Halk megjegyzés

Több mint két hete jelent meg (ÉS, 2013/33., aug. 16.) Megyesi Gusztáv Ellenérzést szül című írásában: „Ilyenkor szokták az embernek azt mondani végső érvként, hogy hát ha maga annyira szereti a menekülteket (cigányokat stb.), miért nem költözik melléjük, vagy fogadja be őket. Jogvédő legyen a talpán, aki erre kimutatható eredménnyel meg tudja magyarázni: abból, hogy az ember nem tekint eleve büdösnek, tolvajnak, szatírnak és késelő gyilkosnak egy menekültet, cigány embert, bárkit, még nem következik, hogy össze kell bútoroznia vele, a lányát pedig hozzáadnia.” Mint mindig, most is élveztem írását, és úgy vélem, értem is, de (érleltem több mint két hétig ezt a szócskát) azért óriási különbség van aközött, hogy „ha úgy akarom, összebútorozok, ha meg úgy akarom, nem” és aközött, hogy inkább szétbútoroznék, de nincs, és soha többé nem is lesz rá lehetőségem. Nem azért költöznék, mert „tolvajnak, szatírnak és késelő gyilkosnak” lennék a szomszédja, hanem csupán azért, mert a gyerekkoromban megszokott, megszeretett kulturális környezetben szeretnék élni – amely alatt szerényen már csak köszönést, érthető szórendet, dögszag nélküliséget, szolid hangerőt, tisztaságot értek. Jogvédő legyen a talpán, aki ebben akarna segíteni nekem. De nem akar. És ez rossz vért szül. Érzem magamban. Mert, ahogyan Handó Péter írja ugyanabban a számban, a Falun című, csodálatos írásában, „Már a reményét is elvesztettem annak, hogy ki-kilépjek, ki-kitekintsek innen.”