Marxról egy kicsit másképp

VISSZHANG - LVII. évfolyam, 41. szám, 2013. október 11.

Krausz Tamás írásában (Miért mumus Marx a mai Magyarországon?, ÉS, 2013/40., okt. 4.) Marxot védi, de szerintem nem úgy, ahogy kellene.

1. Azt írja: „Marxnak, az 1848-as magyar szabadságharc lelkes támogatójának helye van a magyar nemzeti emlékezetben...” Marx lelkes támogató volt, ez igaz (bár a hagyatékból publikált kéziratokban egyéb is van, különösen Erdélyt illetően), de az a kérdés, miért.

Marx nem volt angyal. Tele volt dühökkel, szenvedélyekkel, elfogultságokkal, vadságokkal. Egyáltalán nem volt „politikailag korrekt”. Például – mint a Szent Szövetséggel szembenálló német demokraták nagy része – ő is gyűlölte Oroszországot és a szláv népeket. Friedrich Engels egyenesen „történelem nélküli népekről” beszélt. Minderről bárki tudhat bármit, ha végre lesz szíves elolvasni az első (!) fontos magyar marxista publikációt, Szabó Ervin Marx–Engels-kiadását és benne a nagy anarchomarxista történész előszavait és jegyzeteit. (Meg persze a nagy könyvét 1848/49-ről, amelynek négy magyar kiadása is van, mégis kevesen olvassák...) Marx tökéletesen félreértelmezte 1848-at Kelet-Közép-Európában, egy ideig történetesen a magyarok javára, szemben a megsemmisítendő és nemzeti egyéniségükben eltörlendő szlávokkal és románokkal. Nem ezért kell Marxot becsülni.

2. Krausz helyesnek tartaná „Marx, Gorkij, Majakovszkij, Lukács György vagy éppen [?] Ságvári Endre” kultuszát. Nekem ez túlságosan pártállami névsor. Ha már jelentős orosz marxisták: mit szólna Krausz professzor úr Iszaak Iljics Rubinhoz és Jevgenyij Pasukaniszhoz? Igaz, őket Sztálin gyilkoltatta meg. (S említsünk még néhány magyar kommunistát: Lengyel József, Nagy Imre, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Kopácsi Sándor, Tánczos Gábor, Déry Tibor, Hegedűs András...)

3. Gorkij, Majakovszkij stb. „helyét – írja Krausz Tamás – az antiszemita-rasszista Wass Albertek, Nyírő Józsefek, Tormay Cécile-ek, Prohászka Ottokárok foglalták el”. Ez is igaz, bár az általa fölsoroltaknak soha nem volt népi kultuszuk, míg az utóbbiaknak van. De nem ez a probléma. A fasisztoid magyar szélsőjobboldal nagy értelmiségi alakjai a Kádár-rendszerben is publikált, elismert szerzők voltak. Erdélyi József, Szabó Lőrinc, Sinka István, de különösen Kodolányi János igazán jobbra állt a Krausz által fölsoroltaktól (miket írtak ezek a ’30-as, ’40-es években, te édes jó isten), és a hivatalos Kádár-kori kultúra nagy ikonjai között Veres Péter, Németh László vagy az azóta elfelejtett Fodor József múltja is jócskán foltos volt. (Bővebb lajstromért kérem a kor és a téma szakértőjéhez, a kiváló íróhoz és mindentudóhoz, Nyerges Andráshoz fordulni.) A Wass Albertek és egyéb másodrangúak rehabilitálására azért került most sor, mert a Kádár-rendszer már magához ölelte a szélsőjobboldal „krémjét” (emezek meg emigránsok voltak vagy halottak). Az Orbán-rezsimnek ebből is csak a rosszabb minőség jutott. Ámde a rehabilitáció problémája – a második világháború és a vészkorszak elfeledtetésének kérdése – nem mai keletű.

Fölszólamlásaikkkal kérjük bizalommal fordulni Révai Józsefhez, Szirmai Istvánhoz, Aczél Györgyhöz, Köpeczi Bélához, Tóth Dezsőhöz.

4. Az Eszmélet csakugyan kitűnő folyóirat.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 1. szám, 2021. január 8.
LXIV. évfolyam, 26. szám, 2020. június 26.
LXIV. évfolyam, 22. szám, 2020. május 29.
Élet és Irodalom 2021