Pártüdvtörténet – rövid tanfolyam

A Méltányosság Politikaelemző Központ (továbbiakban: MPK) tanulmányának (Csizmadia Ervin, Csery Péter, Jenei András, Lakatos Júlia, Nagy Attila Tibor, Novák Zoltán, Paár Ádám: A magyar jobboldal természetrajza – Miért olyan a Fidesz, amilyen, és lehetne-e más, ÉS, 2013/20., máj. 17.) célkitűzése felette becsvágyó, feltárni a magyar jobboldal természetrajzát, s választ adni arra a kérdésre, hogy „miért olyan a Fidesz, amilyen, s lehetne-e más?”. Arra a kérdésre koncentrálnak, „hogy a magyar jobboldal aktuális állapota mennyiben köszönhető (…) a magyar társadalom sajátos szerkezetének, illetve mindazoknak a hagyományoknak, amelyek ezt kiformálták”. Céljuk „nem több és nem kevesebb, mint szempontokat és értelmezési kereteket adni egy újszerű jobboldal- (sőt ezen túl egy Magyarország-) vitához”.

Akkor hát vitatkozzunk.

„Lehet-e egyáltalán elemzést írni a Fideszről?” – kezdődik a megvitatandó kérdések sora. A válasz magától értetődően igen, mi az hogy, nagyon is kellene. Ám hogy e tanulmány betölti-e a funkcióját, az itt a bökkenő.

Az MPK tanulmánya szükségképpen történeti jellegű, ha úgy tetszik, jelenre koncentráló párttörténet. Ám „egy párttörténet megírásának módja egyúttal azt is tükrözi, hogyan vélekedik a szerző arról, mi a párt és minek kell lennie” – írja Antonio Gramsci. „Emberek olyan meghatározott tömegének a történetét kell megírni, amely követte a kezdeményezőket. (…) Számot kell vetni azzal a társadalmi csoporttal, amelynek az adott párt kifejezője és élenjáró része: vagyis egy párt története elkerülhetetlenül egy bizonyos társadalmi csoport története. (…) Csak a társadalom és az állam egészének sokrétű képéből (gyakran a nemzetközi hatásokat is beleértve) bontakozik ki egy (…) párt története.” (Új fejedelem, Magyar Helikon, Budapest,  1977. 43.)

A vitatott tanulmányból mindezekről semmi nem derül ki, csak az, hogy ugyan mi más is lehetne a honi jobboldal és a Fidesz, mint ami, talán mert – Hegellel szólva – „ami ésszerű az valóságos, és ami valóságos az ésszerű” (A jogfilozófia alapvonalai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. 20.). A hegeli passzus azonban nem arra hív fel, hogy egy társadalmi-politikai állapotot üdvtörténetre redukálva, jószerével tetszőleges eszmék, események stb. kiragadásával utólag igazoljon a kutató. Márpedig az MPK éppen ezt teszi, mondván: „megérett a helyzet arra, hogy (akár helyettük is) rekonstruálni próbáljuk a Fidesz radikális tartalmú kormányzásának alkotóelemeit. (…) Ahol csak lehet, támaszkodunk a párthoz köthető programokra, tanulmányokra, beszédekre”. Ezek áttekintéséből pedig az vezethető le, hogy a „a magyar jobboldal politikáját meghatározó lépések mögött (…) masszív elképzelések állnak”.

Azaz, a kutatás részben a tudottan hiányos önbevalláson alapul, másrészt „a Fidesznek ilyennek és ilyennek kellene lennie” képzetre épül, holott egyik sem alapoz meg egy, a valóságra irányuló tudományos elemzést. Így aztán a megfelelő fejezeteket olvasva legfeljebb elhihetjük – nem hisszük el, de ez nem érinti a tanulmány belső logikáját –, hogy van egybefüggő nézetrendszer, hogy a Fideszről és a vezetőjéről szóló kritikák részben méltatlanok, részben félreértéseken alapulnak, hogy az országátalakító radikalizmust és a demokrácia sajátos alakulását sokan a mainstream nyomában járva azonosítják tévesen az önkényuralomra törekvéssel, jobb esetben a kétségbeejtő szakszerűtlenséggel.

