Mándy Stefánia válasza Bálint Endrének

Petőcz György alaposan és informatívan foglalja össze az 1954-es ún. Vajda-vitát (Bálint Endre elveszettnek hitt válasza Mándy Stefániának, ÉS, 2013/20., máj. 17.), amelyet anyám, Mándy Stefánia indított el a Vajda Lajost a Szabó Lajos–Tábor Béla-körhöz tartozó művészbarátai elé példának állító „zártkörű szamizdat”-levelével. Ez a levél és Gedő Ilka rá reflektáló esszéje – Bíró Dániel és Mándy bevezetőivel – a Holmi 1990. decemberi számában került nyilvánosságra. Petőcz az eddig lappangó Bálint Endre-választ közli. Írásában többször idéz Mándy Stefánia ugyancsak most előkerült viszonválaszából, amelyet kérésemre azonnal megküldött. Ennek publikálásával lesz valóban maradéktalanul igaz a cikknek az az állítása, hogy „ezek után minden mozaikdarab megvan”. Ez a viszonválasz a Bálint által írottakat visszahelyezi az egész vita kontextusába, egyes pontokon félreértéseket tisztáz, másutt az akkori álláspontok különbségének lényegét világítja meg.

Szabó Lajos már Vajda 1943-as emlékkiállítására azonnal reflektáló gépiratában így fogalmaz: „Vajda Lajos élete és működése [...] fordulópontot jelent a festészet történetében. Szorosabban formulázva: a modern festészet minden problémája, letisztulásra törekvése találkozót adott egymásnak kereső és építő életfázisainak belső metszővonalaiban.”1 Mándy Stefánia a Vajdáékon keresztül megismert Szabó Lajos dialektikus formulázása nyomán írja viszonválaszában, hogy bár a XX. századi nagy avantgárd „negatív” vagy „válságművészetben” „nincsenek meg egy új, stílusteremtő művészet nyelvalkotó tendenciái”, de „megvannak benne ennek előfeltételei”. Itt árnyaltabban fejezi ki ugyanazt, amit szellemi értelemben „provokatív” első levelében, amely szerint e „negatív művészet” alkotásai ugyan „mélyre ásnak”, de „felfelé nem”, és „megszólíthatatlanok”, „mert nem keresik a második személyt” – ezért nem „nyelvalkotók” és „nincs reális belső kontaktusuk egymással”.2 Vajda művészetében – ennek a válságművészetnek az asszimilálásán túl – antinihilista ellenmozdulatot lát, amely „kimondja a maga nemjét a nihilre, és az igent, amely folytatást ígér”.3 Bálint Endrének írott viszonválaszában hangsúlyozza, hogy „a mai művészet alkotásairól [...] nem azt mondtam, hogy érthetetlenek, hogy nem fejezik ki világosan a maguk mondanivalóját, vagy hogy idegen nyelven szólnak hozzám”. Ám Vajda transzparens rajzaiban – ugyancsak Szabó nyomán – a dialogikus gondolkodó, Ferdinand Ebner által „én-magányosságnak” nevezett monologikus „monumentális individualista” szellemi-művészi attitűddel szemben személyes, megszólítható szellemi attitűdöt fedez fel. Erre a legjobb példa a két arcot egymásba rajzoló Barátok című kép – és a két arc éppen Vajdáé és Bálinté! Ez a dialogikusság legtisztább és abszolút modern képi megjelenítése. „A mérték: az arc”4 – írja Szabó Lajos. Vajda tehát nem portrészerű, az ikon- és a modern művészetből egyszerre táplálkozó arcábrázolásával és „mérték-tartásával” „jelent fordulópontot”. (Az itt közölt levél Klee-t is lényegében így értékeli, az arcábrázolást illetően Picassót ugyancsak.)

A közölt szöveg szellemi hátteréhez tudni kell még, hogy Szabó Lajos – és Ady kivételes jelentőségére az ő figyelmét felhívó Tábor Béla – a nihilizmus adekvát kifejezése mellett Vajdáéhoz hasonló nem konzervatív antinihilizmust látott Ady lírájában és Dosztojevszkij regényeiben. Olyat, amelyik nem álmodja vissza magát valamiféle prenihilizmusba.

