Az arany kardbojt becsülete

Szombathelyi Ferenc és a korszellem

VISSZHANG - LVII. évfolyam, 26. szám, 2013. június 28.

„...mélyreható különbségek is léteznek a fegyverhasználati aktus és a jogos védelem között, amely különbségek a fegyverhasználati aktust a jogos védelem­mel szemben a hivatásbeli kötelességek piedesztáljára emelik, s így az nem kiváltságot, hanem súlyos megterhelést jelent a fegyveres erő tisztjei számára, mert az élet legszubjektívebb reláció­jában, a becsületet ért támadás nehéz pillanatában is oly objek­tivitást követel, aminek csak minden idők mintakatonája, a fegyelmezettség ideális eszményképe, a magyar tiszt felelhet meg! − Isten adjon tisztjeinknek lelkierőt, hogy az egyenruhához és arany kardbojthoz kötött e súlyos, hivatásbeli kötelességüket magyar törvényhozásunk ebbeli célkitűzésének megfelelően: a fegyveres erő tekintélyét és becsületét tükröző tiszti állástekin­tély és becsület érdekében és öregbítésére gyakorolhassák!” (Némethy Sándor: A tiszti fegyverhasználat. Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Intézetének kiadványai, 3., Szeged, 1936. 47. l.)

 

„Kora délután a Fő téren fölállított könyvsátornál álltunk. A téren át katonatisztek csupa arany és csupa nikkel csillogású csapata jött felénk, elöl néhány magasabb rangú, hátrább – érezhető rangsor szerint – a kíséret. A vezérkar volt, Szombathelyivel az élén.” − Illyés Gyula örökíti meg így naplójegyzeteiben annak a találkozásnak a kezdetét, amelyre 1942 júniusában Kolozsvárott, az erdélyi könyvnapon került sor a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar irodalombarát, a népi írókkal kifejezetten rokonszenvező főnökével. Azért idézem föl ezt az idilli pillanatot, mert − A magyar megszállók a Szovjetunióban című forráskiadványt méltató Hideg évek című írásomon (ÉS, 2013/12., márc. 22.) megütköző − Kaló József  történész reflexióit olvasva (Szombathelyi Ferenc ismét a népbíróság előtt? ÉS, 2013/22., máj. 31.) újra ebben a „csupa arany és csupa nikkel csillogásban” tűnik föl előttem Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök daliás alakja, amint a verőfényes XIX. századból közeleg katonásan, ám soha meg nem érkezve a koromsötét XX. századba, ahol pedig találkozhatott volna e század legnagyobb háborújának egyik legfontosabb magyar szereplőjével: Szombathelyi Ferenccel. E több mint hatvanmillió ember életét követelő, a fél világot romba döntő háború apokaliptikus hátterén mi tagadás fölöttébb kínosan hat mindenféle kardbojtos-vállrojtos, bokacsattogtatós „csupa arany és csupa nikkel csillogás”. Az arany kardbojt tiszti lélekbe markoló szimbolikája − „tiszti becsület, katonai erények, katonai eskü” − a második világháborúban, amely megszüntette a „harcoló” és „nem-harcoló” személyek közötti különbséget, amelyben „idejétmúlttá vált a katona és a polgári személy, a hadsereg és a civil lakosság, valamint a katonai célpontok és a nyílt városok azon megkülönböztetése, amelyen pedig a háborús bűn hágai konvenció szerinti definíciója alapult” (Hannah Arendt), és amelyben épp ezért általánossá vált a „bűnöző hadviselés” (még ha ez a hadviselés a semmiféle katonai célt nem szolgáló, programszerű és ipari jellegű népirtás fokát − ezt a teljesen új minőséget! − csak a náci Németország által megszállt területeken érte is el), nos, e háború hátterén az arany kardbojt katonai szimbolikája akkor is a felfoghatatlanul iszonyatos valóságot fellengzős hazugságba burkoló giccs, ha szubjektíve ugyanolyan őszintén hisz benne valaki, mint ha a XIX. században vagy egyenest a lovagkorban élne.

