Csak maffiózók?

Magyar Bálint fontos és lényeglátó írást jelentetett meg Magyar polip – A szervezett felvilág címen 2001-ben. Azonban 2002-ben, a szerző aktív részvételével megalakult (Orbánt verő) balliberális koalíció tudomást sem vett a „felvilági polipról”, helyette jött az „árokbetemetés” (reménytelen) kísérletének erőltetése, holott a „polip” kifejezés egyértelmű utalás a cselekmények bűnös (törvénysértő) voltára. Magyar Bálint ÉS-interjúja (A posztkommunista maffiaállam, Rádai Eszter, 2013/24., jún. 14.) felidézi a korábbi állításokat, és jelzi, hogy a habitus tökéletesedett, ipari méreteket öltött. Ezúttal már elhangzik a „maffia” szó is, amely nem célzás (mint a polip), hanem találat, ami a kriminalitást illeti. Szerintem azonban sokkal nagyobb bajban van az ország. A maffia ugyanis „csak” beépül az államgépbe, nálunk viszont a maffia átvette a teljes közhatalmat. Erre sok kifejezés ismert: puccs, államcsíny, forradalom stb. Orbánékra a hatalommegragadás, klasszikusan szólva a Machtergreifung kifejezés stimmel. Azért lenne fontos nevén nevezni a (szörnyszülött) gyereket, hogy kidolgozhassuk a tőle való megszabadulás mikéntjét.

Hosszú idő óta tart a vita, szabad-e tolvajnak nevezni azt, aki a szemünk láttára lop, vagy meg kell várnunk a bíróság ítéletét. Ugyanúgy dilemma, hogy szabad-e lenácizni azt, aki horogkeresztes karszalaggal díszített felső végtagját előrelendítve „heil Hitlert” üvölt, vagy meg kell várnunk, hogy a történelem ítélőszéke kérje őt számon? A rövid életű liberális magyar demokráciában a véleményformáló (liberális) értelmiség is óva int a nyilvánvalóan fasiszták lefasisztázásától, mert azt hiszik, hogy a tigris azért harap, mert letigrisezik. Nácikáinkat és fasisztácskáinkat azért kíméljük az izgalmaktól, mert nálunk – ki tudja, miért, talán a létező szocializmus 40 éve okán – nem számít direkt dicsőségnek fasisztaként (pláne náciként) bekerülni a köztudatba, miközben az ilyen (végső soron mindig gyilkos) eszmék („szabad szemmel” láthatatlan) vírusai az európai átlagnál is szélesebb körben találnak magyar táptalajra. (Európában általában fordítva áll a dolog: aki nácinak vagy fasisztának tartja magát, nyugodtan vállalhatja, ámde a „széles táptalaj” hiányzik.)

Megítélésem szerint Magyarországon a fasizmus bármilyen okból vagy célból történő tolerálása, szándékolt vagy vétlen leplezése – helytelen politika. A magyar nemzet XX. századi története arra kellene hogy ráébressze (legalább) a „józan” (mondjuk: demokrata) politikai oldalt, hogy a fasisztákkal kibékülni nem lehet, viszont: nem is szabad! Márpedig a magyar „demokratikus oldal” hisz annak a lehetőségében, hogy a megosztottság a hazaszeretet, a józan ész és a kölcsönös jóindulat alapján „barátságosan” megszüntethető. Ezért kell higgadtan, harag és részrehajlás nélkül („sine ira et studio”, ahogyan Tacitus, a rangban is első történész ajánlotta) megvizsgálnunk, hol tart, meddig terjed a fasizmus ma Magyarországon. Ismételjük meg: „árokbetemetés” fasiszták és demokraták között nincs, ha mégis van, abból csak fasizmus lesz.

Elsőként tisztáznunk kell, mi is a fasizmus. Semmiképpen sem szitokszó, amire a magyar köznyelv használja. Egy korporatív társadalom megvalósítását célul kitűző ideológia. A másik, a múlt században megvalósult korporatív társadalmi eszme a kommunizmus volt. A két korporatív ideológia abban közös, hogy a hatalom (demokráciában kötelező) megosztását mindkettő elutasítja, ám minden másban ellentétei egymásnak. Itt csak a legfontosabb eltérés ismertetésére van hely: a kommunizmus nem tűri a magántulajdont, a fasizmus igen, persze csak a korporáción belül. A kirekesztettektől el szokták venni tulajdonukat, így vagy úgy (ha kell, terrorral), azért, hogy szétoszthassák maguk között. Ez a vég nélküli harc a fasiszta államrezon, röviden: a lényeg. Haragtól és elfogultságtól mentes elemzést ígértem, itt azonban nem maradhat el egy (keresztény) erkölcsi minősítés: a fasiszta létalap, a harc (Kampf) nem más, mint közönséges rablás, és ha kell, és ha lehet, rablógyilkosság. Még egy fontos megjegyzés: a fasizmust Magyarországon nehéz terror és fajelmélet nélküliként felismerni. Pedig létezett, (pl. Franco Spanyolországa a polgárháború után) és sajnos (vagy szerencsére?), létezik konszolidált fasizmus is.

