Kurátor vagy producer?

VISSZHANG - LVII. évfolyam, 28. szám, 2013. július 12.

Az alábbiakban egy mostanában elterjedt kiállítási – és azon belül egy kurátori – modellt próbálok meg kritikailag, szakmai szempontokból értelmezni. A leírásban tehát nem az említett személyek a fontosak.

Magyarországon a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Baán László vezette be a látványos show-ként fölfogott fotókiállítás műfaját – mely kb. olyan viszonyban van a kurátori kiállítással, mint a produceri film a rendezői filmmel. Az előbbi célja a közönség- és kasszasiker – az utóbbié a szakmai elismertség.

Szerte a világon rendeznek nagy fotókiállításokat – ezek azonban szakmai tekintetben is megfelelnek az elvárásoknak. Többek között azért, mert a kiállítást fölkészült kurátorok készítik elő, egy-két éves kutatómunkával. A Baán-féle produceri kiállítás azonban nem ilyen. Előkészítő fázis itt is van ugyan, de ez nem mű- és eszmetörténeti kutatásokra, hanem a show lebonyolításának technikai részleteire irányul.

A Baán-féle fotóshow ugyanis a reklámkampányok logikájára épül: témájától függetlenül egy egyszerű üzenetet kell eljuttatnia minél több emberhez. Az üzenet: a Szépművészeti Múzeum gazdag és erős, hiszen szép nagy, látványos kiállításokat rendez. Ennyi. Ezen valóban nincs mit kutatni. Az üzenet hordozója: a húzónév, csoportos kiállítás esetén pedig a húzónevekből összeállított takaros kis csokor.

Baki Péter 2006-ban lett a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója. Ebbéli minőségében – a lépései alapján legalábbis így rekonstruálható –a következő célokat tűzte ki maga elé: a Múzeumot fölhozza a fővárosba (ez teljesen rendben van: már rég meg kellett volna történnie), továbbá hogy a magyar fotómúlt, illetve a kortárs magyar fotóművészet kiemelkedő alakjainak munkásságát a) kiszakítja a fotós gettóból, vagyis bekapcsolja a képzőművészeti kiállítások áramkörébe (ez is teljesen rendben van), b) az említettek munkásságát beilleszti az egyetemes fotótörténet folyamataiba (ez viszont, ha nem párosul kellő kritikával, már egyáltalán nincs rendben). E célok elérése érdekében szoros munkakapcsolatot és meghitt baráti viszonyt épített ki a Szépművészeti Múzeum főigazgatójával, ami önmagában véve nem kifogásolható.

Szakmai szempontból szerintem a bajok azzal kezdődtek, hogy a Szépművészeti Múzeum főigazgatója a kettejük kiötlötte három nagy fotóshow – Lélek és test, 2008; A fotóművészet születése, 2012; Magyar fotóművészet az új évezredben, 2013kurátori feladatait a) Bakira bízta, b) hogy Baki ezt elvállalta, és c) ahogyan a rábízott és elvállalt feladatot ellátta.

*

Mindhárom show a Baán-féle produceri kiállítás műfajába tartozik – ráadásul így azt a hamis látszatot keltik, mintha (miként ez a nemzetközi gyakorlatban szokás) lett volna szakértő kurátoruk. Pedig nem volt, nem lehetett, alapvetően két okból.

Egyrészt és legfőképpen azért, mert e kiállítások témáiban Baki Péter nem szakértő, hanem a Magyar Fotográfiai Múzeum jelenlegi igazgatója. Semmi több. Ugyanis szemben azokkal, akiknek öt-tíz-húsz éves munkájuk fekszik benne, egyik témában sem publikált olyan könyvet vagy tanulmányt, melyből kiderülne: a) ismeri a téma hazai és nemzetközi szakirodalmát, b) ezekhez képest új kutatási eredményei és/vagy egyéni meglátásai vannak. Márpedig a szakértő kurátor mivoltnak ez az ismérve. Sajnálatos módon Baki a fölkészültségbeli hiányosságait még utólag, a kurátori megbízatások elfogadása és a kiállítások megrendezése közötti időben sem pótolta: semmiféle kutatást nem végzett az adott témákban.

A másik ok, amely miatt nem volt szakértő gazdájuk e kiállításoknak, az Baki munkastílusa – ami röviden abban áll, hogy a sajtószereplést és a tárlatvezetést leszámítva a kurátorsággal járó szinte összes munkát elhárítja magától.