De még ennek az őszinteségnek a szubjektivitása is igencsak kérdéses, lévén szó egy egész múltba fordult, hősi múltat imitáló társadalmi osztály anakronisztikus habitusáról és érzületéről, amelyet már Szekfű Gyula a „trianoni neobarokk társadalom” fogalmával érzékeltetett A három nemzedék és ami utána következik című művében, legfőbb ismertetőjeleiként „a régi, 48 előtti nemességhez való külsőleges csatlakozás vágyát”, a históriai kosztümökbe való beöltözést, a „belsőleg üres nemesi formák fölvételét, utánzását”, „az »úri« gondolkodásnak nemzeti mintakép magaslatára emelését”, a külsőségekben való tobzódást, a rang- és címkórságot, a régies hangzású vagy pszeudonemesi nevek felvételét, az üres tekintélytiszteletet, a ceremoniális-szertartásos érintkezési formákat, a nepotizmust, a „gerontoarchiát” jelölve meg. Az ellenforradalmi társadalom olyan volt, mint egy történelmi jelmezbál: csak e nagy,  neobarokk társadalmi bálon képzelhető el, hogy a sváb cipészfiúból lett vezérkari főnök, egy igazi polgárivadék teátrális gesztussal lecsatolja és gáncstalan lovagként az asztalra dobja aranybojtos tiszti kardját. Mert, mint azt Szekfű kiemeli, az új „úri-keresztény középosztály” nem származási értelemben volt nemesi már („dzsentri vér” alig maradt benne), hanem tisztán a reprezentáció értelmében: az „úriság” reprezentációja a „büdösproli-büdösparaszt” fölötti gazdasági és politikai osztályuralmat hivatott legitimizálni, a származási értelemben (tehát keresztényellenesen!) felfogott „keresztényiség” pedig a „büdös-zsidóval” és minden polgárival-urbánussal mint idegennel és nemzetietlennel szemben az „ősit”, a „nemzetit”.  

„Eldobom magamtól a kardot, melynek becsületére, tisztaságára felesküdtem, és melyet most bemocskolt, meggyalázott néhány gazember” − nem egy Jókai-regény hőse, mondjuk, egy nekikeseredett honvédtiszt kiált fel e szavakkal a világosi fegyverletételnél, hanem a totális háborút, népirtó és gyarmatosító háborút folytató náci Németországgal szövetséges magyar haderő vezérkari főnöke, aki − miután a háború elején felismerte, hogy a németek villámháborús terve a Szovjetunióval szemben össze fog omlani − három éven át egyfolytában arra várt, mikor fogja a két nagyhatalom − a német és az orosz − annyira legyengíteni egymást, hogy az árnyékból előléphessen az erőit e nagyszerű pillanatra tartalékoló Magyarország, és az apokaliptikus világégés tüzén megsüthesse saját nemzeti pecsenyéjét, „tulajdonképpeni életterünkben (...) a Kárpátok medencéjében végre magyar impériumot alapozva meg” (Idézi: Kaló József: Szombathelyi Ferenc Memoranduma. In: Hadtörténelmi Közlemények, 122. évfolyam, 2009. szeptember, 3. szám, 755. l.) A villámháború stratégiai képtelenségének felismeréséhez még elégséges volt az Oroszországot katonaként is megjárt Clausewitz beható ismerete, de a második világháború ilyen kifutásának elképzeléséhez bizony már nem adta volna nevét Clausewitz, ez már igazi „trianoni neobarokk” fantáziálás volt, nem csoda, ha Horthy Miklósnak is annyira megtetszett, hogy Szombathelyi Memorandumának elolvasása után tüstént megtette őt vezérkari főnökének.  

„Nem kívánt »faji gyarmatosító háborúban részt venni«, s az általa követett, még a XIX. századból hozott tiszti ethosz ezt nem is engedte meg számára” − írja Kaló József Szombathelyiről. Nem tudom, a háború is értesült-e róla, mit enged meg, és mit nem enged meg neki Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök „XIX. századból hozott tiszti ethosza”, de az biztos, hogy nem ehhez az ethoszhoz tartotta magát. A „túlkapások megakadályozásának” lovagias szándéka a totális háborúban, amely maga volt a túlkapás, vagy önáltató és önigazoló hazugság, vagy anakronisztikus képzelgés volt a hadműveleteket magyar részről irányító vezérkari főnök részéről. Hitler, mint ismeretes, eleve fölmentette a német hadsereget a vád alól, hogy nem adtak kegyelmet a „fajilag alsóbbrendű” szlávoknak: „ez a harc az ideológiák és a fajok harca, és ezért példátlan, kegyetlen és könyörtelen durvasággal kell folytatni. Minden tisztnek meg kell szabadulnia ósdi eszméitől.”  (Lásd Halder Nürnbergben eskü alatt tett írásos nyilatkozatát 1945. november 22-én. In: Nazi Conspiracy and Aggression. Washington. 1946, United States Government Printing Office, VIII. kötet, 645–646. l. − Kiemelés − Sz. Á.)