A fasiszta rend „lelke” után nézzük a testét és a ruházatát. Segítségül hívom Umberto Ecót, zseniális kortársunkat (az isten éltesse!). Nála jobban senki sem írta le a történelmi és a velünk élő ősfasizmus testét és ruházatát (Öt írás az erkölcsről. Európa Kiadó, 1998. Fordító: Dorogi Katalin) Röviden felsorolom (az ő 14 pontja közül) az általam legfontosabbnak tartott jellemzőket. Kérem a kedves olvasót, gondolkodjon el, hogy felismeri-e egyiket-másikat itt és most.

1) A (hamis)hagyomány-kultusz, a (beteges) tradicionaliznus: célja annak bizonyítása, hogy a mozgalom és annak vezére nem a semmiből, hanem a legjobb minőségű „ősércből” öntetett, elhivatottsága maga az ősi, gyarapíthatatlan tudásból ered. A mozgalom és a vezér tehát: a tökély maga.

2) A modernség elutasítása: a fasiszták a technika rajongóiként mutatják be magukat, de a kapitalizmus (bankárok, oligarchák), a modern szekuláris életforma és legelsősorban a szabad kultúra (a művészet és a tudomány) ellenségei. Mindez nem más, mint a pluralizmustól, az önálló véleménytől való (jogos és) irtózatos félelem. A véleménykülönbség a fasizmusban árulás. (Demokráciában a vita a tudást gyarapítja, így a fejlődés záloga. Nem mellesleg, a mindenkori fasizmusok fölött aratott és aratandó győzelmek „csodafegyvere”.)

3) A cselekvés kultusza: pontosabban a gondolkodás nélküli cselekvés kultusza. Az előzőekben láttuk, hogy a fasiszta mozgalmak rettegnek a gondolkodó embertől, ezért szajkózzák a közös testedzés (a sport) és a (köz)munka „emberformáló” (valójában katona‑ vagy rabszolgaformáló) erejét.

4) „az ősfasizmus egyéni vagy társadalmi frusztrációból fakad” – írja Eco. Tudjuk, hogy Adolf Hitler frusztráció­ját az elveszített első világháború okozta. Azonban kisebb okok (például főváros–vidék, népi–urbánus ellentét) néha erősebb kisebbségi érzést tudnak táplálni.

5) „Azoknak, akik nem rendelkeznek semmiféle társadalmi identitással, az ősfasizmus (...) privilégiumot nyújt: ez a nacionalizmus (...) A nemzet identitását pedig egyetlen dolog tartja össze: az ellenségkép.” Ez a képtár kimeríthetetlen: van külső és belső, közeli és távoli, stratégiai és taktikai, sőt vannak (nemzetközi) összeesküvők és vannak szövetségek.

6) „Az ősfasizmus szerint nem az életért harcolunk, hanem a harcért élünk.” A tárgyalás, a kompromisszum, a békés megoldás keresése: árulás, cinkosság az ellenséggel.

7) Ahol a harc az életforma, ott a hősiesség a norma. Ezért számít csak az (olimpiai és más) arany, és ezért vereség a második hely.

8) „Az ősfasiszta (...) populizmusra épít.” A többpárti (vitázó-egyezkedő) parlament az ősfasiszta ellensége. Eco szavaival: „Amikor egy politikus kezdi kétségbe vonni a parlament legitimitását, mert az nem képviseli (...) a nép hangját, megcsapja orrunkat az ősfasizmus szaga.”

9) Végül, de nem utolsósorban, a fasizmus „újbeszél”. „Minden náci vagy fasiszta (...) szöveg szegényes szókinccsel és a legelemibb mondattannal dolgozik, hogy korlátozza a (...) kritikus gondolkodást.”

Pár évvel ezelőtt Kis János volt az, aki a legmesszebb ment a Fideszt azzal jellemezve, hogy nem antifasiszta. A finom distinkcióra azért lehetett szükség, mert a magyar fasiszták szégyellik, hogy azok, ezért „amortizálták” a fasisztázást. Vagyis érdemben visszautasítani nem tudják (merthogy azok), így azt állítják, hogy a „gyűlölködő kommunisták” (akik egyáltalán nem azok) szidalmazzák, fasisztának nevezik őket. Ez a jól ismert és bevált Fidesz-taktika alapesete: bűnöznek, egyszersmind az általuk elkövetett bűnnel propagandistáik azonnal megrágalmazzák azt, aki le akarja leplezni őket, lásd „maffiabaloldal”.