Kivándorlás és politika

A Sik Endrével közölt interjú („A magyar társadalom megérett a migrációra”, ÉS, 2013/33., aug. 16. – Rádai Eszter) a magyarok migrációs kedvének számos szempontjára rávilágít. Sik Endre ragaszkodott ahhoz, hogy nem a Fidesz-kormány bűne vagy éppen érdeme a kivándorlási kedv meglódulása. Még ha egyetértenénk is azzal, hogy a pártpolitika nem játszik közvetlenül szerepet a népesség legmozgékonyabb részének a megindulásában, a szakpolitikák alakulását nem lehet figyelmen kívül hagyni az okok keresésekor, csodálkoztam, hogy ezt Sik nem említi. Amikor évekkel ezelőtt konferenciákon azt a kérdést kaptam, hogy a román vagy a lengyel nagy kivándorlási kedvvel szemben a magyarok miért nem mozdulnak, nekem az volt a válaszom, hogy bár nem tudjuk, mi okozza ezt a helyzetet, az országok jóléti rendszere bizonyára fontos tényező az otthontartásban. Ha öt-tíz évvel ezelőtt összehasonlítottuk a román, a lengyel és a magyar jóléti rendszert (beleértve a munkanélküliek ellátását, a családtámogatásokat, az óvoda- és bölcsőderendszert vagy a felsőoktatást), Magyarország több szempontból kiemelkedően jó ellátással büszkélkedhetett, amit a szegénységgel kapcsolatos statisztikák is alátámasztottak. Míg itthon – ahogy a TÁRKI is kimutatta annak idején – például a családi pótléknak jelentős szegénységmérséklő hatása volt, ugyanezt a lengyel vagy a román hasonló juttatásokról nem lehetett elmondani, annyira alacsony összegűek voltak, vagy annyira keveseket értek el. Úgy gondoltam, hogy akkor indulnak majd el a magyarok, ha a jóléti államunkat leépítik. Ez most bekövetkezett: Nem lehet nem látni az összefüggést a szegényebb devizahitelesek „úgy hagyása”, a munkanélküli-járadék három hónapra csökkentése, a közmunka kényszerítő, megalázó jellege, a családi pótlék elinflálása és a között, hogy tömegesen távoznak az országból elsősorban a „fiatal férfiak”, és köztük, nagy arányban, munka nélküli szakmunkásaink. Őket különösen megalázó helyzetbe hozza az új „foglalkoztatáspolitika”.

Természetesen a válság okozta munkanélküliség a kiindulópont, és az, hogy a gazdaság – a hétköznapi, egyszerű emberek számára is látnivalóan – pang, tehát valóban racionális döntés feladni a „jobb időkre” való várakozást. Másrészt viszont az a festő-mázoló szakember, aki Kelet-Magyarországon él, és már jó ideje nem jut legális munkához, korábban a munkanélküli-segély mellett feketén dolgozott, és így valahogy mégiscsak megélt. Most, hogy bármikor berángathatják közmunkára és a segélyt 22 ezer forintra csökkentették, természetes a részéről, hogy lemond a munkanélküliként való regisztrációról, „kiiratkozik” a magyar jóléti rendszerből. Mivel már feketemunkát is alig kap, persze hogy a haverok után indul Németországba, ahol legálisan kap munkát, és annyi lesz a munkadíja, hogy ha hazajön, ki tudja belőle fizetni, hogy az anyja házában visszakapcsolják a villanyt. Tehát az, hogy munkanélküli-járadék, egyedül Európában, szinte már nem is létezik, az utána következő segély az átlagbér 25-30 százalékáról ma már 15 százalékra csökkent, és cserébe még a közmunka megalázó vegzálását is el kell tűrni, sokakat hajthat a kivándorlás irányába. És igen, a családokat is viszik magukkal, mert „odaát” (akár Németországban, akár Angliában) van tisztességes „gyerekpénz” és komoly lakhatási támogatás a minimálbérért dolgozó szülőknek. Miért ne menne, ha itthon a lakás elárverezése vár rá, miután munkanélküliként nem tudja fizetni a megemelkedett részleteket, és sem tisztességes munkanélküli-segéllyel, sem családi ellátásokkal, sem lakástámogatással nem támogatja senki? Vagyis a magyar jóléti rendszer szétverése véleményem szerint jelentős szerepet játszhat a kivándorlásban, és, mint Sik Endre rámutatott, a folyamatot – akár örülünk neki, akár nem – nemigen lehet rövid távon visszafordítani.

A szerző szociálpolitikus