Kezdjük mindjárt a kurátori tanulmánnyal, amelynek a megírása ugyebár a kurátor legfontosabb feladata, hiszen ebben fejti ki részletesen a koncepcióját, alátámasztva ezt a kutatása eredményeivel. Baki e feladat elbliccelésére egy új katalógustípust talált ki, mely ismereteim szerint a maga nemében hungaricum. Ez pedig a következő: Nem ír kurátori tanulmányt, mert hiszen – nem lévén kutatás – nincs is miről. Ehelyett fölkér néhány szakembert, hogy írjanak (szinte) bármit az adott témáról, majd az ő tanulmányaik alapján maga is ír valami előszófélét – azt a hamis látszatot keltve ezzel (szándékosan vagy sem: a modell szempontjából ez mindegy), mintha a) a kiállítás „koncepciója” mögött komoly kutatás állna, és mintha b) ő is, a fölkértekhez hasonlóan, a téma szakértője lenne. Holott a kiállítás „koncepciója” (mely voltaképpen egy ötlet, semmi több) nyilvánvalóan független attól, hogy az utólag fölkért szakemberek mit írnak – ő pedig attól nem lesz a téma szakértője, hogy pár oldalon próbálja (inkább kevesebb, mint több sikerrel) összefoglalni, amit a fölkért szakemberek írtak, és amihez a világon semmit nem tesz hozzá.

Tudom, hogy mindez nagyon rosszul hangzik – de tessék elolvasni a kiállítási katalógusok szövegeit! Ha valaki ezt megtette, és még mindig úgy gondolja, hogy nincs igazam: szívesen megvitatom vele a dolgot, akár mondatról mondatra végigmenve a szövegeken.

A föntiek alátámasztására nézzük a legfrissebb példát! A Magyar fotóművészet az új évezredben kiállítás 2012. október 30-án kelt fölkérő levelében még ez szerepel: „A kötet Baán László előszava után Pfisztner Gábor tanulmányával fog folytatódni, aki az elmúlt 13 évet elemzi esztétaként, majd az én szövegem következik, amelyben a hazai fotográfiai intézményrendszerrel fogok foglalkozni.”

A kiállítás katalógusát föllapozva viszont a következőt látjuk: a protokolláris előszót végül Baki Péter írta meg – ellenben a beígért Baki-dolgozat nem készült el; Pfisztner Gábor esztétikai áttekintése helyett Perenyei Monika elméleti tanulmányát olvashatjuk a fotográfiai kép múzeumi státusának megváltozásáról, majd ezt követi Tóth Balázs Zoltán dolgozata a kiállított fotókról.

Hogy is van ez? Bárki helyettesíthető bárkivel, és bármi bármivel? A kiállítás szempontjából édesmindegy, hogy mi van a katalógusban – és viszont? Hát, a Baki-féle katalógus esetében ez bizony már csak így van! 

*

Amit viszont pozitívumként kell elkönyvelnünk: a Baán–Baki-kiállítások valóban sok emberhez juttatták el a magyar fotóművészet kiemelkedő alakjainak műveit. További pozitívum, hogy Baki – Magyarországon először – elég tisztességes, fejenként negyedmilliós honoráriumot, képkölcsönzési díjat fizetett a Magyar fotóművészet az új évezredben kiállításon szereplő művészeknek. Amennyiben ez a jövőben nem csak az ő kiállításai számára fönntartott kiváltság lesz, nagy előrelépés az eddigi gyakorlathoz képest. Ezzel azonban meglátásom szerint véget is ér a pozitívumok sora, és a negatívumok jönnek elő.

A Lélek és test kiállításnál – bármelyik intézményvezető ötlete volt is – nem lehet a magyar fotómúlt és a kortárs magyar fotóművészet kiemelkedő alakjainak a teljesítményét föltupírozni pusztán azzal, hogy egyszerűen a képeik mellé akasztjuk az egyetemes fotótörténet fotóikonjait. Szimplán attól, hogy egy légtérben függnek mondjuk Cartier-Bresson vagy Mapplethorpe képeivel, még nem lesznek azonos értékűek – sem esztétikai, sem fotótörténeti, sem semmilyen más tekintetben. Az imént erre gondoltam, amikor a kritikai szemlélet fontosságát említettem.

A Fotóművészet születése kiállításra ez ugyanígy érvényes. A kiállítás katalógusa számára írt tanulmányában Albertini Béla a következőket mondja: „Nemzetközi összehasonlításban (...) a magyar festői fényképezés nem vált kiemelkedővé” (54. o.), és „a fotókultúra hazai képviselőinek többsége nem akarta észrevenni a fényképi modernizáció megkezdődését” (55. o.). Akkor viszont: miért nem erről beszélünk? Miért kell ehelyett azt szuggerálni, hogy a magyar fotómúlttal minden a legnagyobb rendben volt? Hiszen, láss csudát: jeles képviselőinek a képei együtt függnek Steichen, Stieglitz, Man Ray és a fotótörténet többi klasszikusának a képeivel.

