendszernek, diktatúrának. Ha esetleg mégis meg kell változtatni egy-egy kétharmados törvényt – mondjuk azt, hogy „Magyarország hivatalos pénzneme a forint”–, annak megszavazását aligha tagadhatja majd meg az ellenzék.

Hasonló helyzet áll fenn a kilenc évre kinevezett pártkatonákkal: ha bármi okból le kell váltani vagy pótolni kell valamelyiküket, a kisebbségben kormányzó Fidesz nagy valószínűséggel számíthat az ellenzék egy részének támogatására, hiszen olyan elfogadhatatlan embereket helyeztek ezekbe a pozíciókba (talán részben ebből a célból), akiknél szinte bárki jobb lehet. Az esetleges kisebbségi kormányzásra való felkészülés jele lehet – mert a Fidesznek mindig minden eshetőségre van forgatókönyve – a Kövér László által már említett rendeleti kormányzás bevezetése is.

Orbánnak szüksége van még egy ciklusra, hogy biztosítsa helyét a történelemben mint a harmincas évek restaurátora, a szakrális nacionalizmus messiása, Kelet-Európa előretörésének és nacionalizálásának prófétája – ezért olyan választási rendszert hozott létre, amely minden eddiginél jobban maximálja újraválasztásának esélyét. Ugyanakkor fel kell készülnie arra az eshetőségre is, hogy tavasszal, vagy valamikor a jövőben, nem az ő pártja nyeri meg a legtöbb mandátumot. A hatalom elvesztésénél ugyanis még a kisebbségi kormányzás is elfogadhatóbb lesz Orbánéknak, ha szótlan semmittevésünkkel megengedjük nekik, hogy olyan további kétharmados törvényekkel készítsék elő, amelyek talán a rendeleti kormányzásnál is jobban beszűkítik a következő parlamentek mozgásterét.

Ezért nem mindegy, hogy hány demokratikus párt nyer el a fenti példában 48 mandátumot, mert ha egy párt(szövetség) nyeri el, nagyon nehéz lenne a köztársasági elnöknek indokolnia, miért a kevesebb mandátumot szerző Fidesz emberét jelöli a miniszterelnöki posztra. Persze nem zárhatjuk ki, hogy Orbán formális koalícióra lép akár a szélsőjobbal is – tett már ő hasonlót 1998-ban –, de ennek talán még számára is túl nagy lenne az ára, teljesen elszigetelődve a demokratikus világtól. Bár lehet, hogy a Magyar Hajnal létrehozásának éppen az a célja, hogy ezentúl ne a Jobbikot tartsuk a radikális-antiszemita, cigánygyűlölő szélsőjobbnak.

Amikor a kétlistás döntés megszületett, kiálltam mellette (Miért jobb a kettő, mint az egy?, Galamuscsoport.hu, 2013. szeptember 7.) azzal, hogy a kettőből lehet majd valamikor egyet csinálni, és ennek nagyon pozitív üzenete lehet, különösen, ha az az egy lista magában foglalja valamilyen módon az összes demokrácia mellett kiálló pártot, egyesületet, csoportosulást. Ha viszont egy közös listával indult volna az MSZP és az Együtt–PM, és „a körülmények úgy hozzák, hogy az bármi okból – pl. a szavazók szélesebb körű befogadásáért – mégis kettéválik, annak olyan negatív üzenete lehet az összefogás szempontjából, hogy visszataszítja apátiájukba azokat, akik már-már kikecmeregnek belőle...” – írtam akkor. Márpedig évek óta úgy tartom, hogy nem a Fideszt kell legyőzni, hanem a kormányzása alatt vészesen elterjedt – vagy általuk tudatosan (mindent bebetonozunk!) terjesztett – politikai apátiát.

Az új választási törvény Fidesznek kedvező tucatnyi szabálya közül a demokratikus ellenzéknek felállított legveszélyesebb csapda a kis pártok esélyét ellehetetlenítő egyfordulós választás bevezetése. Az első forduló elrablásával Orbánék elvették azt a lehetőséget, hogy az ötszázalékos bejutási küszöb ellenére minden pártnak esélye legyen arra, hogy külön-külön mérettethesse meg magát. Ennek megszüntetése olyan nyomást gyakorol a kisebb pártokra, amely elkerülhetetlenné tette mindazt, aminek tanúi vagyunk. Olyan ez a nyomás a demokratikus ellenzéken, mint kuktában a gőz. Míg lábosban a hús normális nyomás mellett adott idő alatt tökéletesre fő, a kukta túlfűtöttségében foszlányaira esik szét. Másra is használjuk a gőz nyomását – például mozdonynál vontatásra –, de ha nincs e szerkezeteken biztonsági szelep – vagy le van kötve –, bizony felrobbanhatnak.

