Amire van igény

Mezey Katalin viszonválasza (Viselt dolgainkról 2., ÉS, 2013/38., szept. 20.) önmagáért beszél: úgy követi meg Esterházy Pétert és Nádas Pétert, hogy a folytatásban tovább terjeszti az „irodalmi rózsadombi paktum” koholmányát. Érvként kivágja az adu ászt is: „csak a legtámogatottabbaknak lehetett szerencséjük a kapitalista országok könyvkiadásába bekerülni”. Esterházy meg Nádas mint a „legtámogatottabbak”. Meg például a belföldön részleges publikációs tilalom alatt álló Konrád, akinek nyolc kötete jelent meg németül 1990 előtt.

Mezey állításainak abszurditását mutatja, hogy a háromszoros József Attila-díjas Bertha Bulcsut az MSZMP kultúrpolitikája erőteljesen támogatta, mégsem került be „a kapitalista országok könyvkiadásába”. SZOT-díjat, Szocialista Kultúráért díjat, Haza Szolgálatáért Érdemrend arany fokozatát viszont kapott. Bizonyára ezért is lehetett a Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja.

Mezey szerint saját élményei számára elég bizonyítékok, ezért felesleges azokat okmányokkal alátámasztani. De nem az a kérdés, hogy hogyan élte át Mezey a Kádár-rendszert. Sokkal többről van szó: nem magánszemély, hanem az irodalmi élet egyik hivatalos képviselője nyilatkozott meg, de nem saját életérzését tolmácsolja az ÉS olvasóinak, hanem olyan összeesküvés-elméletet hajtogat, amely súlyosan sérti mások jó hírnevét – és nem mellékesen teljesen alkalmas arra, hogy meghamisítsa a magyar irodalomtörténetet.

Annak ellenére, hogy nyílt levélben kértem: tárja fel bizonyítékait, egy betűt sem vesztegetett annak bizonyítására, hogy az általa említett két író mennyivel több megjelenési lehetőséget kapott, mint mások. Ha már irodalomtörténészek ezt eddig nem tették meg, engedtessék meg nekem néhány név felsorolása: a teljesen eltérő politikai és írói táborba tartozó Moldova György, Sánta Ferenc, Szabó Magda, Végh Antal, CsurkaIstván, vagy a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közül mondjuk Jókai Anna aligha publikált oldal-, illetve kötetszámban 1989-ig kevesebbet, mint Esterházy vagy Nádas.

Nem tagadom a pártállami elnyomatás súlyát, amit közvetlen rokonságom Mezeynél jóval behatóbban megtapasztalt, de fel kell tennem a kérdést: hol vannak azok a művek, amelyeket szegény elnyomott írók 1990-ig íróasztalfiókjukban rejtegettek, miközben az MSZMP által támogatottak ontották magukból állítólagosan megrendelt „termelési regényeiket”? Persze előre sejtem Mezey válaszát: a rettenetes elnyomatás már ezen művek megszületését is megakadályozta. Kínos magyarázat ez, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország egyetlen Nobel-díjas írója, Kertész Imre (akit a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé nem is hívott) ennek ellenére tudott alkotni a kérdéses években. Mondhatnék más példákat is: Szolzsenyicint vagy magyar rabtársát, a tavaly elhunyt Rózsás Jánost, vagy akár Hamvas Bélát. Nekik miért sikerült, ami például Mezey Katalinnak és barátainak nem?

Igaz ugyan, hogy Magyarországon 1989-ig pártállami rendszer működött, de ez Mezey sugalmazása ellenére sem jelentette azt, hogy csak az jelenhetett meg, amit az MSZMP üdvösnek tartott. Ez a helyzet az 1980-as évektől megváltozott. Hamvas Béla műveit például már 1983-tól kiadták, nem kevesebb mint kilenc kötete látott napvilágot 1989-ig, 1987-ben emlékszámot is megjelentetett róla a szombathelyi Életünk, holott Hamvas az MSZMP szempontjából kifejezetten „kínos” szerzőnek számított. De említhetném itt Galgóczi Erzsébetet vagy Bacsó Pétert. Előbbi a Vidravas című regényével, utóbbi pedig A Tanú című filmjével vált halhatatlanná. A könyvet meglehetősen nagy példányszámban adták el, Bacsó filmje pedig már a rendszerváltás előtt is kultuszfilmnek számított. Talán nekik is Aczél György adott „korlátlan megjelenési lehetőséget”?

Mezey fájlalja, hogy a Kísérlet című irodalmi folyóirat engedélyezéséről 23 éve senki nem írt egy sort sem. Szerinte ez arra bizonyíték, hogy eltüntették az iratokat. Arra hivatkozik, hogy nem történész, és nincs ideje kutatásokra. Magyarán, ha valakit érdekelt volna ez az ügy, akadály nélkül írhatott volna róla. Csak éppen senkit sem érdekelt. Attól, hogy nem Mezey Katalin irodalmi tevékenysége áll a közérdeklődés központjában, még nem biztos, hogy széles körű összeesküvés okozza ezt a jelenséget.

Az említett iratok eltüntetése egyébként senkit sem akadályoz meg abban, hogy írjanak erről az ügyről, mivel 1990-ben Mezey maga is publikálta a dokumentumokat, és így minden nagyobb közkönyvtárban hozzáférhetőek.

Azt állítottam, hogy Mezey meg sem kísérli, hogy állításai hitelességét az MSZMP jelenleg is élő volt kultúrpolitikusaival (mostani politikai szövetségeseivel) egyeztesse. Mezey erre visszadobja a labdát, hogy miből gondolom, hogy ő ezt nem kísérelte meg? Könnyen meg tudom ezt válaszolni: onnan, hogy egyetlen emberre sem tudott hivatkozni, aki állításait megerősítette volna. Nos: izgatottan várom, hogy előrukkoljon tanúinak névsorával. Nehéz dolga lesz, mivel ha valaki vállalkozik ezen állítások hitelesítésére, azt kockáztatja meg, hogy nyilvánosság előtt szembesíteni fogják azokkal a dokumentumokkal, amelyeket korábban aláírt, és amiből finoman szólva sem az fog kiderülni, mint amit ma állítana.

Előző válaszomban felsoroltam néhány magyar írót, aki több vagy ugyanannyi irodalmi díjat kapott, mint Esterházy vagy Nádas. Felsorolásom annyiban pontatlan volt, hogy az ott szerepeltetett díjak jelentős része nem volt hivatalos díj. Így például Oravecz Imre nem hat, hanem csak egy hivatalos díjat kapott, és azt is visszautasította. Ha azt nézzük, hogy hány olyan díjat kapott Esterházy és Nádas, amely tényleg „hivatalos” politikai elismerésnek fogható fel, akkor szűkebb értelemben egyet sem kaptak (legfeljebb a József Attila-díjat). Ezzel szemben a Magyar Művészeti Akadémia oszlopos tagja, Jókai Anna a József Attila-díj mellett például megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát és a SZOT díját is. Ki akkor a támogatott?

Nemcsak Mezey és írói köre érezhette úgy, hogy hátrányok érték a pártállam idején. Sokan vannak a nemzedékéből (is), akik fájlalják, hogy nem kaptak Kossuth- vagy Nobel-díjat, és nem állhatnak élő emlékműként egy márványoszlop tetején. A sikertelenséget azonban nem mindenki tulajdonítja mások összeesküvésének, hanem tisztában vannak saját képességeikkel.