Our Man in Athens

VISSZHANG - LVII. évfolyam, 39. szám, 2013. szeptember 27.

Gyenge Zoltán tulajdonképpen elégedett Platónnal. (Platón, a „demokrata”, ÉS, 2013/30., júl. 26.). Összességében. No nem mint filozófussal, de mint emberrel, éles szemű megfigyelővel. Olykor remek, sőt zseniális meglátásai voltak a „jó görög”-nek. Kár, hogy az elmélet nem tartozott az erősségei közé. Persze nem lehetett könnyű neki, hiszen a világ dolgairól való elmélkedés két és fél ezer éve még igencsak gyerekcipőben járt. De hát arra vagyunk mi, hogy az azóta felhalmozódott hatalmas tudásbázisunk birtokában kiigazítsuk, helyére tegyük a régiek tétova, téves elképzeléseit.

„Mindenekelőtt tegyük tisztába a platóni államelméletet in nuce”, javasolja szerzőnk. A dióhéj itt három bővített mondatot jelent, ám ennél többet nyilván nem is érdemelhet egy olyan elmélet, „ami a vájt füllel olvasót joggal elrettenti”. Ideális államában a „bölcs görög” bevezetné a cenzúrát, megszüntetné a szabadságot, a magántulajdont és vele együtt még a család intézményét is. (Valójában a magántulajdon eltörlése és a cenzúra a három társadalmi réteg – termelők, katonák, vezetők – közül kizárólag az utóbbi kettőre, tehát a népesség kb. öt százalékára vonatkozik, de hát minden részletkérdés nem férhet bele egy dióhéjba).

Az államelmélet tisztába tétele után szerzőnk a bevezetőben tett ígéretéhez hűen „némi kitérőt” tesz, „hogy megértsük, pontosan mit ért Platón vagy Arisztotelész a ’demokrácia’ fogalmán”. Itt az előbbi, a „jó” görög által jegyzett, Az állam című dolgozat nyolcadik fejezetének rövid ismertetése vagy inkább gyengéd, de határozott kézzel végzett kiigazítása következik (a jó fodrász keze jár így, amikor a neki megfelelő, kézre álló pozíció­ba csavarja fejünket).

Az ideális állam hanyatlásának, romlásának oka, hogy „megjelenik a magántulajdon és vele együtt a szerzés vágya”, tudhatjuk meg szerzőnk szíves közléséből. Ezzel szemben az eredeti, igazítatlan szövegben megszólaló Szókratész szerint a romlás oka, hogy egy dologban, a genetikában még az ideális állam ideális vezetői is tévedni fognak, minek következtében „a vőlegényeket és a menyasszonyokat alkalmatlan időben házasítják össze”, és az új vezetőgeneráció lelkében „vas vegyül az ezüsthöz és bronz az aranyhoz” (546d-e), az arany- és ezüsthiányos lélek pedig elkerülhetetlenül kézzelfogható arany és ezüst után kezd sóvárogni. A szerzés vágya és a magántulajdon mindennek következményeként (és nem a romlás okaként) jelenik meg a vezetők és katonák között. Az ideálisnál rosszabb négy államforma közül a legkevésbé rosszat jellemezve szerzőnk így beszél: „a timokrácia a pénzéhség kielégítésére irányuló államforma, a szabad rablás csodás korszaka”. Ebbe az erőteljes igazító csavarintásba már az egész platóni politikai filozófia gerince beleroppan (a jó fodrász helyett itt már a jó csontkovács keze érzik). Az eredeti gerincferdüléses szöveg tanúsága szerint Platón a „timokrácia” elnevezést a tisztesség, becsület, dicsőség jelentésű jó görög tímé szóra vezeti vissza (545b). A timokráciában tehát azoké a hatalom, az erő (kratosz), akik pénz helyett becsületre és dicsőségre vágynak, akiket nemes indulatok vezérelnek, mert lelki háztartásukban – akárcsak az ideális típus lelkében – a szív az ésszel szövetségben lép föl az ösztönökkel, a zsigeri indulatokkal szemben. Minthogy azonban az ő lelkükben már nem az ész irányít, az indulataik tévutakra vezérelhetik őket, és ilyenkor „a pénzre törnek, mint az oligarchák, és suttyomban vadul tisztelik az aranyat, ezüstöt” (548a).