Sarokkövek összeesküvése

Az összeesküvés-elméletek köztudottan minden rossz esemény mögött tudatos, ártó cselekvést tételeznek fel. A tanulmány kifordítja e kétes logikát, hogy úgy mondjam, pozitívvá teszi, amikor hét témakörben próbálja megragadni „a radikális változtatási szándék szemléleti sarokköveit”.

A hét sarokkő (Az újfajta Nyugat-értelmezés; a posztkommunizmus végső visszaszorítása – unortodox közjogi politika; törekvés egy többciklusú kormányzásra; hard government, a sokszereplős modell felszámolása; gazdaságpolitikai szakítás a mainstream-eszközökkel; az elitpolitika radikális visszaszorítása a társadalom nevében; a politikai vezető mint intézménypótló autoritás) voltaképpen lefedi azokat a gyakorlati és elméleti vitákat, amelyek elől a Fidesz folyton kitér, s amelyeket másutt és mások viszont rendszeresen és alaposan elemeznek.

Mivel a tanulmány szerzői köre itt is a Fidesz önbevallásával operál, így végeredményben nem tudjuk meg, hogy – egy példát kiragadva – mit jelent valójában a gazdaságpolitika szakítása a mainstream eszközökkel. A keresletszűkítés, a jóléti kiadások drasztikus lefaragása, a bevezetett több tucatnyi különadó, a forint árfolyamának gyengítése – mik ezek, ha nem azok az „ortodox” eszközök, amelyek további felhasználásától óv Andor László az Unió válságból való kilábalása érdekében? (Andor László, Pervenche Beres, Joan Burton, Yves Leterme, Henri Malosse: Kilábalás a válságból: meggyőző növekedési stratégia kell, Népszabadság, 2013. július 18.)

Az MPK anyaga szerint: „A magyar jobboldal ugyanis követi azt a nemzetközi trendet, miszerint a kormányoknak egyre jobban figyelniük kell az állampolgárok igényeire.” Könnyen lehet, hogy így van, de sem a többi európai kormány esetében, sem a jelenlegi magyar kormánynál nem túl szembeszökő e törekvés, az ellenkezőjére utalnak pl. az időnként roppant erőteljes Occupy-mozgalmak.

A tanulmány szerint a Fidesz sokszorosan bírált sajátos demokrácia-felfogásának alapja az a trendváltás, amely a történelem fukuyamai végének elmaradásával és a liberális demokrácia válságával köszöntött be, s amelynek lényeges vonása „az értékek és erkölcsi kategóriák előtérbe kerülése a kormányok pragmatikus (főképpen makrogazdasági) cselekvéseivel szemben”. Vajon mely értékek és erkölcsi kategóriák előtérbe kerülését vélik felfedezhetni akár a kilencvenes évek elején a nagyvilágban, s melyeket a mai Fidesznél? Mert erkölcsi kategóriából és értékből szép számmal akad, s nem valószínű, hogy – példának okáért – a nem vitásan pozitív értéktartalmú mértékletességre, esetleg a bőkezűségre gondoltak.

A tanulmány külön fejezetet szentel a nyugati álláspontok bírálatának, s másutt is visszatér ezekre. A „Nyugat” kifejezés azonban csak mint égtáj és mint hajdanvolt irodalmi folyóirat egyértelmű jelentésű. Éppen ezért a részletezett „nyugati álláspontok” analízise csak akkor tekinthető érvényesnek, ha a lábjegyzetekben idézett politikusokat, újságokat, szerzőket reprezentatívnak tartjuk, a légiónyi ellenvéleményt pedig nem.