De egyáltalán hogyan lehetett összeegyeztetni a háborúnak ezt a régimódi lovagias felfogását a totális háború fölöttébb lovagiatlan valóságával? Alapvetően kétféleképp. Vagy úgy, hogy képviselője tudomást sem vett az addig elképzelhetetlen valóságról (hallani sem akart róla vagy mosta kezeit, mindegy), vagy úgy, hogy fájó szívvel felfüggesztette lovagiasságát, „ósdi eszméit”, természetesen kizárólag a lovagiatlan vagy lovagias bánásmódra eleve méltatlan ellenfél miatt. Mit ír például a „16. sz. melléklet a 7400/MM A 1942 sz. rendelet III. fejezetéhez”: „A hadiszolgálat legnehezebb része a partizánok működésének megakadályozása. A szovjetorosz vezetés által meghonosított harcmodor (...) kizárja, hogy a kivonuló 2. hadsereg olyan lovagias elvekkel és gondolkodásmóddal induljon el, amely nálunk hagyományos és amelyet az egész világ a magyar nemzet sajátságának ismer!” (Idézi Háy Gyula: Partizánok tükre. Athenaeum, Budapest, 1945. 56–57. l. − Kiemelés − Sz. Á.) Következésképpen − de ezt már a rendelet IV. fejezetéhez fűzi hozzá a 16. sz. melléklet −: „Sokszor szükséges a megfélemlítés. Például az összes polgári férfilakosság kiirtása”. (I. m. 53. l.)  Összeférhetett-e egy ilyen szöveg szelleme és betűje Szombathelyi vezérkari főnök lovagias érzületével, aki olyan lovagiatlannak találta a bácskai vérfürdő felelőseinek, saját tiszttársainak letartóztatását, hogy becsületszavukat véve engedte őket szabadlábon védekezni, mire azok lovagiatlanul − lábbal tiporva a tiszti becsületkódexet − Németországba szöktek a Gestapo segítségével: „Kétségtelen az, hogy Feketehalmy-Czeydner és Grassy tábornokokat nem tartóztattam le, aminek következtében ezek megszökhettek. (...) A letartóztatás gondolatát éppen olyan méltatlannak tartottam egy magyar tábornokhoz, mint azt, hogy felelősségre vonás elől megszökhetne.” (Szombathelyi 1945-ben amerikai fogságban írt „emlékiratszerű feljegyzéséből” idézi Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. http://mek.oszk.hu/03300/ 03393.) Mert, mint azt a tábornokai szökését elítélő − Kaló József által is idézett − Tiszti Kaszinóban tartott beszédében Szombathelyé kiemeli: „A tiszt legyen fegyelmezett, becsületes, lovagias és emberséges ember, mint amilyen a magyar tiszt mindig is volt, és aminek a jó hírnevét mindig köszönheti és köszönni fogja.”

Nem látom okát, miért ne férhetett volna össze Szombathelyi fejében a világszerte csodált magyar lovagiasság felfüggesztése a lovagiasság szabályait semmibe vevő partizánokkal? Csakhogy kezdetben nem a szovjet partizánháború „lovagiatlansága” volt, hanem a német és nyomában magyar, román katonai agresszió és a népirtás „lovagiatlansága”. „Amíg a háborúban még megőrződött valami a nyílt fegyverekkel és a lovagiasság szabályai szerint vívott párbaj képzetéből − írja A partizán elméletében Carl Schmitt −, ez nem is lehetett másként.” Mármint az nem lehetett másként, hogy a partizánt különösen aljas bűnözőként, a jogon kívül állónak és ellenségnek nyilvánítsák. (Carl Schmitt: A partizán elmélete. In: Uő, A politikai fogalma. Osiris−Pallas Stúdió−Attraktor, 2002. 110. l.) Ámde − és ezt már Carl Schmitt, amúgy a „totális háború” náci doktrínájának egyik megfogalmazója, tökéletesen figyelmen kívül hagyja − miután a háborúból teljesen kiveszett mindenféle lovagiasság, mindenféle becsületből betartott játékszabály (agonalitás), vagyis a háború totálissá vált, megszűnt minden határ megengedhető és megengedhetetlen között, a háborút indító agresszor reguláris hadserege maga vált törvényszegővé, aljas bűnözővé, jogon kívül állóvá, abszolút ellenséggé, ezzel pedig ő maga kényszerítette partizánná válni a megtámadott és puszta létében fenyegetett népet, maga hatalmazta fel arra, hogy semmiféle hadijogot ne tartson tiszteletben a hadijogot semmibe vevőkkel szemben. Itt paradox módon megfordul a sokat idézett napóleoni tétel igazsága, miszerint partizánok ellen csak partizánmódszerekkel lehet harcolni: az agonális szabályokat semmibe vevő, nem konvencionális háborút, hanem bűnöző hadviselést folytató abszolút ellenséggel szemben csak partizánként és éppannyira nem konvencionális módon lehet felvenni a harcot. Nem a reguláris megkülönböztető jelzések, nem a nyíltan viselt fegyver az ismérve ugyanis a törvényes harcosnak, hanem a háborús szabályok elismerése, a határok és elválasztások tiszteletben tartása. Márpedig a náci „bűnöző állam” (Hannah Arendt) gyarmatosító és népirtó háborújában a reguláris hadsereg maga bizonyult a régi, XIX. századi értelemben „partizánnak”, azaz minden szabályt megtörő, a jogon kívül álló ellenségnek, amellyel szemben jogos és elkerülhetetlen is partizánmódszerekkel felvenni a harcot.

