A doktori minőségbiztosítás csapdái

Amikor az ÉS hasábjain időről időre megírom aktuális gondjaimat a doktori képzésről, mindig úgy érzem, meg kell indokolnom, miért tartom ezt a témát fontosnak, és nyilvánvalóan nem hagyatkozhatom arra, hogy magam is érintve vagyok benne, jóllehet nézőpontomat ez alapvetően befolyásolja.

A doktori képzés és ellenőrzése

A doktori képzés minden ország oktatási rendszerének a csúcsa: a PhD-nél, azaz eredeti nevén a „philosophiae doctor”-nál, sehol sincsen magasabb tudományos fokozat, amit a hajdan a szovjet minősítési rendszerből átvett és nálunk kivételként ma is létező „nagydoktori”, vagyis „az MTA doktora” néven elismert teljesítmény ama tulajdonsága is mutat, hogy ma már nem fokozatnak, hanem „címnek” számít. (Igaz, ez nem akadálya annak, hogy előmenetelt, megbízatásokat rögzítsenek hozzá, sőt az akadémiai tagság előfeltételéül kössék ki.)

Doktor, azaz a tudomány művelésére feljogosított személy általában szervezett képzésben, kivételesen azon kívül, tudományos művek (cikkek, könyvek) megjelentetése után, egy magas szintű vizsga, a doktori szigorlat, valamint általában témavédéssel, előzetes vitákon, majd nyilvános védésen megvédett értekezés alapján lehet valaki – a folyamat minden állomásán külső szakértők részvételével. E képzés kerete az adott intézményben és tudományágban (például fizika, elméleti orvostudomány, szociológia stb.) működő doktori iskola, amelyre különféle követelmények vonatkoznak a magasan minősített és a kutatásban folyamatosan részt vevő oktatók minimális száma tekintetében. Ellenőrzésükre a törvények a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottságot, a MAB-ot állították fel, amely a doktori képzés vonatkozásában megfellebbezhetetlen határozatokat hozhat. (A felsőoktatást érintő többi kérdésben, például az alap- és mesterképzési szakok vagy az egyetemi tanárok kinevezése ügyében ugyanis a mindenkori illetékes minisztériumnak van döntési joga.)

A MAB-nak mind a személyi állománya, mind a költségvetése a – csak a mából visszanézve – kellemesebb kezdeti évekhez képest jelentősen csökkent. Ezzel párhuzamosan egyébként függetlensége is redukálódott, ha például azt nézzük, hogy a határozatait hozó testületek tagságát kik jelölték. Korábban ugyanis nagy többségüket a Magyar Rektori Konferencia, vagyis a felsőoktatási intézmények vezetőinek tanácsa, valamint a Magyar Tudományos Akadémia javaslatára nevezték ki. Ma a tagok többségét az oktatásügyet is gondozó Emberi Erőforrások Minisztériumának, az EMMI-nek a vezetője delegálja. A 2010 előtt 30 tagból és 8 tanácskozó tagból álló plénum utódjaként ma 15 tudós kezében vannak a döntési jogosítványok. Természetesen adódik, hogy a maiak még csak a nagyobb tudományágakat sem fedhetik le: nincs például irodalmár, történész, gépészmérnök, fizikus, illetve klinikumhoz értő tag közöttük. (Igaz, van két villamosmérnök is.)

A tudományágak személyi lefedettsége a költségvetés csökkenésével együtt oda vezetett, hogy a MAB tevékenységében a tartalmi oldal helyett egyre inkább a formai szempontok érvényesülnek. Egy jól működő felsőoktatási minőségbiztosításban elkerülhetetlen, hogy elfogulatlan külső bírálók értékeljék a rendszerben lévők teljesítményét. Erre azonban hazánkban vagy a szándék, vagy a pénz nincs meg, így azután a képzést végzők kénytelenek minden évben jól-rosszul megküzdeni azokkal az internetes felületekkel, amelyek gépiesen kiköhögik a valós vagy irreális ítéleteket.