Az országátalakítás megújítása

„Mint részletesen bemutattuk: [a Fidesz és a kormány] egész apparátusát a radikális országmegújítás érdekében mozgósítja, és lényegében mindent át akar alakítani” – olvasható a szövegben. A szerzők előzményként két országmegújítást jelölnek meg a meghaladni kívánt rendszerváltáson kívül, amelyekkel a jelenlegi Fidesz-ténykedés összeköthető: a reformkort és a harmincas évek gömbösi politikáját. A reformkor azonban sokkal mélyebb, progresszívebb rendszerváltó attitűdöt mutatott fel, Gömbös pedig egy autoriter rendszert akart módosítani (bizony, fasizálni), de akár az egyik, akár a másik korszakra utalva cseppet sem kerülünk közelebb a mához. Ha a történelemből nem maradna ki a „nemzeti hitvallás” instrukcióit követve az 1945–1990 közötti (több) korszak, akkor az 1945–49-es nagy országátalakítás(ok), majd a sztálinista korszak többlépcsős lezárása is szóba jöhetne metaforaként, esetleg az 1967–1973 közötti időszak, abba is belefért egy félsikerű gazdasági reform és egy közjogi átalakítás (1972. évi I. törvény).

Úgy általában az ország átalakítása nehezen értelmezhető anélkül, hogy látnánk a célokat, a megfelelő eszközöket, ne adj’ isten az eredményeket. A „reformok kritikus tömege” a reformkorban egy ezredéves „megalvadt struktúra” lebontását célozta, a Fidesz országátalakítása minden kivagyiság, akarnokság, közjogi és közigazgatási dilettantizmus ellenére egy kormányváltás ideologizálása.

„A mindent át akar alakítani” kijelentés amúgy felette riasztó perspektíva: mi jöhet még? Hadd utaljak csak jelzésszerűen olyan empirikus adatokra, mint a magán-nyugdíjvagyon elsinkófálása, a segélyek és egyéb juttatások elvétele és közmunkává degradálása, az adóemelések, a független kulturális műhelyek kivéreztetése, a közoktatás szétverése, a felsőoktatás lebontása, a törvénygyárrá alakított jogalkotás szakszerűtlensége, az általános létbizonytalanság, a tömeges elszegényedés és mindennek következményeként a kivándorlás megugrása. 

Osztályharc lefelé

A Fidesz „radikális országátalakítása” mögött mindazonáltal van logika, csak éppen másmilyen, mint amit a tanulmány felfedezni vél. Ez a logika pedig a kőkemény tőkelogika. Ami a szemünk előtt zajlik – feltéve, hogy nem csukjuk be –, az egyfajta lefelé irányuló osztályharc.

A tanulmány vége táján van egy bekezdés, amely mintegy összefoglalja az írás alapjául szolgáló hibás előfeltevéseket: „A magyar jobboldal látható módon azt szeretné, ha a pártok versenyében a közjogi kérdések helyett a gazdaságiak dominálnának. A Nemzeti Együttműködés Rendszere voltaképpen egy ilyen szisztéma bevezetésére tett ajánlat, amikor a pártok túllépnek a közjogi vitákon, és megpróbálnak úgy elrendeződni, ahogyan az a fejlett nyugat-európai országokban szokás. Csakhogy Magyarországon soha nem voltak és most sincsenek meg azok a társadalmi osztályok és csoportok, amelyek egy gazdasági tagoltságra épülő pártpolitikai versenyt működtetnének. Meglepő módon a Fidesz mégis azt a célt tűzi maga elé, hogy akár mesterségesen életre hívjon olyan osztályokat (nemzeti polgárság, középosztály), amelyek aztán stabil választói bázist jelenthetnek a számára.”