Szombathelyi XIX. századi katonai ethosza, anakronisztikus lovagias felfogása egy minden lovagiasságot, minden játékszabályt megszüntető háborúban a „trianoni neobarokk” magyar társadalom egész úri-katonai kasztját jellemezte (ellentétben a tisztikar és általában az úri középosztály nácibarát vagy nyilas érzelmű, többnyire a fiatalabb korosztályokhoz tartozó részével). Mindazonáltal e neobarokk lovagiasság jól megfért a „fajvédő” antiszemitizmussal, például „a nem­zet szempontjából nem kívánatos vérkeveredés meggátlására” 1941-ben elfogadott úgynevezett fajvédelmi törvény „lovagiatlanságával”. (Lásd A fajvédelmi törvény és végrehajtási rendeletei. Összeállította és magyarázatokkal ellátta dr. vitéz Csiky János igazságügyminiszteri titkár. Budapest, 1942. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata). Arra már az úri antiszemita és fajvédő Horthy vagy Teleki nem számíthatott, hogy a populista-rasszista kispolgári Hitler alig egy évvel később a zsidókkal szemben lovagiatlanságban egészen az Endlösungig fog elmenni, és meg sem áll a gázkamrákig. A német külügyminisztérium jegyzőkönyveiből tudni lehet, hogy amikor Hitler 1943 áprilisában a klessheimi kastélyban – Ribbentrop külügyminiszter társaságában – fogadta a magyar kormányzót, és szemére vetette a magyar állam „zsidókérdésben” tanúsított mérsékeltségét, Horthy − a beszélgetésről felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint − egy ponton méltatlankodva azt mondta, hogy „[ő] mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket”. (Idézi: Gellért Ádám–Turbucz Dávid: Egy elmaradt felelősségre vonás margójára. Horthy Miklós Nürnbergben. In: http: //www. betekinto. hu/2012_4_ gellert_turbucz)

Szombathelyi − e tekintetben is a neobarokk úri gondolkodásmódhoz idomulva − ugyancsak messzemenően lovagias álláspontot foglalt el a „zsidókérdésben”, mint az 1941 végén egy németbarát tábornokhoz (László Dezsőhöz) írott levél-memorandumából is kitűnik: „A mi politikánk már akkor keresztény és nemzeti, valamint népies volt, amikor arról a németeknél még csak egy pár merész ember álmodott. Merem mondani, hogy ezek az új politikai irányok, amelyek a németeknél olyan hatalmasan kivirágoztak, minálunk láttak napvilágot, tőlünk indultak el és ha nem is tudtuk azokat olyan nagy eredménnyel felfokozni, mint azt a németeknél láttuk, de éppen ennek a politikának a sarkalatos kérdésében, a zsidókérdésben, aránylag többet teljesítettünk, mint a németek tettek, de sajnos − mert őket akartuk utánozni − mindent ostobábban. Ők megfejték a zsidókat, lefölözték a vagyonukat, mi pedig agyon akarjuk ütni őket.” (756) (Kaló József: Szombathelyi Ferenc Memoranduma. In: Hadtörténelmi Közlemények, 122. évfolyam, 2009. szeptember, 3. szám,756. l.)

Szombathelyi vezérkari főnökként rossz szemmel nézte a Honvédelmi Minisztérium által 1942. november 18-án hozott rendelet értelmében fegyvertelen munkaszolgálatra kötelezett 18–48 év közötti zsidó férfiak tömeges megjelenését a harcoló hadsereg kötelékében, csakhogy ez elsősorban katonai szempontból aggasztotta: nem magával az embertelen törvénnyel volt gondja (a törvény az törvény és a politikusok dolga!), hanem a törvénynek a katonai fegyelemre gyakorolt bomlasztó hatásával: „A zsidókérdés rendezése különösen veszélyes volt, mert kétféle fegyelmet és kétféle erkölcsöt teremtett: amit másutt nem lett volna szabad követni, az a zsidókkal szemben erény lett. Az atrocitás hőstett lett, a kegyetlenkedés hazafiasság, a korrupció erkölcs. Márpedig a hadsereg egyféle fegyelemmel áll vagy bukik.