Az előzmények

Mivel a MAB már korábban sem volt gazdagnak mondható, még 2007-ben megállapodott az egyetemek doktori tanácsai elnökeiből álló testülettel, az Országos Doktori Tanáccsal, hogy az ODT fogja létrehozni azt az adatbázist, amely a nyilvánosság számára hozzáférhetővé teszi az összes doktori képzés minden releváns adatát, és mellesleg lehetőséget ad arra, hogy a MAB ezt az adatbázist használja fel minősítési céljaira is. Le kell szögeznünk, hogy az ODT társadalmi testület, azaz egyesület, még ha a törvény ma már azt is rögzíti, hogy vannak javaslattételi jogai, például a doktori képzés állami keretének elosztási elveit illetően. Mivel az ODT nem hatóság, önállóan minősítési kritériumokat, szabályokat nem hozhat, még akkor sem, ha az összes doktoritanács-elnök megszavazza azokat, hiszen ilyen jogosítványa nincsen. Határozatai csak akkor lehetnének kötelezőek a doktori iskolákra, ha az érintett egyetem doktori tanácsa megszavazza és ezzel végrehajthatóvá teszi azokat a saját doktori iskolái számára.

Az ODT adatbázisa azonban kezdettől fogva igyekezett újabb és a MAB által jóvá nem hagyott követelményeket behajtani az oktatókon. Némelyiket azután visszavonták, másokat a MAB később „törvényesített”, de miután lecsillapodott az újítási hullám, a szeptemberi ellenőrzési időszakok az utóbbi években rendszerint békésen zárultak le. Az adatbázis problémáiról az ÉS-ben az elmúlt években néhány alkalommal élénk, de baráti hangú vitát folytattam a MAB korábbi elnökével, esetenként további hozzászólók segítségével, mint arra fentebb utaltam.

Idén januárban az új felsőoktatási törvényhez illeszkedve végre megszületett a doktori képzésről szóló kormányrendelet (Kr.), s utána a MAB is meghozta új szabályait.

A gép forog

A felsőoktatásban és kutatásban érintettek számára ismeretes, hogy néhány elkötelezett tudós és könyvtáros kezdeményezésére, továbbá az MTA hathatós anyagi támogatásával létrejött a Magyar Tudományos Művek Tára, az MTMT (www.mtmt.hu), amelyben ma még csak elvben, de hamarosan a gyakorlatban is, minden e szférában foglalkoztatott személynek látható, azaz kereshető lesz a teljes tudományos életműve, az egyes munkákra vonatkozó hivatkozásokkal együtt. Az MTMT azért is megbízható, mert ellenőrzött módon kezeli a kiadványokat, a könyveket például az ISBN-szám alapján, de a folyóiratokat is csak a rendszerben megadott ellenőrzött listából lehet kiválasztani. Így nem fordulhat elő az a meglepő eset, hogy valakinek az igazán nem színvonalas publikációs listájában egy igen tekintélyes nemzetközi folyóiratban megjelent cikket fedeztem föl, majd némi internetes kutakodással kiderült, hogy a cím egy intézmény belső időszakos kiadványát fedi – csak éppen ez azonos volt a nagynevű nemzetközi folyóirat nevével.

Az MTMT tehát jó dolog, még akkor is, ha egyes tudományágakban az oktatóknak fáradságos munkával, kézzel kell feltölteniük az adatokat és sokszor még a műveikre adott hivatkozásokat is – különösen az olyan kevéssé fejlett területeken, amilyenek a bölcsészettudományok vagy egyes társadalomtudományok. (Ha lassan is, de itt is van előrelépés: hamarosan beépül az MTMT-be a gépileg létrehozott internetes hivatkozási adatbázis e két tudományterület hazai folyóirataira támaszkodva.)

A MAB megköveteli a doktori képzésben részt vevőktől, és különösen a témavezetőktől, akik a jövendő tudósait készítik fel értekezésük megírására, valamint a doktori iskolák meghatározó személyiségeitől, az ún. törzstagoktól, hogy publikációs listáikkal tanúsítsák, folyamatosan részt vesznek a kutatásban. Ez a számok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a kötelezően felsorolt tíz publikáció közül ötnek a legutóbbi öt évből kell származnia. A szabály maximalistának aligha nevezhető, ésszerűen megindokolható, tehát alapjában véve méltánylandó.