A platóni politikai filozófia egyik legtömörebb csigolyatestét képezi az az alapfeltételezés, miszerint mind az önmagában jó (ideális), mind a viszonylag jó, vagyis a tökéletlen formák között a legjobb államforma erényen alapszik. Az ideális államban a négy kardinális erény, az igazságosság, a mértékletesség, a bátorság és a bölcsesség közül az utóbbi a meghatározó: itt a hatalom egybeesik a bölcsességgel, míg a timokráciában a becsület és a dicsőség megszerzéséhez szükséges bátorsággal.

A pénz, a vagyon szeretete nem erény, márpedig ezen alapszik a hanyatlás következő stációja, az oligarchia, a néhány (oligosz) gazdag uralma. De nem erény a politikai züllöttség még mélyebb szintjére süllyedt rendszert, a demokráciát meghatározó szabadság sem; itt ezzel esik egybe a hatalom, ez pedig azt jelenti, hogy most már bárki lehet vezető. Ebben a rendszerben a rációnak nincs semmilyen intézményes szerepe, szemben az oligarchiá­val, ahol a pénz utáni vágyakozás nevében az összes többi vágyat kordában tartó öltönyös, aktatáskás, túlórázó ész irányítja a fegyelmezett, szisztematikus vagyonszerzés folyamatát.

Kitérőjében szerzőnk minderről nem tesz említést, és Arisztotelészről sem. Így aztán az olvasó – bár erre a bevezetőben ígéretet kapott – mégsem tudja meg, hogy az egyik vagy a másik görög mit ért pontosan a demokrácia fogalmán, de még azt sem, hogy Arisztotelész is jó görög volt-e. De hát az olvasó talán nem volt elég vájt fülű.

A másként olvasó számára is kiderül azonban, hogy szerzőnk miért elégedett (tulajdonképpen) Platónnal. Azért, mert Platón nagyon nem elégedett a zsarnoksággal. Hogy mennyire nem, azt a nyolcadik fejezet híres záró passzusaiból vett idézetek sora bizonyítja.  A jó ember államelméletébe, politikai filozófiájába még belegondolni is rettenetes, „Az itt megfogalmazottak viszont döbbenetesek, főleg, ha azt vesszük alapul, hogy Platón a Kr. e. 5-4. században élt”, mondja szerzőnk a régi, kopott notabilitásoknak kijáró leereszkedő lelkesedéssel.

A lelkesedés hangja mindvégig áthatja ezt a cikket, melynek végén világossá válik, hogy íróját nem kisebb cél, nem kevésbé nemes indulat vezérelte, mint megvédeni a demokráciát a filozófiától. Erre a célra a filozófia maga, a filozófus hírében álló Platón is kiválóan alkalmas, persze csak néhány gyengéd igazítás, gerincroppantó csavarás után. A művelet végére érve kiderül, hogy a zsarnokgyűlölő „jó görög” mégiscsak a mi emberünk, (tulajdonképpen). Megérdemli a „demokrata” nevet, persze csak így, macskakörmösen, elméleti-ideológiai tévelygései miatt.

Aki gyűlöli a zsarnokságot, az csak demokrata lehet, hiszen valójában csak ez a két komolyan vehető államforma létezik. Dolgozatában ugyan ötről beszél az öreg, de ebből az első három nyugodtan betudható ideológiai fejletlenségének. A timokrácia mint pénzéhes rablók gyülekezete természetesen szóba sem jöhet, az oligarchia, mely szerzőnk csavarintásában „ebből a rablásból alakul ki”, aztán pláne nem. A legjobbak (arisztoi) által vezetett arisztokrácia mint ideális államforma meg egyenesen hajmeresztő. Ebben a rendszerben például – ezt tessék elképzelni – csak az lehet vezető politikus, miniszterelnök, akinek ehhez egyáltalán semmi kedve, mert van valami, amit sokkal jobban szeret a hatalomnál (mondjuk a filozófiai elmélkedést vagy éppen a kertészkedést). Az államalapítók (Szókratész és barátai) a hatalom közelébe sem engednék azt, aki a hatalomnál semmi jobbat nem tud elképzelni. Mert – így okoskodtak ezek a régiek – az ilyen ember úgy fog viselkedni, mint egy féltékeny szerető, aki megszállottságában bármit kész megtenni azért, hogy imádottját másoktól, akár mások pillantásától is megóvja.