Az egyfordulós választás törvénybe foglalása után ajánlottam egy lehetőséget a katasztrófához vezető, túlfűtött helyzet levezetéséhez (lásd Fordított kétfordulós választás, Népszabadság, 2012. október 26.): kijátszhatjuk Orbánék diabolikus szándékát, hogy az egyfordulós választással elviselhetetlen, őket egymás ellen fordító nyomást gyakoroljanak a kisebb pártokra. Röviden: Sándor-palotai emberükkel a lehető legkorábbra – a megrövidített felkészülési időt adó április elejére – kiírt választást tekintsük második fordulónak: olyannak, amelyre a valahai demokratikus választásokon az ötszázalékos küszöböt az első fordulóban átlépni képtelen pártok támogatói szavazhattak a hozzájuk legközelebb álló bejutott pártra vagy kialakult pártszövetségre, amelyet így győzelemre vihettek, és szavazatuk nem veszett el.

Ez megtehető most is, ha az ellenzék az elrabolt első forduló helyett a tavaszi választást kezeli második fordulóként, amelyben a kisebb – az ötszázalékos küszöböt százszázalékos biztonsággal átlépni képtelen – pártok egyénileg ugyan nem mérettethetik meg magukat, de szavazóik éppúgy támogathatnak egy nagyobb pártot vagy pártszövetséget, mint ahogy békeidőkben tehették – mielőtt Orbán hadat üzent a demokráciának – a második fordulóban.

A kis pártok ugyanis motiválhatók híveik mozgósítására olyan megegyezéssel, hogy a demokrácia intézményeinek helyreállítása során a legmagasabb prioritást adjuk egy esélyegyenlőséget nyújtó választási törvény és szabályzatok beiktatására – és mihamarabb, de legkésőbb egy-két éven belül új választásokat írunk ki háromszázalékos bejutási küszöbbel, amelyekben minden párt normális jelöltállítási paraméterekkel mérettetheti meg magát egy valóban többpárti demokrácia létrehozásáért.

A „fordított kétfordulós” választási megegyezés leveheti a nyomást a kis pártokról, mivel csak egy, legfeljebb két évig kell várniuk, hogy külön-külön mérettessék meg magukat, és lehetővé teheti számukra, hogy addig ne csak a saját pártérdeküket, hanem elsősorban a demokrácia helyreállításának legbiztosabb – teljes összefogáson alapuló – módját tartsák szem előtt. Helyreállításának, mert mint írtam: „Ahol a hatalom szabja meg a saját leválthatóságának szabályait, ott nincsen demokrácia” (A demokrácia nem tiszaviráglét, Galamus.hu, 2013. szeptember 19.), és felsoroltam még húsz okot, amely bizonyítja, hogy hazánkban már évek óta csak névleges a demokrácia.

Optimizmusigényem nevében azonban arról is szóltam, hogy mivel nálunk a demokrácia intézményeinek leépítése egyetlen emberre vezethető vissza, eltávolítása a hatalomból utat nyithat a demokrácia intézményeinek maradéktalan helyreállításához. Ezért azonban már most, a választások előtt meg kell tenni mindent: mindenekelőtt küzdeni kell a nemzetközi választási megfigyelők minél szélesebb körű alkalmazásáért, és ki kell állni az új választási törvény legalább azon szabályai ellen, amelyek a legkirívóbban sértik a demokrácia alapelveit. Nem kell figyelembe venni a Fidesz hazaárulózását, mert amióta az Unióhoz csatlakoztunk, Európa éppúgy a hazánk, mint ahogy annak ezt a kis szögletét a minket Európába integrálni akaró István királyunk óta annak tartottuk. És ne feledjük: sokan éppen azért szavaztunk az uniós csatlakozás mellett, mert az Unió által reméltük elkerülni, hogy ismét olyan egyeduralmi rendszer alakulhasson ki hazánkban, amelytől oly sokat szenvedtünk a múlt században. És amelynek elkerülésére csak a minden demokratikus erő mozgósításával és nemzetközi ellenőrzéssel lefolytatott választások nyújthatják az utolsó esélyt, miután Orbán Viktor kimondta: meg akarja kötni a következő tíz kormány kezét. Ha adunk neki még egy esélyt, bizonyára meg is teszi, és akkor hazánkban a következő nemzedékek majd csak történelemkönyvekben olvashatnak a demokráciáról.