De már ezen a ponton is felmerül a „minőség vagy mennyiség” kérdése. Mert ha én egy-két jelentéktelen hazai folyóiratban vagy tanulmánykötetben évenként elsütök egy párlapos cikket, az mennyiben mérhető össze a kollégámnak a tudomány legjobb folyóiratában közölt tanulmányával vagy a neves nemzetközi kiadónál megjelent nagy hatású monográfiájával? Amit ráadásul nem is lehet évenként megismételni – bár az igaz, hogy aki nagy dolgokra képes, annak semmiség az évi egy publikáció. Az is igaz ugyanakkor, hogy vannak olyan kísérletes tudományok, ahol egy kísérlet megtervezése, lebonyolítása, kiértékelése, majd a cikk megírása bizony több mint egy évig is eltarthat. És ismerek olyan jelentős tudóst is, aki bizony nem publikál évente egy cikket, mert eszébe sem jut olcsó írásokat közzétenni nemzetközileg névtelen periodikákban, viszont ha publikál valamit, akkor arra felfigyel a szakma. De – mondhatnánk a MAB-bal – emiatt ugyebár fájjon ezeknek a tudósoknak (és doktori iskolájuknak) a feje.

Nem különben azért is, ha külföldi témavezetőt foglalkoztatnak, aki egyrészt mindig szívességből vállalja el a munkát, másrészt elemi érdeke a doktori iskolának, hogy nemzetközi kontextusban működjön. Mármost a máshol tudós, akinek persze van saját honlapja és azon publikációs listája, azt a szívességet már nem teszi meg, hogy feltöltse az adatait az MTMT-be, viszont az ODT-adatbázis ma már kizárólag az MTMT-ből gépileg áttöltött adatokat hajlandó befogadni. Amennyiben a MAB/ODT nem lesz hajlandó változtatni a szabályokon, akkor az a nemzetközi tudományosságban hallatlan eset fordulhat elő, hogy a magyar doktori képzésből gyakorlatilag kitiltják a külföldi témavezetőket.

Az ODT adatbázisának létrehozása sok évvel megelőzte az MTMT elindítását, de jelenleg, amikor az MTMT-be minden doktori szinten oktatónak fel kell vinnie az adatait, egyszerűen érthetetlen, miért kell onnan az ODT adatbázisába évenként átemelni az új publikációkat: aki ellenőrizni akar, nézze meg az MTMT-t, oszt jónapot. (Bréking! November 1-jén, vagyis az ünnep hajnalán, 1:56-kor kedves figyelmeztetést küldött ki az ODT gépe, miszerint január 1-jétől elévül az öt legfrissebb publikációt felsoroló listám, ezért „az adatok nem megfelelése miatt adatlapjának csak egy része jelenik majd meg az adatbázisban”. Emlékszünk ugye, hogy az ellenőrzési időszak mindig szeptember végén van? Akkor mire jó ez a piszkálódás, miközben az MTMT amúgy is minden friss publikációs adatot tartalmaz?)

 Folytatva a mennyiségi problémát, amikor a MAB meghozta új szabályait, hogy milyen típusú publikációkat fogad be tudományos művekként, akkor letiltotta a „konferencia­köteteket”. Értem én a szándékot: ha holnap összedobok egy kis konferenciát, amelyen az ismerőseimmel együtt előadok, majd (és ez a lényeg) kiadom az előadások szövegét egy lektorálatlan kötetben, az tényleg nem sokat ér. Csakhogy a rangos nemzetközi tanulmánygyűjtemények túlnyomó többsége manapság úgy készül, hogy az adott szűkebb szakterület legjobbjai összehívnak egy konferenciát, amelyen a nagyhírű meghívott tudósok (lektorált előadáskivonatok alapján) és a szakma középmezőnye mellett a tehetséges fiatalok is szerepelnek, hiszen ez a pálya alapvető követelménye és a tudomány természetes létformája, majd névtelen bírálatok alapján kiadnak egy kötetet az élvonalbeli kiadónál, akkor egy itteni megjelenés ér annyit, mint egy jó folyóiratcikk. De a MAB szabályai szerint mindkétfajta konferenciakötet „mehet a levesbe”.

És miért? Mert, amint azt fentebb írtuk, a gép átvette az ember helyét, azaz a minőségközpontú értékelésnél egyszerűbb a gépre bízni, mi történjen. Márpedig ha vannak gyenge konferenciakiadványok, akkor pusztuljon mind, nehogy véletlenül valakinek egyenként kelljen megítélnie, melyik kötet tartalmaz valódi ellenőrzött eredményeket és melyik nem. Már előre látom, hogy – talán épp e cikk hatására is – a MAB majd kitiltja az öt lap terjedelemnél rövidebb cikkeket is a kötelező listából. Akkor aztán megnézheti magát az a matematikus, aki négy oldalon bizonyít be egy tételt!