Ezek az államalapítók abból a képtelen, antidemokratikus ötletből indultak ki, hogy nem teljesen mindegy, kik igazgatnak és védenek egy politikai közösséget. Persze nem szociológiai vagy biológiai, hanem pszichológiai szempontból nem mindegy. A vezetők és katonák, miniszterek és hadvezérek tehát egyforma eséllyel jöhetnek szegény vagy gazdag családból, lehetnek nők vagy férfiak (540c), de nem lehetnek ingatag, diszharmonikus lelkűek, vagyis olyanok, akik az eszük helyett a zsigeri ösztöneik irányítása alatt állnak.        

Egyszerűségükben a régiek úgy képzelték, hogy a világ maga ésszerű, ezért ha valakit a hasa helyett az esze vezérel, akkor ezzel automatikusan harmóniába kerül a világgal. Egy államférfinak, egy államnőnek, miniszterelnöknek azután nincs is más dolga, mint a makrokozmikus harmóniának a politikai közösség mikrokozmoszába való leképezése. Aki erre a feladatra vállalkozik, azt szükségtelen törvényileg eltiltani a magántulajdontól, mert ilyesmire nem vágyik, érdeklődését nem kelti fel. Mit számít egy családi ház a kozmikus racionalitáshoz vagy a családi harmónia a kozmikus harmóniá­hoz képest?

A magántulajdonnak a politikai vezetők életéből való teljes kiiktatása egyben a magánérdek és ezzel a politikai korrupció teljes kiiktatását is jelenti, hiszen az utóbbi egyetlen, örök forrása a magán- és közérdek örök konfliktusa. 

Végtelen naivságukban a régiek a kozmosz részének és csak ilyen formán értelmezhetőnek tekintették az embert, nemcsak fizikai, de intellektuális és morális értelemben is. Ennek a nézetüknek a politikai leképeződése volt az a meggyőződésük, hogy az ember magánérdeke csupán a közérdek részeként értelmezhető. Szerintük a politikai vezető tökéletes ideájának megtestesítője az ideális állam filozófus-királya, a közérdekkel tökéletesen azonosuló, a hatalomtól vonakodó, kedvetlen vezető, akinek logikai ellentéte a két lábon járó magánérdek és hatalomszomj: a zsarnokság kedves vezetője, a közérdek és a nép „barátja”.

Mi, vájt fülű, modern politikai realisták viszont úgy gondoljuk, hogy egy egészséges közösség az ilyen tömény racionalitást egyszerűen kiveti magából, ahogyan annak idején az athéni demokrácia Szókratészt. Vagy ahogyan Gyenge Zoltán paterolja ki a rációt Platónból, aki mégiscsak a mi emberünk, és ezért megérdemli, hogy megvédjük a saját tévedéseitől, vagyis a saját politikai filozófiájától. Jóindulatunkat a jó görög egyébként azzal is kiérdemli, hogy – mint a cikk végén kiderül – a nyolcadik fejezetben általa strukturálisan korrupt és anarchikus államformaként jellemzett demokrácián ő semmiképpen sem értett olyasmit, ami, úgymond, példa lehetne a demokráciák számára.

A cikk végén azért Arisztotelészről is kiderül valami. Bár nem az, hogy mit gondolt pontosan, vagy akárcsak vázlatosan a demokrácia fogalmáról, de legalább az, hogy ő is jó görög volt, mert mesteréhez hasonlóan ő sem gondolta úgy, hogy a platóni demokrácia a demokráciák mintájául szolgálhatna. Szerzőnk úgy véli, hogy a valódi demokráciáknak az arisztotelészi demokrácia sem lehet példa, s hogy ennek a magas ideálnak „inkább az arisztotelészi politeia felel meg”. Némileg zavaró itt, hogy Arisztotelész a politeiát a demokrácia és az oligarchia keverékeként határozta meg, de ez a részletkérdés aligha vonhatja el a figyelmünket a lényegről. A lényeg pedig mégiscsak az, hogy cikkében szerzőnk egy nagy ívű és inspiráló történetet vázol fel: a demokrácia és a két jó görög, Platón és Arisztotelész közös jó sorsának – a rációtól és a filozófiától való megmentésének – hiteles történetét. In nuce.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 44. szám, 2021. november 5.
LXV. évfolyam, 16. szám, 2021. április 23.
LXIV. évfolyam, 49. szám, 2020. december 4.
Élet és Irodalom 2024