 A Mándy kezdeményezte Vajda-vita produktivitására a koronatanú Bálint maga: Életrajzi törmelékek című memoárja szerint „nem tarthatom semmiképpen véletlennek, hogy M. S. »provokációja« alaposan felrázhatott minket, mert szinte egyidőben kezdett hatni a Rottenbiller u. 1. »művészlakóira« Vajda szelleme, és nálam teljesen tudatosan, Szabó Lajos ösztönzésére, rajzi metodikája is.”5 „A megoldást az 1954-es esztendő hozta a számomra, a már ismert sárospataki időszak”6 – idézi tőle egyik monográfusa, Román József is, aki szerint Szabónak a „vajdai transzparenciáról” kifejtett gondolatai „gyökeret eresztettek Bálintban”.7 Ez a sárospataki rajzokban elkezdődött szemléletváltás teljesedett ki 1957–62 közötti párizsi korszakában.

Az alább olvasható viszonválasz – ha nem „indulatos” is, de – Bálintéhoz hasonlóan – valóban éles. A polémia súlyából és Bálint levelének némely, metaforikusan személyeskedő kitételéből ez törvényszerűen következett. E szellemi közösség rendkívüli kohézióját mutatja, hogy Mándy Stefánia és Bálint Endre még egy ennyire éles vita után is végig szoros baráti és munkakapcsolatban maradt. Anyám írta az 1966-ban a Desclée de Brouwer-nél franciául kiadott, 1966-os Bálint-könyv bevezetőjét, a művész hazatérése után sokáig szinte minden kiállítását ő nyitotta meg, katalógusokba és folyóiratokba számos előszót és tanulmányt írt művészetéről. De most még 1954 őszén vagyunk.

Kedves Bandi,

sajnálom, hogy leveledre csak ilyen későn tudok válaszolni. Ezt a késedelmet könnyen indokolhatnám az állandó hajszával, időhiánnyal stb. – mert ez is mind igaz –, de azt hiszem, helyesebb, ha most mindjárt megmondom a mélyebb okot is: ahhoz, hogy válaszolhassak erre a levélre, erős belső ellenállásokat kellett legyőznöm. Mindazt, amit ebben a levélben mondsz és ahogy mondod, vérbeli zsurnalizmusnak érzem – márpedig ez a sík rendkívül idegen számomra.

Kezdjük a végén. Írásomat te provokációnak fogtad fel. Az én intencióm az volt, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba – ami a reméltnél jobban sikerült. A két fogalmazás nem feltétlenül üti egymást. A provokáltság ténye örvendetes is lehet: minden attól függ, hogy mi mit provokál ki az emberből. Sajnos, ebben az esetben úgy látom, hogy refle­xióim nálad nem szellemi, hanem szűkebb értelemben vett pszichológiai rétegeket érintettek.

Ennek persze megvan a maga előnye is. Enélkül valószínűleg továbbra sem került volna sor arra, hogy ilyen világosan kiderüljön, milyen helyet foglalnak el az elvi szempontok a te világképedben. Nekem azonban az a véleményem, hogy aki az elvi szempontoknak ilyen ösztönös megvetéséből indul ki, annak csak csonka és torz képe lehet a valóságról. Elvi szempontok nélkül nincs „valóság tudomásulvétele”, nincs élmény, csak más elvi szempontokból táplálkozó idegen élmények utánérzése.

Ez a két motívum – a pszichológiai provokáltság és az elvi szempontok iránti érzéketlenség – a magyarázata nyilván annak is, hogy írásomból sok mindent nem vettél tudomásul, ami kifejezetten benne van, és másrészt sok olyasmit vetítettél bele, ami nincs benne. Ti, kissé félrehallva szavaimat, olyasmit véltetek kiolvasni írásomból, hogy mindarról, amit itt „negatív művészetnek” nevezek, egyúttal azt is állítom, hogy nem jelentős, nem igazi művészet. Én azonban ezt nem mondtam. Nem mondtam erről a művészetről többet, mint hogy egyetlen közös alapvonalát próbáltam meghúzni: nincsenek meg benne egy új, stílusteremtő művészet nyelvalkotó tendenciái. Ellenben mondtam azt, hogy megvannak benne ennek előfeltételei. Másrészt az egész nyugati művészetet jellegzetes válságművészetnek érzem, amelyben monumentális individualizmusok küzdenek önmagukkal, egymással, a korral, magával a krízissel – és ehhez az örvénylő küzdelemhez kapcsolódik a mai magyar művészet is.