És a gép önállósította magát

Az idei adatfeltöltésnek volt azután egy újabb kedves meglepetése. Lett benne ugyanis egy rovat, amit „Testületek” névvel hirdettek meg. Tudvalevő, hogy bár a doktori képzés végállomása a védés, a döntés nem a doktori iskola kezében van, hanem magasabb testületek szavazzák meg a fokozatot: az intézményben képviselt tudományterületek (bölcsészet, élet- vagy természettudomány stb.) önálló doktori tanácsai, továbbá az összegyetemi doktori tanács. A törvény, illetve a Kr. ezeknek a testületeknek a tagságát is szabályozza: kell bennük lennie adott számú külső tagnak is, ami a pártatlanságot hivatott biztosítani. Van továbbá egy egyetemen habilitációs bizottság is, amelyre hasonló feltételek vonatkoznak.

Mármost a doktori iskolának ezen testületek összeállításával kapcsolatban az a dolga, hogy javasoljon ta­go(ka)t beléjük. Magukat a tagokat általában az egyetem szenátusa vagy valamely más grémiuma hagyja jóvá, amihez a doktori iskolának persze már semmi köze. Tehát amikor a doktori iskola adatlapján megkérdezik, hogy kik a testületi tagok, akkor a természetes válasz az, hogy megadjuk az oda javasolt, majd delegált oktatók nevét, hiszen ez tartozik a doktori iskolára.

Csakhogy a személytelen rendszer ezzel nem volt megelégedve, hanem az összes tagot kérte feltölteni. Vagyis adott doktori iskolának fel kellett sorolnia három egyetemi bizottság teljes taglétszámát – úgyhogy az adatbázisból kellett egyenként kiválasztani őket. Ezen a ponton elvesztettem a türelmemet, és elkezdtem levelezni az illetékesekkel, az ODT adminisztrátorával, majd elnökével, végül a MAB-bal.

Kiderült, hogy nem értettem félre a feladatot: az adott egyetem minden egyes doktori iskolájának kötelező volt felsorolnia az összes fölöttes bizottság tagságát – ha húsz doktori iskola van az intézményben, akkor hússzor ugyanazt. Ha viszont a felsorolt tagok nem töltötték fel saját adataikat, akkor ez a hiba is a doktori iskolára háramlott vissza – akkor is, ha az illetőnek semmi kapcsolata nem volt a doktori iskolával. Márpedig a doktori iskola oktatóival ellentétben a doktori iskolának a fölöttes testületek tagjaival szemben semmiféle eszköze nincsen, hogy rábírja őket a kritériumok teljesítésére. Ismétlem: a bizottsági tagok összessége nem a doktori iskola felelősségi körébe tartozik, hiszen nem az választja vagy nevezi ki őket.

És mindez miért? Hát ugyanazért, mint az előbb: mert a gép csak a doktori iskolákat tudja kezelni, az egyetemet magát vagy annak bizottságait nem, tehát csak azt tudja büntetni, akit elér: a doktori iskolákat. Miután két nagy egyetem ellenszegült, meg is írta ezt az ODT-elnök, mondván: „ezt a legegyszerűbb az ODT-programmal ellenőrizni”, tanácsolva még, hogy gyakoroljunk nyomást az intézményre, hogy a tagok adatai rendben legyenek. Más szóval az ODT vezetői és adatbázisának gazdái megint jócskán túllépték hatáskörüket, és olyasmire igyekeztek rábírni a doktori iskolákat, amihez nem volt joguk. De aztán eljött a „boldog vég”, mert a feltöltést végül nem tiltotta le a program, bár a hibaüzenetet azóta is rendületlenül ismétli, lévén, hogy a testületek továbbra sincsenek rendben.

Van másik?

Vajon lehetne-e máshogy is értékelni? Már évekkel (továbbá egy MAB-bal és egy ODT-vel) ezelőtt is igyekeztem rámutatni arra, hogy nem lehet megspórolni az emberi tényezőt az értékelésből. A brit kutatásértékelési eljárás (Research Excellence Framework) például négy „kutatási terméket” (research output item) kér be ellenőrzésre, és ennek alapján ötszintű értékelést végez az eredmények eredetisége, jelentősége és alapossága szerint a világszínvonalútól a még hazai szinten is érdektelenig osztályozva őket, ami azután az őket foglalkoztató kutatási terület intézményi finanszírozásában következményekkel jár. Ehhez pedig négy tudományterületen 36 tudományágban működtet bizottságokat, amelyek a felsorolt tudományos munkákat vizsgálják és értékelik. A rendszert ott is vitatják, és például azt kifogásolják, hogy egy szakcikk miért nyom ugyanannyit a latban, mint egy annál sokkal terjedelmesebb monográfia, vagyis ugyanolyan szempontok szerint, mint
amelyeket fentebb is kifejtettünk. És a brit csak az egyik példa a lehetséges sok közül, ahol nem a gép végzi el a minősítést.