Ez a fegyelem az, amely pártállásra, vallásra és foglalkozásra nincs tekintettel.” (Honvédelmi Levéltár, Personalia VII/251. dr. Kardos János hagyatékából, Idézi: Dombrády Lóránd: Szombathelyi Ferenc a népbíróság előtt. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Line Design, 2007. 69. l. − Kiemelés − Sz. Á.) Szombathelyi tehát tökéletesen tisztában volt vele, hogy − legalábbis a zsidó munkaszolgálatosokkal szemben a magyar hadseregben „az atrocitás hőstett lett, a kegyetlenkedés hazafiasság, a korrupció erkölcs”. (Bajcsy-Zsilinszky Endre ezzel kapcsolatban 1942 karácsonyán Kállay miniszterelnökhöz írott − és 16 közéleti személyiség által aláírt − memorandumában „istentelen és embertelen módszerekről”, „túlbuzgó és elvakult, alárendelt tömegek már polgárháborúszerű önkényeskedéséről, törvénytiprásáról, embertelenségéről” ír, amiről az ekkor már javában munkaszolgálatos Zsolt Béla − az 1935-ös választásokon még Bajcsy-Zsilinszky Nemzeti Radikális Pártjának és a Függetlenségi 48-as és Kossuth Pártnak közös jelöltje − a borzalmakat átélt szemtanú hitelességével így számol be: „A haza kiküldött a frontra, nem azért, hogy megvédjem, hanem azért, hogy kényszermunká­val, bélyeggel, kegyetlenséggel s mészároskutyává idomított katonáival addig tegye próbára hűségemet és életerőmet, amíg vagy megdöglöm, vagy megutálom és elárulom. Majdnem megdöglöttem, de nem árultam el, mert nem tudok elárulni senkit és sem­mit.” − Kilenc koffer, Magvető, 1980.63. l. − Kiemelés − Sz. Á.)

Szombathelyi úgy beszél utóbb a hadseregben kialakult kettős erkölcsről, mintha ő ebben az időben afféle külső megfigyelő, analitikus szakértő lett volna, nem pedig a hadsereg szinte teljhatalmú gyakorlati irányítója. Ez mindenesetre egyik szép példája annak hogyan egyeztette össze utóbb vallomásaiban a tényleges háborúról szerzett tapasztalatait az emberiesség, a katonai becsület, a lovagiasság szempontjaival. Leggyakrabban az elvakult vagy gyáva politikusokra, a rettenetes németekre és a bizalmával vagy tájékozatlanságával visszaélő alantasaira, végezetül pedig a „korszellemre” hárítva minden felelősséget a túlkapásokért, a becstelenségekért, a tömegmészárlásokért. Mindenütt, ahol annak a háborúnak és háborús társadalomnak a valóságos szörnyűségeibe ütközött, amelynek korántsem külső megfigyelője, haditudósítója vagy éleselméjű vezérkari elemzője volt, hanem döntéseket hozó katonai főszereplője, méltatlankodva másokra vagy szemrehányóan a „korszellemre” mutatott: „Én magam soha nem voltam antiszemita, üldözések és atrocitások bármi vonatkozásban távol állottak tőlem − védekezett 1946-ban a népbírósági vádakkal szemben. − Ezért engem bántott legjobban, hogy itt nem tudtam segíteni és többet tenni. [vitéz lófő nagybaczoni] Nagy Vilmos [a honvédelmi miniszter hatásköre volt a zsidó munkaszolgálatos századok »működési szabályzata«] sem tudott és együtt sem tudtunk. Egy korszellemmel az egyén nem tud szembeszállni, és nem tud rendet teremteni.” (Honvéd Levéltár, Personalia VII/251. dr. Kardos János hagyatékából, Idézi: Dombrády Lóránd: Szombathelyi Ferenc a népbíróság előtt. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Line Design, 2007.73. l. − Kiemelés − Sz. Á.).

Bármilyen jelentést adjunk is ebben az összefüggésben a „korszellem” fogalmának, talán nem egészen elhanyagolható apróság, hogy a szóban forgó „egyén” sorsdöntő pillanatokban vagy éveken át a társadalmi-hatalmi piramis csúcsán állt-e, a parancsadó és döntéshozó helyek egyikén, vagy pedig mélyen ezek alatt, mondjuk, hogy történetesen a vezérkar főnöke volt-e vagy a Don-kanyarba küldött baka, esetleg aknaszedő munkaszolgálatos pária. Nem mindegy, hogy a „korszellem” csizmatalpa éppen eltaposta-e őt, avagy mélyen szemébe nézett, és − mint Magyarország német megszállása előtt egy nappal − kért tőle valamit, ekként: „Amikor elbúcsúztunk, [Hitler] kezet fogott velem és a szemembe nézett: »Sorgen Sie dafür, dass kein Unglück passiert.« [Gondoskodjon róla, hogy ne történjen szerencsétlenség.] Erre láttam, hogy parancsot kell adni a magyar csapatoknak, hogy ne álljanak ellen.” (Idézi: Szakály Sándor: Szombathelyi Ferenc vezérezredes és társai a Honvéd Vezérkar főnökének bírósága előtt. Budapest, 1944. október 11–12. Hadtörténelmi Közlemények, 1986. 33. szám, 190. l.) Kétségtelen, hogy Szombathelyi, ha akart, ellent is tudott állni a „korszellem” csábításainak: 1943-ban például − mint tőle magától tudjuk − visszautasította Ribbentrop ajánlatát a teljhatalom átvételére, vagyis arra, hogy vállalja egy magyar Quisling vagy magyar Antonescu gyászos szerepét.