Valójában persze az itthoni helyzetre reagáltam, s nem akartam belemenni egy olyan nagyszabású analízisbe, amely a nyugati piktúra helyzetét próbálná felmérni. Erre nézve az eredeti fogalmazványban egy megjegyzésem volt, amit aztán gépelés előtt kihúztam azért, hogy a súlypont a magyar művészetre essen. Ez a mondat Klee-t emelte ki, mint olyan festőt, aki óriá­si erőfeszítéseket tett, hogy kilépjen a kor örvényéből, s akinek az útja Bartók és Vajda felé vezet.

Ami pedig ennek a művészetnek a megszólíthatóságát illeti: amikor a mai művészet alkotásairól azt mondtam, hogy megszólíthatatlanok, ezzel még nem azt mondtam, hogy érthetetlenek, hogy nem fejezik ki világosan a maguk mondanivalóját, vagy hogy idegen nyelven szólnak hozzám. Megszólítható az, akihez személyes problémáimmal fordulhatok. Ez a szó: „probléma” pedig számomra azt jelenti, amit [Tábor] Béla egyik írásában így fogalmazott: „A probléma: személyes énem és a lét egészének viszonya, valamilyen konkrét ellenállás prizmáján megtörve. Minden más aszpektus a probléma patológiájának (vagy röviden és egyszerűen: a patológiának) körébe tartozik, menekülés személyes énem, az egész és a probléma elől.” Ennek a kettős meghatározásnak az értelmében állítom, hogy ezek a művek megszólíthatatlanok.

Amit egyébként – kissé meglepő fordulattal – annak a közvetlen illusztrálására hozol fel, hogy „ezek a művek téged másképp szólítanak meg, mint engem”, számomra annak az illusztrálásává válik, hogyan térsz ki a reflexióimban érintett problémák elől. Én ugyanis inkább azt nevezném szellemi bukfencnek, hogy az arcábrázolás jelenlétének igazolására egy olyan – Picassót kivéve – lényegileg lezárult nemzedék kiragadott képeire hivatkozol, amelyet én nem is érintettem. Nem kevésbé jellemző a másik illusztrációd sem – ez azonban már a Vajda-kérdés körébe tartozik és ezért majd ott térek vissza rá.

Tehát a Vajda-kérdés:

1. Mindnyájan, akik Vajdát bizonyos aggályokkal szemben olyan nagyra értékeljük, jól tudjuk, kikből táplálkozott Vajda, legfeljebb azt kell még tisztáznunk, hogy ezeken az úttörő művészeken és a különböző nagy művészeti tradíciókon kívül kiből és miből, milyen szellemi forrásokból táplálkozott még.

2. Le kell szögeznem, hogy Vajdára vonatkozó megjegyzéseimet egész leveled során kiragadod abból az összefüggésből, amelybe én azokat – az őket megelőző reflexiókkal korrelációban – állítottam. Amikor én „pirinyó mellékmondatban” azt állítom, hogy Vajda nem kerüli meg a szexust, akkor ez visszautalás a kritikai részben említett aránytalan szexuálcentrumúságra. Maga a kérdés – hogy vajon megkerüli-e Vajda a szexust vagy sem – kétségtelenül izgalmas, s éles kirohanásod után nagy érdeklődéssel vártam a folytatást, illetve állításom cáfolatát. A következő négy érvet találtam: 1/ „De mennyire, hogy megkerüli, hacsak nem értem szexus alatt önmaga ellentétét.” 2/ „Nincs még egy olyan festőnk, aki úgy kerülte volna ki, mint ő, szinte babonás félelemmel.” 3/ „Hát valaminek csak jellemzőnek kell lennie egy alkotóra.” 4/ „Úgy tűnik nekem, hogy óriási vágy van benned, hogy egy festő úgy lássa a világot, ahogy és amilyen képet te a világról elképzelsz.”

Nem fogsz csodálkozni azon, hogy e négy érv egyikében sem találtam megnyugtató választ erre az izgalmas kérdésre.