Nálunk viszont azt hangoztatják, hogy az ODT adatbázisának nyilvánossága, különösen pedig az, hogy a megvédett doktori értekezések letölthetők, mindennél jobban biztosítja a színvonalat, hiszen bárki láthatja, milyen eredmények születnek az illető doktori iskolában.

Jóllehet a doktori iskolákra vonatkozó (jogszerű) információk nyilvánosságával mindig egyetértettem, és a MAB/ODT ez irányban tett lépéseit őszintén helyeseltem, sajnos nem hiszem, hogy csupán a nyilvánosság bárkit is elriasztana a gyenge minőségű munkák elfogadásától, aminek számos oka van. És most nemcsak arra gondolok, hogy ha több év fáradozással előállt egy disszertáció, akkor könyörüljünk már meg szegény jelöltön (illetve a témavezetőjén), és ne buktassuk el a (tudományos) éden kapujában. Hanem arra is, hogy a doktori iskolákat többek között – és információim szerint a jövőben egyre jobban – a szerint értékelik, hogy a felvett hallgatókból hány százalék (és hány év alatt) szerzett fokozatot. Több intézmény ráadásul pénzügyi nyomorúságában a költségtérítéses doktori képzést is bevételi forrásnak tekinti. Ezek a szempontok pedig éppen nem a minőséget pártolják, amint arra pár hónapja egy informális tanácskozáson többen rámutattak.

Vagy hivatkozhatok arra is, hogy minden nyilvánosság ellenére a doktori szigorlatok és védések szükségszerűen alkalmilag összeállított bizottságai (hiszen az adott téma szakértői közül kell felkérni a tagokat) máig nem nyilvánosak, sőt a disszertációk előlapján sem szerepelnek, mivel erre senki sem kötelezi a szerzőt – szemben a nemzetközi szokással. Sőt van olyan gyakorlat is, hogy a témavezető alkalmasint a jelölttel konzultálva javasolja, kik legyenek a jelölt munkáját elbíráló bizottságban. Márpedig ha ezek a bizottságok nem titokban alakulnának meg, akkor elkerülhetők lennének azok az elképesztő esetek, amelyekben a témavezető apósa elnökölte a bírálóbizottságot, vagy a jelölttel közös munkahelyen volt (többedik) alkalmazásban az opponens.

Tulajdonképpen nem is értem, miért nem lehet egy olyan egyszerű nyilatkozatot kérni az eljárásban részt vevőktől, amelyet manapság minden pályázati bírálatban kötelező kitölteni, hogy nem áll fenn összeférhetetlenség a jelölttel vagy témavezetőjével szemben. Amit azután persze a nyilvánosság is ellenőrizhet, ha kedve van hozzá. Mindez azonban csupán megelőzheti, de nem helyettesítheti a hozzáértő szakemberek által elvégzett vizsgálatokat. És jóllehet a MAB ilyesmit is ígér, aligha hihető, hogy évenként végigbogarásszák az újonnan feltöltött publikációs listákat, vagy alaposan megnézik, milyen színvonalú értekezésekre adtak doktori fokozatokat. Arról nem is beszélve, hogy a ritkán, de magas kvalitású munkákat publikáló kutatón a személyes értékelés sem segít, hiszen a gép „be sem engedi” az adatbázisba, lehet bármekkora a hivatkozási száma.