*

A Magyar fotóművészet az új évezredben című kiállítás állatorvosi ló módján példázza mindazt, amit föntebb előadtam. Baki Péter, jóllehet a kiállítás kurátoraként van föltüntetve, valójában producerként viselkedett a kiállítás megvalósítása során, megfejelve ezt némi sztár allűrrel – és ezek szellemében bevezetett néhány további „kurátori újítást” is.

Az első, hogy igazából nem is kiállítást kell rendezni, hanem a MNG rendelkezésére bocsátott falfelületeit kell kitapétázni lehetőleg minél látványosabb kortárs fotókkal, illetve fotó alapú képzőművészeti munkákkal. A fölkérő leveléből idézek: „a kiállítást úgy képzelem el, hogy a Galéria egy-egy terme csupán egy alkotó munkáinak lesz szentelve. Így voltaképpen teremről teremre haladva egy-egy kiállítást tekinthet majd meg a látogató”. Tessék mondani: ennek mi értelme van? Mitől lesz ez egy kiállítás? Ja: hogy eleve nem is ez a cél? És akkor már rendben is van ez így? Szerintem nincs rendben. Nagyon nincs.

De menjünk tovább! E „koncepció” jegyében a kurátor fölkért harmincegy művészt – holott, miként az a fölkérő levélben is olvasható: „a Galériának e szárnya körülbelül 22 teremből áll”. Bakinak ezt a lépését nem igazán értem: ha vacsorát adok, és tudom, hogy csak 22 embert tudok leültetni, akkor nem hívok meg 31 vendéget. Mit kezdek a „maradék” kilenccel? Elküldöm őket, ha becsöngetnek?

Ebből aztán lett is némi „sértődés” – teljes joggal: azok a művészek, akiket később Baki kihúzott a saját listájáról, nem gondolták, hogy okkal-joggal estek el a fölkínált kiállítási lehetőségtől. Miért is gondolták volna? Különösen, ha komolyan vették – és miért ne vették volna komolyan? – a fölkérő levél következő kitételét: „fel kell vállalnom azt a szerepet, amely ugyan nem népszerű, de dolga egy kurátornak: állást foglal a tekintetben, hogy mit tart maradandó értéknek, mit tart fontosnak a jelenkori munkák közül”.

Ez ugyanis a kirúgottak (és mellesleg az eleve föl sem kértek) felől olvasva nemigen jelenthet mást, mint hogy az ő munkáik ezek szerint nem maradandó értékűek, nem fontosak. Ezt még akkor is nehéz lenyelni, ha egy szakmai zsűri vágja az ember képébe – de miért kellene elfogadni Baki Pétertől?

Baki Péter a fönti kritérium alapján nem szakértője a kortárs magyar fotográfiának, a kortárs magyar képzőművészeti fotóhasználatoknak meg aztán végképp nem. Ez persze csak akkor jelentene igazi problémát, ha egy valódi kiállítást kellett volna létrehoznia: olyat, amelynek van tényleges, kutatásokon alapuló kurátori koncepciója, ergo szól is valamiről. Akkor ugyanis nem (nem világos, milyen szempontok alapján összeállított) névsorban, hanem képekben és az általuk megfogalmazott művészeti, társadalmi, eszmei stb. kérdésekben kellett volna gondolkodnia, ahogyan teszik ezt a kurátorok szerte a világon: előre tudnia, hogy kitől milyen képeket kér, és főleg, hogy miért éppen azokat.

A fölkérő körlevélből azonban kitetszik: eleve szó sem volt semmi ilyenről. „Amennyiben szeretnél szerepelni a tárlaton, kérlek, adj lehetőséget nekem a digitális szerkesztésre, azaz küldd el képeidet az e-mail címemre. Mint végül kiderült: a „digitális szerkesztés” még csak nem is a képanyag utólagos kiválogatására szolgált, ami önmagában véve sincs rendben, hanem arra, hogy Baki a 31 mínusz 22: kilenc általa fölkért művészt kipaterolja a kiállításról. Mit mondjak: legalábbis szokatlan kurátori eljárás. Ezen az sem változtat, hogy a fölkérő levélben szerepel egy kitétel: „Kérlek, hogy levelemet ne tekintsd megmásíthatatlan felkérésnek” – tehát, ha úgy vesszük, Baki végül is senkit nem csapott be. De szerintem nem lenne jó, ha a jövőben ez válna a bevett kurátori gyakorlattá – ilyet ugyanis egész egyszerűen nem lehet csinálni!