Az említett közjogi kérdések, vagyis az Alaptörvény és a sarkalatos törvények körüli viták lezárásának óhajtása valóban elhangzott a Legmagasabb Helyről, e kívánság azonban a hazai és nemzetközi, ellenzéki és szakmai reflexiókból kitűnve egyoldalú vágy. A magyar történelemnek volt olyan szakasza – úgy száztíz évvel ezelőtt –, amikor a kisstílű közjogi vita valóban elnyomta a lényegi kérdéseket, ám a közelmúltban ez már csak azért sem lehetett jellemző, mert az érdemi vitát a parlamenti többség gorombán elfojtotta.

A NER bornírtságából természetesen sok minden következne, akár az MPK említette pártszisztéma is, ám a „fejlett nyugat-európai országokban” igen különböző pártstruktúrák léteznek, így akad olyan, amely őrzi a hajdani, tömegtagsággal rendelkező osztálypártokra épült szerkezetet, meg olyan is, ahol ennek sok nyoma nincs, részben etnikai alapú pártoknak annál inkább, vegyük például Németországot és Belgiumot. Gondolom, mindkettő a fejlett Nyugat része.

A tanulmány eltekint attól, hogy a politikai párt mindig osztálykategória – ez nem dogmatikus kijelentés, hanem a modern társadalom (értsd: kapitalizmus) bő kétszáz éve létező adottsága. Az „osztálykategória” nem azt jelenti, hogy az adott párt feltétlenül hirdetné osztálykötöttségét, elég kevés olyan pártot találunk a történelemben, még kevésbé a jelenben, amely nem néppártként (is) ajánlaná magát a politikai piacon, azzal, hogy az általa képviselt osztályérdek valójában össztársadalmi érdek. Az osztálykötöttség objektív kategória, ami nem jelenti azt, hogy a párt nyilvános programjában, választóihoz eljuttatott „üzeneteiben”, a szavazók és akár az egyszerű párttagok tudatában az osztályérdek képviselete a maga közvetlenségében meg is jelenne. Voltak persze kivételek, így az Általános Munkásegylettől kezdve sem a szociáldemokraták, sem a kommunisták nem titkolták osztálykötődésüket.

A Fidesz története – ha tetszik, ha nem – a Magyarországon újraéledő kapitalizmus történetével együtt kezdődött, ahhoz kötődik, s egybeesik – ez is könnyen belátható – a társadalmi (és nem a parlamenti) baloldal történelmi vereségével 1989–90-ben. A rendszerváltás pedig nem egyszerűen a politikai szisztéma le- és felváltását jelentette, hanem mindenekelőtt egy elhúzódó folyamat eredményeként (a szocialista reformkísérletek felől nézve kudarcaként) társadalmi formációváltást is hozott, az államszocializmus összeomlását. Ez a váltás történelmileg egybeesett a korábbi „nyugati” jóléti rendszerek felszámolásával, a kommunista és a szociáldemokrata pártok vereségével szerte a világon.

Az MPK tanulmánya szerint viszont Magyarországon „soha nem voltak és most sincsenek meg azok a társadalmi osztályok és csoportok, amelyek egy gazdasági tagoltságra épülő pártpolitikai versenyt működtetnének”. Osztályok mintha volnának – ahogy a múltban is voltak –, vannak ugyanis olyan embercsoportok, amelyek rendelkeztek és ma is rendelkeznek a más emberek munkája fölötti hatalommal, s az eme hatalomhoz szükséges termelőeszköz-magántulajdonnal, illetve pénzzel, mások viszont egyetlen tulajdonuk, munkaerejük eladásából éltek és élnek – már ha minden összejön. (Az újjáéledt kapitalizmus osztályszerkezetének óriási az irodalma, a művek és a szerzők puszta felsorolása kimerítené a rendelkezésre álló helyet.)

Így aztán az sem stimmel, hogy a Fidesz most hozná létre a nemzeti polgárságot és a nemzeti középosztályt, ezen csoportok ugyanis köszönik szépen, elég jól megvoltak eddig is, legfeljebb a „nemzeti” jelző hiányzott a burzsoázia és a középosztály megnevezés elől. A „nemzeti” terminus mindenesetre fennköltebb, mint mondjuk a „kedvezményezett” kifejezés.

