Reflexió Surányi György interjújára

Surányi György Kardos Ernőnek adott interjújában (A hitelezés mindegyik sze­replője felelős, ÉS, 2013/40., okt. 4.) egy sor értékes makrogazdasági elemzést végez, amelyek az előttünk álló kihívásokra is érvényesek lehetnek. A devizaalapú hitelezés az általa megvilágított teljesen torz gazdaságpolitika csak egyik, összességében közel sem legfontosabb mérgező gyümölcse. De a kiváló makro­gazdasági elemzés a bankok kritikája ellenére homályos képet ad a bankoknak a piac­­gazdaságban betöltött szerepéről és felelősségéről, összemossa a közvetett és a közvetlen felelősséget, nem veszi figyelembe az olyan erőfölénnyel való vissza­élést, mint az egyoldalú szerződésmódosítás lehetősé­gét, majd tagadja a devizaalapú hitelezés hibás természetét. A bankok és a gaz­daságpolitika közötti viszonyok és hatások megértése kétségtelenül fontosabb, mint, mondjuk, a „hibás termék” körüli polemizálás, de, nézetem szerint, a ban­kok elvárt szerepé­nek tisztázása nélkül Surányi elemzése hiányos, sőt bizonyos értelemben téves marad.

Mi tehát a bankok dolga? Mit kap a társadalom cserébe azért a jogosítványért, amivel a bankok szert tehetnek a társadalom megtakarításaira, részeivé válhat­nak a bel- és külgazdasági folyamatoknak, jogos nyertesei lehetnek a monetáris politika kivitelezésének? A bankok nélkülözhetetlen szerepe és szakmai hivatá­sa a piacgazdaságban szükségszerűen rejlő kockázatok helyes felmérése, azok beárazása összhangban a piaci folyamatokkal, és a vállalhatatlan kockázatok ki­szűrése, hogy aztán azok ne terheljék a gazdaság egészséges működését, ne eredményezzék a megtakarítások eredménytelen felhasználását. Surányival el­lentétben úgy vélem, hogy e feladat alól még a legrosszabb gazdaságpolitika sem ad felmentést. Éppen a rossz gazdaságpolitikából fakadó kockázatok feltá­rása a bankok szakmai feladata, és nem az azokból adódó nyerészkedés lehetősé­gének kihasználása.

A gondolatmenet a bankok felelősségét csökkenti egyrészt azzal, hogy azt meg­osztja, relativizálja azok között, akik makrogazdasági döntése a devizaalapú hi­telezésnek helyet teremtett, akik szabályozási lehetőségükkel és felelősségükkel nem élve nem intézkedtek a hitelezés eme formájának korlátozása, leállítása érdekében, és azok között, akik a devizaalapú hitelezést megszerkesztették, más­részt azzal, hogy a devizaalapú hitelezésben önmagában nem lát hibát, bár elis­meri annak kedvezőtlen következményeit. A szerepkör és a felelősség összemo­sása, majd a lehetőleg a legtöbb szereplőre való differenciálatlan kiterjesztése a bankok felelősségét értelemszerűen csökkenti, határait és terjedelmét bizonyta­lanná teszi.

Surányi kétségtelen bravúrja azonban ellentmondásokban sem szegény. Vagy az van, hogy a devizaalapú hitelezés önmagában rossz (tehát „hibás termék”), vagy az, hogy jó, de előreláthatatlan körülmények, nevezetesen a forint gyengü­lése tette rosszá, vagy pedig az, hogy nincs vele semmi baj, mert a fizetésképte­lenség nem jogi/pénzügyi, hanem szociális gond, ami csak a társadalom kis részét sújtja – ráadásul a devizaalapú és a forintadósokat szinte egyaránt –, ami nem a konstrukció, hanem a gazdaság állapotának, a munkanélküliségnek, a vi­lágválságnak stb. tulajdonítható. A második alternatíva önmagának mond ellent, hiszen a konstrukció a magyar és a devizakamatok közötti különbségre épült. De mit jelzett ez a kamatkülönbség, ha nem pont azt, hogy a forint leértékelő­désének nagy a valószínűsége, hogy éppen az orbitális forintkamat vetett gátat ideig-óráig a forint leértékelésének? Surányi a kérdés makrogazdasági jelentősé­gét világosan látja, de következtetéseit nem hozza kapcsolatba a bankok szere­pével. Pedig egy ilyen kockázat felmérése, mint a fentiekben láttuk, hangsúlyo­san a bankrendszer szakmai feladata, amit nem lehet átterhelni a lakosságra va­lamiféle a kockázatot tudomásul vevő nyilatkozat beszerzésével. Egy 15-20 évre terjedő lezárhatatlan árfolyamkockázat iskolapéldája annak, amit a bankrend­szernek ki kellett volna szűrnie. A harmadik alternatíva szintén ingoványos tala­jon áll, mert, ahogy Surányi is kifejti, a devizaalapú hitelezés maga egyszerre volt ok és okozat, testesítette meg és idézte elő azt az áldatlan gazdaságpolitikát, ami pusztító erővel vonult át a nemzetgazdaságon.