Ami egyébként a kérdés lényegét illeti, az én „pirinyó mellékmondatom” helyi összefüggésében így szól: „Középen van test és lélek között, nem kerüli meg az arcot és nem kerüli meg a szexust.” Ebben az összefüggésben az arcot a lélek, a szexust a test sűrűsödési pontjaként értettem. Emellett a szexus mint az Eros szellemi-lelki valóságának vetülete válik a test sűrűsödési pontjává. Ha tehát Vajda művészetében a szexus egyrészt formaszimbolikában, másrészt és főképpen szublimált erotikus energetika formájában nem volna meg, ez olyanfajta „aszkézist” jelentene, ami képeinek fekete geometriáját zörgő pergament-konstrukciókká szárítaná.

A fenti perspektíván belül persze a kérdés továbbra is válaszra váró kérdés marad, éspedig Vajda Lajos biografikus-esztétikai problémája, amit ugyan nem fejeztél ki, de amire, gondolom, utalhattál volna.

3. Nem tudod, vajon emlékezett-e Vajda a jövőre, sőt „úgy emlékszel, hogy nem”, s az ellentétes állítást kegyes hazugságnak nevezed. De azok számára, akik idővel, múlttal, jövővel, emlékezéssel valaha foglalkoztak, a te „kegyes hazugság” kifejezésed csak úgy értelmezhető, mint Vajda pozitív értékelésének kétségbevonása. Ha valaki egy jelentős művész ővrjéhez akar hozzányúlni és ugyanakkor az idő elemzését ilyen szavakkal helyettesíti: „de valószínű, hogy a jövőben hatni fog”, az pozitív értékelés helyett valóban kegyes, vállveregető közhelyekkel elégszik meg.

4. Az én írásom nem Vajdát akarja mérni kortársain, hanem kortársait Vajdán. Jellemzőnek, fontosnak és elemzendőnek tartom, hogy leveledben ezt ellenkezőjére fordítod, s kijelented, hogy „a nagy nemzedék epigonhajtásain természetesen Vajda erényeit és arányait nagyszerűen lehet lemérni.” Hát nem!

5. Alapszimptómának tartom, hogy Vajdát kiemeled a magyar művészet áramköréből, sőt „végzetes hibának érzed Vajdát összehasonlítani magyar kortársaival”!! Így aztán persze Vajda, aki páratlan erőfeszítéseket tett a közösségi nyelvalkotó mozzanatok megteremtésére, klasszikussá dicsőül ebben a perspektívában. Bevonultatni Vajdát a múzeumba és megkerülni az ő kozmikus problémalátását azzal, hogy nem közülünk való géniusz: ez a Vajda-kérdés eleve való megfagyasztását és bebalzsamozását jelenti. Ha a mai magyar művészet leválasztja magát Vajdáról, akkor leválasztja magát arról a korról, arról a pillanatról, amelyben él. Véleményem szerint ennek a mai magyar művészetnek alapvető tehetetlensége éppen az, hogy nem veszi tudomásul legsajátabb feladatát: a Vajda-kérdés felmérését és hozzá való viszonyát.

Válaszomban szándékosan nem tértem ki zsurnalizmusod legközvetlenebb megnyilvánulásaira („elvi subick”, „élménysár” stb.), valamint olyan spontán-stratégiai mozdulataidra (a „közöttem és a képzőművészeti horizont között levő távolság” posztulálása), amelyekről úgy látom, hogy nem tárgyalhatók pszichológiai gyökereik bolygatása nélkül.

A viszontlátásig üdvözöl

Stefka

954. okt. 26.

¹ Mándy Stefánia, Vajda Lajos, Corvina Kiadó, 1983. 210.

² Mándy Stefánia, Reflexiók, 1954, november, in Holmi, 1990. dec. 1340–41. (A most előkerült levélnek az aláírással megegyező tintájú kézírásos datálásából egyértelmű, hogy ez a szöveg is októberi, amire 36 év távlatából M. S. nyilván nem emlékezett pontosan.)

³ Uo., 1340.

⁴ Tény és titok. Szabó Lajos összegyűjtött írásai és előadásai, szerk. Kotányi Attila és Kunszt György, medium, 1999. 433.

⁵ Bálint Endre, Életrajzi törmelékek, Magvető Könyvkiadó, 1984. 309.

⁶ Román József, Bálint Endre, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1980. 66.

⁷ Uo., 65.