Persze, akadtak „egyének”, akik szembehelyezkedtek a „korszellemmel”, pacifizmust hirdettek és defetista módon a háború ellen agitáltak, sőt, ellenállást szerveztek a hátországban, amikor pedig a „korszellem” a nemzet minden erejének háborús megfeszítését követelte. Nem csoda, ha az ilyenek a „pártállásra, vallásra, foglalkozásra” nem tekintő vezérkari főnök börtönében találták magukat (rosszabb esetben akár kivégzőosztaga elé is kerülhettek). Mert amikor e veszedelmes felforgatók, háború ellen uszítók ügyei eléje kerültek, a „korszellemmel” szemben erőtlen „egyén”, konkrétan Szombathelyi Ferenc már csak egyet tehetett: megpróbálta tőle telhetően emberségesen végrehajtani, amit az embertelen „korszellem” megkövetelt (sőt, egy ízben, a népi írók, elsősorban Illyés közbenjárására − a fentebb idézett kolozsvári könyvnap szolgáltatta egyébként az alkalmat ehhez − az egyik ilyen ellenállót, a hazaárulásért 15 évre ítélt Kovács Imrét − szavát véve, hogy azontúl felhagy „felforgató tevékenységével”, közelebbről: hazája és népe megmentésével − szabadon is engedte, de már a kommunista Schönherz Zoltán halálos ítéletét − Szekfű Gyula, Bajcsy-Zsilinszky közbenjárása ellenére − jóváhagyta, mert a maga helyén és abban a pillanatban nem tehetett mást. Egy másik helyen, más pillanatban, más „korszellemmel” találkozva természetesen eszébe sem jutott volna ilyesmit aláírni. Ha kellett a világháborúzó Monarchia hadseregének, ha kellett, a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének, és ha kellett, a Magyar Királyi Honvédségnek a Vezérkarában vállalta, amit a „korszellem” ráparancsolt: a rendszerek jöttek-mentek, a vezérkar és Szombathelyi maradt...

Egyfelől áll tehát Szombathelyi (és az egész régivágású, jobbára az idősebb nemzedékhez tartozó úri-katonai kaszt) hősiességről, katonai becsületről, miegyébről szőtt neobarokk giccsfantáziája: „Magyarország most hősi korszak előtt áll, sőt már benne is van − mondja Szombathelyi az 1942-es lillafüredi írótalálkozón. − Hősi lelkekre van szükség, akik vállalják a hősi korszak nagy feladatait véres, brutális harcokban a fronton és a nehéz emésztő küzdelmes életet a front mögött. Hősi lelket kell formálni a magyar lelkekből. Ehhez a Zrínyi­kultusz nem elég. A magyar írókat hívjuk segítségül. Ismétlem: nem követeljük, hogy mától fogva a brutális, véres harc rajongói és szószólói legyenek. Mi katonák az íróktól egészen mást, valami magasztosat, valóban mélyen emberit, a hősi kultuszt követeljük.” (Dombrády Lóránd: Szombathelyi Ferenc és Márai Sándor előadása az 1942. novemberi lillafüredi írótalálkozón. In: Hadtörténelmi Közlemények, 122. évfolyam, 2009. szeptember, 3. szám, 774. l.). Másfelől áll a totális háború apokaliptikus mindennapi valósága: „Benyomásom szerint − írja Bogányi Károly vezérőr­nagy, a Keleti Megszálló Csoport parancsnoka 1942. június 25-i jelentésében − a Putyivltől nyugatra elterülő erdők átfésülése azért nem járt eredménnyel, mert a partizánok egy része a környék falvaiban lakik, és látszólag békés dolgozóként tartózkodik vagy menekül vissza a falvakba. Ezért Jazygno, Cserepovo, Iva­novszkij, Szeszjulin és a 32. gyalogezred által meghatározandó falvak felégetendők, és teljes férfi lakosságuk 15 és 60 éves kor között kiirtandó. (...) 3. Tekintettel a Berjuh közelében ma ismét végrehajtott aknarobbantásra, Berjuhból 10, a legközelebbi falvakból 5-5 férfi végzendő ki. Ki kell hirdetni, hogy a következő ha­sonló alkalommal kétszer ennyi lesz kivégezve. 4. Novaja Szloboda leégetendő. Ehhez június 26-án a páncélosszázad, egy könnyű légvédelmi üteg és megfelelő számú gyalogság rendelendő ki. A legkisebb ellenállás esetén a teljes férfi lakosságot ki kell irtani.” (Idézi: Ungvári Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Osiris Kiadó, 2004. 147. l. – Kiemelés – Sz. Á. ). Hogy aztán hogyan festett egy falu felégetése és lakosságának teljes megsemmisítése a mindennapi náci német gyakorlatban, arról a Minszktől negyvenöt kilométerre vonatról sokadmagával leszállított és sírásásra fogott munkaszolgálatos Zsolt Béla ad a szemtanú hitelességével és a háborús író megelevenítő erejével hajmeresztően realista beszámolót. (Zsolt Béla: Kilenc Koffer, Magvető Könyvkiadó, 1980. 122–125. l.)  