Marad tehát az első alternatíva. Surányi tagadja a devizaalapú hitelezés gyöke­resen hibás természetét, de emlékeztet, hogy ő már 2011-ben a hitelek forintosí­tását szorgalmazta. De ha a konstrukció nem hibás, miért kell azt forintosítani? Szerinte „a hitelnyújtás szolgáltatás, így abban az értelemben nem lehet hibás termék, ahogyan például egy rossz öntvény az”. Mivel a konstrukciót nem én, hanem a bankok nevezték és hirdették termékként, kissé álságos most a termék és a szolgáltatás közötti megkülönböztetésre hivatkozni. De a megkülönböztetés valójában alaptalan. Mindkettő akkor nevezhető hibásnak, ha ren­deltetésének nem felel meg. Surányi szerint csak egy termék lehet hibás; a hitelnyújtás ipso fac­to nem lehet hibás, mert az nem termék, hanem szolgáltatás. De az öntvény és a hitelnyújtás nem metafizikai ér­telemben, vagy valami természetükben rejlő vagy nem rejlő tulajdonság miatt lehet hibás, hanem azért, mert nem szolgálja a célt, amire megalkotói és felhasz­nálói szánták. A lakáshitelezés rendeltetése a lakás árának az adós teljesítőké­pessége alapján kiszámított megbízható törlesztése. De a devizaalapú hitelezés ezt ellehetetleníti, mert két egymással ellentétes pénzügyi rendeltetést kapcsol össze. A hosszú lejáratú hitelt összeköti egy hosszú lejáratú nyílt devizapozíció­val, így kioltja a törlesztőrészletek megbízható kiszámításának lehetőségét, a hos­szú lejáratú nyílt devizapozíció pedig, lévén összekötve a hitellel, lezárhatatlan, s mint olyan, még a devizaspekulációt sem szolgálja.

Surányi második érve a hibás termékkel szemben az, hogy „a feltételek ismertek voltak”. Válaszul talán elég a devizaalapú hitelezés egy másik apologétájának, Dr. Bodnár Zoltánnak, az ELTE docensének írását idézni (Káros teória, Nép­szabadság, 2013. aug. 25.), miszerint „Ezek a szerződések meglehetősen bo­nyolultak, megítélésükhöz olyan bankszakmai ismeretek is nélkülözhetetlenek, amelyekkel a bírói kar természetszerűleg nem rendelkezhetett, ugyanakkor mind a Kúria, mind az Országos Bírói Hivatal rendkívüli erőfeszítéseket tett an­nak érdekében, hogy az ügyeket tárgyaló polgári jogi bírák megszerezzék ezeket az ismereteket.” A feltételek tehát olyannyira ismertek voltak, hogy azok értel­mezéséhez a hat év egyetemi jogi képzéssel, államvizsgával és megannyi év bí­rói tapasztalattal rendelkező bírói kar „rendkívüli erőfeszítéssel” létrehozott különképzésre szorult, de a jogi képzettséggel nem rendelkező átlagadósnak erre nem volt szüksége. Valójában köztudott volt, hogy a konstrukciót sem a bank alkalmazottai, sem a leendő adós, sem pedig a közjegyzők – akik ebből a szerkezetből busás pénzért köziratot faragtak – nem értették. Surányitól eltérően itt egy, a makrogazdasági megfontolásoktól független, önálló erkölcsi kérdést lá­tok. (Azt, hogy mennyire lehet összeegyeztetni a bírák ügyfelek elől eltitkolt különleges kiképzését a jogállamisággal, nem feszegetem.)

Surányi utolsó két érve a zavart csak fokozza. Elismeri, hogy a „devizában nyúj­tott hitelek (sic!) tőkeértéke folyamatosan változik, az árfolyam mozgásának ará­nyában [...] [ami] a futamidő alatt befolyásolja a hiteladós fizetőképességét...” (Valójában nem a „devizában nyújtott”, hanem a deviza alapján számított hitel forintban kifejezett tőkeértéke változik. A ténylegesen devizában nyújtott hitelek tőkeértéke marad devizában.) De ennek jelentőségét azzal próbálja cáfolni, hogy a változó kamatozású hitelnek „ugyanilyen hatása lehet”. Egyrészt, a változó kamatú hitel nem változtat a hitel tőkeértékén, tehát nem befolyásolja azokat a pénzügyi mutatókat (ilyen a saját tőke/idegen tőke aránya), amelyekkel a vállalkozás vagy a háztartás eladósodási szintjét, eszközei hatékony alkalmazását (ilyen az eszköz/EBIDTA arány) mérjük. Másrészt a két tétel mértékének ugyanolyan ha­tásúvá minősítése aránytévesztés. (Egy 5 százalékos kamat 50 százalékos a tőkeértékének 2,5 százalékos, az 50 százalékos árfolyamromlás pedig a tőkeértékének 50 százalékos növekedé­sét eredményezi.) A másik érv szerint, ha a devizaalapú hitelezés hibásnak mi­nősülne, szuverén államok sem vehetnének fel ilyen hitelt. Nem is vesznek, és sohasem vettek. Surányi egyszerűen azonosnak véli a devizahitelt – ahol az adós devizát kap és azonos összegű devizát fizet vissza – a devizaalapú hitellel, ahol az adós forintot kap, de nem azonos összegű, hanem devizában mért mennyiségű forintot köteles visszafizetni. Felelős banki gyakorlat alapján devizahi­telt csak az kaphat, akinek van vagy várhatóan lesz devizaforrása, illetve az, akinek módjában van a bevétele és adósságának pénzneme közötti nyitott pozí­ciót lezárni. Ezzel szemben a devizaalapú hitel az adóst egy lezárhatatlan és ke­zelhetetlen nyitott devizapozícióval terheli. A hiányosság beárnyékolja az egyébként nagyszerű makrogazdasági elemzést.