Epilógus

Van a Kr.-nek egy érdekes félmondata a korábban felsorolt egyetemi doktori és habilitációs testületek tagságáról. Így szól: „a tagok egyharmada vagy legalább két tag ne legyen foglalkoztatásra irányuló jogviszonyban a doktori iskolát működtető felsőoktatási intézménnyel”. Tekintsünk el a „doktori iskola” egyes számától mint sajtóhibától, és fordítsuk figyelmünket a „vagy” kötőszó által jelölt és jogi nyelven elég fura diszjunkcióra, amelynek a gyakorlatban ma több értelmezése forog fenn. (Az alábbiakban „a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyban nem lévő személyt” egyszerűen „külső tagnak” nevezzük.) A véleményem szerinti egyetlen lehetséges értelmezés azt támogatja, hogy „legalább két tag, de a tagok maximum egyharmada legyen külső”. Csakhogy, mint időközben kiderült, a MAB egy másik értelmezés mellett van, amely szerint ez a passzus azt jelenti, hogy „a tagok legalább egyharmada legyen külső”. Lehet persze, hogy a Kr. szerzője arra gondolt, hogy ha öt vagy még kevesebb tag van a tanácsban, akkor nem lehet két külső tagnál kevesebb benne, egyébként meg legyen (legalább? pontosan?) egyharmadnyi. Nyilvánvaló azonban, hogy ha a Kr. megalkotója ezt, illetve a MAB által preferált megoldást támogatta volna, akkor valami ilyesmit kellett volna írnia: „a tagok legalább egyharmada, de legkevesebb két tag (legyen külső tag)”. Ha nem ezt írta, akkor vajon a MAB-nak joga van-e tetszése szerint értelmezni a törvényhelyet? A meggyőződésem ugyan az, hogy nem, de mire ezeket a testületeket a jövő évben a MAB és/vagy az ODT adatbázisa ellenőrzi, addigra könnyen lehet, hogy sikerül a MAB szája íze szerint megváltoztatni ezt az egyébként sem remekbe szabott Kr.-t.

Ez pedig ismét csak a vidéki egyetemeket fogja sújtani, amelyeknek – mivel egy vidéki városban már csak egyetlen felsőoktatási intézmény működik – más városokból kell külső tagokat importálniuk, és a drága kutatási-oktatási idejéből utazni is hajlandó egyharmadnyi tekintélyes külsőst találni egyáltalán nem könnyű. Ráadásul sikerült olyan új pénzügyi szabályozást is bevezetni, amellyel tovább fokozzák a külső tagok távolmaradási kedvét. Eddig ugyanis, ha útiköltséget térített az intézmény, akkor elegendő volt a jegyet és az egyetem nevére kiállított számlát benyújtani. (Megjegyzem, hogy külföldön a jegy mellé számlára soha nem volt szükségem: a meghívók mindent a jegyek alapján térítettek meg. Nem is tudom, hogyan kérhetnék ott számlát például a vasúti vagy buszpénztárban. És mily érdekes: külföldi jegy mellé itthon sem kell számla.) Az új rendelet szerint, aki nincsen munkaviszonyban az egyetemmel, annak csak akkor lehet az útiköltségét megtéríteni, ha előzőleg ún. „önkéntes munkaszerződést” köt az intézménnyel, ezzel is bonyolítva az adminisztrációt, növelve a költségeket és elriasztva a tudomány amúgy sem magasan honorált művelőit. (Egyszer jó lenne megtudni, hogy a jegyeken feltüntetett információk, a dátum, az induló- és célállomás, ár, a bizottsági jelenléti ív stb., más EU-országokkal szemben, nálunk miért nem elegendő a költségek visszatérítéséhez.)

De sebaj, az egyik felelős budapesti vezető azt válaszolta a nagy vidéki egyetem panaszára, hogy mindez nem akadály, hiszen elég csak a belső tagok nagy részének jelen lennie, hogy az ülés szavazóképes legyen az „50 százalék + 1 fő” szabály mellett. Ebből is látható, milyen fontos, hogy legyenek külső tagok a testületekben. Azt pedig már csak suttogva jegyzem meg, mint húsz éve folyamatosan az egyik egyetemi doktori tanács tagja, hogy sokszor még (és kölcsönösen) az értekezések címét sem értjük, nemhogy beleszóljunk, hogy milyen színvonalú értekezéssel nyerte el a PhD-t a jelölt, akár külső, akár belső tagokról van szó. A valódi döntést ugyanis az alsóbb szintű tanácsok, bizottságok hozzák meg.

Ha minden újabb MAB új szabályokat hoz majd, akkor van reményem újabb megjelenési lehetőségekre az ÉS-ben. Igaz, talán nem olyan hamar, mint eddig, mert a jelenlegi testületet már nem három, hanem hat évre választották. Talán együtt érjük meg, hogy – mint azt a kb. 40 százalékos finanszírozási csökkentést elszenvedett intézményektől kormányunk elvárja ­– lesznek magyar intézmények is a világ első 200 egyeteme között. Amit, bár van egy-két oktatói vélemények alapján összeállított lista is, többnyire egyébként szintén számítógépes adatbázisok alapján mutatnak ki.