Ami mármost a Krausz Tamás és Varga Éva Mária összeállította dokumentumgyűjteményről írott méltatásomban szereplő hivatkozásokat illeti, Kaló Józsefnek igaza van: „Szombathelyi Ferenc vezérezredes nem írta alá az 58.800/10/eln.4.vkf.-1942. számú iratot”. De mivel „A folyó háború tapasztalatainak ismertetése” címet viselő 10. sz. („narancssárga”) füzet kézirata nyomdába kerülésének időpontjában („Zárult: 1942. IV.”) történetesen Szombathelyi Ferenc volt a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Főnöke, és mivel a füzet első oldalán felül, fejlécszerűen nem a Honvédelmi Minisztérium neve szerepel, hanem ez: „Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Főnöke 4. osztály 10. sz.”, nos, mindezért talán − Rákosi Mátyás második világháború alatt írt cikkeinek beható ismerete nélkül is − juthat valaki arra a következtetésre, hogy a kiadványt a vezérkari főnök jegyezte, ami nem azt jelenti, hogy írta, aláírta vagy akárcsak elolvasta, hanem azt, hogy kiadásáért és a benne foglaltakért felelősséggel tartozik. Végtére, a Magyar Honvéd Vezérkar Főnöke nem távoli, eszmei vagy alkalmi kapcsolatban állt a hadsereggel és a javában zajló világháborúval, hanem − miután az 1940 márciusától megszűnt Honvéd Főparancsnok tisztségéhez tartozó jog- és hatáskörök is a vezérkari főnökhöz kerültek − az egész hadsereg gyakorlati és szellemi irányítója volt: „míg a VKF hatáskör − mint magától Szombathelyitől tudjuk − a hadműveleti vezetésben és ezzel összefüggő ügyekben kulminált, addig a főparancsnoki hatáskör lényege a kiképzés, a fegyelmezés és a szellem [sic!] volt.” (HL Personalia VII/251. dr Kardos János hagyatéka. Idézi: Dombrády Lóránd: Szombathelyi Ferenc a népbíróság előtt. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Line Design, 2007.69. l. − Kiemelés − Sz. Á.) Ilyenformán felette csak a Főparancsnok, vagyis a − neobarokk társadalom „vitézi” nyelvén „Legfelső Hadúrnak” nevezett − Kormányzó állt, akinek a Vezérkar főnöke a honvédelmi miniszter kihagyásával közvetlenül is jelenthetett.

Különben pedig nem a kiadványokat, hanem a kiadványokat kibocsátó parancsokat vagy rendeleteket írták alá (a szóban forgó kiadványsorozat 8. füzetét kibocsátó rendeletet például Szombathelyi Ferenc). Mivel − sajnálatos módon − a 10. sz. („narancssárga”) füzet kibocsátó rendelete mindmáig nem került elő, egyelőre csak valószínűsíthetjük − éspedig éppen Zachár Sándor vezérkari ezredes Kaló József által „zavarosnak és pontatlannak” minősített vallomása alapján −, hogy azon is Szombathelyi aláírása állt, Zachár vallomásából ugyanis nyomban eltűnik minden ellentmondás, ha úgy értjük szavait, hogy nem egy, hanem két különböző dologról beszél: a 10. számú („narancssárga”) füzetről és az azt kibocsátó rendeletről, amelyen legalábbis láthatta Szombathelyi aláírását. Elismerem, hogy ez csak alapos ok a feltételezésre, és nem bizonyíték. Mindezt azonban csak a filológiai rend kedvéért jegyzem meg, egyáltalán nem azért, mert Szombathelyi aláírásának meglétét vagy hiányát a kibocsátó parancson perdöntőnek gondolom abból a szempontból, mekkora és milyen típusú felelősség terheli a megszállt területeken a náci Németország haderejével együttműködő magyar hadsereg vezérkari főnökét a civil lakosság ellen elkövetett tömeggyilkosságokért.