A Fidesz igazi osztálypárt. Ez a jellege még inkább szembeötlővé vált azzal, hogy a jobboldal minden korábbi pártját magába olvasztotta, s kihasználva a gazdasági válság adta lehetőségeket és a parlamenti baloldal vereségét, folytatta azt, ami a rendszerváltással elkezdődött: a védtelenné vált, amúgy is társadalmi és szociális státusukat, elemi létbiztonságukat vesztő munkavállalók (vö. munkás, bérmunkás, proletár) részben tudatos, részben spontán további lesüllyesztését. A kapitalizmusban folyamatosan újratermelődő, annak létfeltételét adó „relatív túlnépesség” (időszakos vagy végleges munkanélküliek, perifériára szorultak – a körbe most már az értelmiség is belekerült) már eddig is úgyszólván kilátástalan helyzetét azzal fokozza az „unortodoxiára és a munkaalapú társadalomra” alapozó Fidesz-kormány, hogy a végső menedéket, a nyugdíjat, a segélyeket is elvonja. Emellett a saját helyzet önerőből történő javításának, a problémák egyéni megoldásának lehetősége is megszűnőben van a kis kényszervállalkozások ellehetetlenítésével, agyonadóztatásával, a továbbtanulás korlátozásával, a bérleszorítással – hogy csak néhány példát említsek.

Köztudott, a kapitalizmusban a bérmunkás alávetettsége, „dologi függése” (leegyszerűsítve) azt jelenti, hogy kénytelen – jogi értelemben: alanyi joga – munkaerejét a piacon áruba bocsátani. A függés másik fajtája, a „formális függés” személyi, jogi alávetettséget jelent, ami – elvben – a korábbi feudális társadalomra volt jellemző, a kapitalizmustól mondhatni idegen. A helyzet azonban az, hogy a formális függés kialakításának kísértése mindig is jelen volt a kapitalizmusban, különösen annak mifelénk dívó változatában. A személyi függés illuzórikus közösségekben, magasztos vagy annak látszó eszmékben is megjelenhet, de olyan nagyon is földhözragadt formákban is, mint a közmunka és a segély rendezett életvitelhez való kötése.

A Fidesz és vezetője éppen ezt a formális, jogi, személyi függést kívánja elmélyíteni az egyéni kitörési lehetőségek bezárásával, a bürokratizmussal, az ideológiai offenzívával.

Összességében

Hogy milyen a jobboldal, s miért olyan a Fidesz, amilyen, nem vezethető le a magyar sajátosságokból, amiként nem egyedülállóak a magyar demokrácia problémái sem, hasonló fordulatok álltak be korábban vagy éppen most szinte minden volt szocialista országban, nem is beszélve államok megszűnéséről (NDK), a szövetségi államok széthullásáról vagy az elhúzódó délszláv háborúról. A Fidesz és a honi jobboldal sajátosságai csakis a rendszerváltás társadalmi okaiból, következményeiből kiindulva érthetők meg, komplexen, tehát a globalizáció jelen állapotának vizsgálatával kezdve az analízist.

A korrekt és tudományos igényű elemzéshez kiindulópontként hadd javasoljak egy XIX. századi szerzőt, aki az államszocializmus – szóhasználatában: politikai vagy nyers kommunizmus – előfeltételeiről és kudarcáról is írt. Szerinte ha ez nem a gazdagság és a műveltség maximumát jelenti, s ha nem globális jelenségként jön létre, „csak a nélkülözést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen ismét megkezdődnék a harc a szükségesért s ismét előállna az egész régi szemét.” (Marx: A német ideológia, MVM, Budapest, Kossuth, 1977. 1., 89.)

Az elemzést is innen kellene kezdeni.