Baki eljárása akkor kap némi értelmet, ha hozzáolvassuk fölkérő levelének egy félmondatát: „a 20-25 – számomra – legfontosabb alkotót igyekszem bemutatni”. Imént ezt bátorkodtam sztár allűrnek minősíteni. Mert mit lehet erre mondani? Nádas Péter megengedheti magának, hogy egy vállaltan szubjektív fotókiállítást hozzon össze a magyar fotómúlt és kortárs fotó alkotóinak munkáiból. Baki Péter nem.

Jóllehet a demokrácia csúcsaként van beállítva, de szerintem a kurátorsággal járó szakmai felelősség és az aprómunka elvégzésének szimpla elhárítása, hogy Baki a kiállításon szereplő művek ismertetését a katalógusban a művészekkel egyeztetett – amúgy impozáns: közülük többen lehettek volna a kiállítás valódi kurátorai is – szakírói gárdára bízta, mely szövegek részletei egyúttal a kiállítási felületen megjelenő ismertetőkként szolgálnak. Vagyis még azt a fáradságot sem vette magának, hogy az így-úgy összeállt képanyagot legalább utólag áttekintse szakmai szempontokból, s a kiállítás témájával összefüggésbe hozza.

*

Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert nem akármi a tét: ezek a show-k (melyeket nyilván követ még néhány) magyar viszonylatban irtózatos összegbe kerültek: az első költségvetése hatvanhat-, a másodiké hatvan-, a harmadiké huszonnégymillió forint volt. Ennyi pénzből szakmailag kifogástalan kiállításokat lehetett – és kellett – volna produkálni!

Éppen ezért felelőtlenségnek tartom, hogy a Szépművészeti Múzeum főigazgatója e kiállítások kurátori feladatait a Magyar Fotográfiai Múzeum jelenlegi igazgatójára bízta, s hogy az utóbbi ezt elvállalta – és ha már elvállalta: a munkáját nem úgy végezte el, ahogyan az egy kurátortól a nemzetközi és a hazai normák szerint elvárható lenne.

A Baán–Baki-féle látványos, ám tartalmilag üres fotóshow modellje nem vált be. Szerintem kár is ezzel tovább kísérletezni. Ugyanis maga az alapfeltevés elhibázott: nevezetesen, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója kvázi hivatalból minden fotográfiával kapcsolatos témához egyaránt ért – holott ez teljes képtelenség! „Aki mindenhez ért, az semmihez sem ért igazán” – tartja a mondás.

Baki összes fönt említett csetlés-botlása jórészt (ha nem is kizárólag) annak a következménye, hogy próbálta elleplezni a szükségszerű hozzá nem értést a kiállítások témáiban. De ismétlem: nem a személy a fontos ebben a savanykás történetben! A Jolly Joker kurátor szerep a rossz, amit Baán rá osztott – ezt ugyanis csak rosszul lehet eljátszani.

Mellesleg egy múzeumigazgatónak leginkább az a dolga, hogy az intézményét menedzselje – és Baki Péter, amennyire ezt meg tudom ítélni, e feladatát jól látja el. A kurátori szerepkört viszont – én legalábbis a fönt előadottak alapján úgy látom – nem rá szabták. Sokirányú elfoglaltságai mellett nem is lehet elvárni, hogy teljes odaadással egy nagy, komoly kiállítás kurátori feladataira koncentráljon.  

Éppen ezért szerintem a két intézmény vezetői is jobban járnának (a közönség pedig egész biztosan), ha a továbbiakban az adott korszak és téma kérdéseiben jártas szakembereket bíznának meg az általuk iniciált kiállítások kurátori feladatainak ellátásával – amibe értelemszerűen beletartozik a kiállítás tervezett témakörének célzott kutatása, melynek eredményeire támaszkodva valódi kiállítási koncepciót lehet kidolgozni, és valódi katalógust összeállítani, melynek legfontosabb szövege a kurátori tanulmány. Ahogyan ez szerte a világon szokás.

A szerző további cikkei

LVIII. évfolyam, 19. szám, 2014. május 9.
LVII. évfolyam, 36. szám, 2013. szeptember 6.
LVI. évfolyam, 18. szám, 2012. május 4.
Élet és Irodalom 2024