Mindenesetre úgy vélem, aligha tartható az az álláspont, hogy Szombathelyinek sejtelme sem volt arról az általános gyakorlatról, amelyet a − Kaló József által „tapasztalati ismertetőnek” nevezett − 10. számú füzet így mutat be: „Minden zsidó − nemre és korra való tekintet nélkül − a partizánokkal tart! Az elfoglalt területeken maradt zsidóság az ukrán lakosság üldözésétől való félelmében eleinte a városokban keresett búvóhelyet. A partizánmozgalom fellángolásakor azonban a 14–60 éves zsidó férfiak legnagyobb része – a tengelyhatalmakkal szemben táplált engesztelhetetlen gyűlölettől vezetve – az erdők mélyén és a mocsarak között rejtőző partizánoknál keresett és talált menedéket. Ebbe a csoportba tartoznak azok a hadifoglyok is, akiknek sikerült eltitkolniuk fajukat, és félreve­zetniük a német parancsnokságokat; ukránoknak adván ki magukat, a fogolytáborukból otthonukba elbocsátást nyertek. A partizánokhoz csatlakozott zsidóság zöme a harcokban nem vett részt, de más téren annál élénkebb partizántevékenységet fejt ki. Agitálnak, lázítanak, toboroznak, hordják a híreket és terjesztik a rémhíreket. Szívós kitartással mind újabb és újabb erőszakos cselekedetekre, állandó aktivitásra ösztökélik az egyes partizáncsoportokat. Kegyetlen vérszomjtól és izzó gyűlölettől áthatva, hisztérikusan követelik azoknak az orosz katonáknak, hadifoglyoknak, kommunista párttagoknak stb. lemészárlását, akik nem akarnak csatlakozni a mozgalomhoz. Válogatott kegyetlenséggel megbecstelenítő kínzásokkal mészároltatják le a szövetséges csapatok ama tagjait, akik a partizánok kezei közé kerülnek.  Ezért zsidókkal szemben semmiféle könyörületnek sincs helye. (...) A zsidók kivétel nélkül a partizánok pártján állanak. Ezért teljes ártalmatlanná tételük elsőrendű érdekünk.” (I. m. 11–12. l. – Kiemelés − Sz. Á.)

Azt, hogy a Honvéd Vezérkar főnöke tisztában volt a keleti fronton zajló háború „sajátos” természetével, jól mutatja Werkmeister budapesti német ügyvivő 1944. január közepén
készült feljegyzése, melyet az újvidéki vérengzésért felelős magyar tábornokok Németországba szökése ügyében Szombathelyi Ferenccel folytatott beszélgetéséről készített: „A vezérkari főnök nagyon elkomolyodott és kifejtette, hogy az újvidéki események nemzeti szerencsétlenséget jelentenek. Szégyenkezve kell beismernie, hogy ott szörnyű dolgok történtek. Számos asszonyt és gyermeket gyilkoltak meg, és nagymértékben fosztogattak. Miután a magyar honvédség már Kelet-Galíciában és később, zombori bevonulásakor is fosztogatott, ez immár a harmadik eset. (...) Ilyen intézkedéseket végre­hajthatnak politikai szervezetek − pl. a cseka −, de nem reguláris csapatok. Nem tud arról, hogy a német hadsereg keleten megölt volna lengyeleket és oroszokat, tehát neki is mindent el kell követnie, hogy a honvédséghez tartozók ilyen túlkapásait minden időkre megakadályozza.” (In: Horthy-Magyarország részvétele Jugoszlávia megtámadásában és megszállásában 1941–1945. Dokumentumgyűjtemény Jugoszlávia népeinek népfelszabadító háborúja történetéhez. Budapest−Belgrád, 1986. 403–404. l. − Kiemelés − Sz. Á.) 

Ami a „16. számú mellékletet” illeti, Kaló Józsefnek itt is igazat kell adnom: a 16. számú melléklet a 10. számú („narancssárga”) füzetnek nem melléklete. Valójában egy rendelet mellékletéről van szó: „16. sz. melléklet a 7400/MM A 1942. sz. rendelet IV. fejezetéhez”. Azt is joggal kifogásolja, hogy A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban című dokumentumgyűjtemény előszavának szerzője, Krausz Tamás egy helyütt tévesen tulajdonít Abt Ottónak  egy olyan mondatot, amely a 16. sz. mellékletből származik. Tudtommal a 16. sz. mellékletnek egyelőre sem az oroszországi archívumokból, sem a Hadtörténeti Intézet levéltárából nem került még elő az eredetije, melyből pedig a szovjet hadizsákmányként megszerzett magyar katonai iratokból dolgozó Háy Gyula Partizánok tükre című 1943-ban Moszkvában (majd 1945-ben Magyarországon is kiadott) brosúrájában idéz. Bár a 16. számú melléklet nincs meg, még sincs okunk azt feltételezni, hogy Háy meghamisította vagy torzította volna szövegét, mivel az összes összevethető idézet − például a 10. számú („narancssárga”) füzetből vett idézetek mindegyike − betű szerint megegyezik az eredetivel. A 16. számú mellékletből vett idézetek hitelessége mellett szól az is, hogy mind tartalmukat, mind megfogalmazási módjukat tekintve egyeznek az ismert 10. számú („narancssárga) füzettel.

*

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága a Legfőbb Ügyészség által 1993. december 1-jén benyújtott felülvizsgálati indítvány alapján 1994. március 7-én hozott ítéletében hatályon kívül helyezte a Budapesti Népbíróság, valamint a Népbíróságok Országos Tanácsa Szombathelyi Ferencet elmarasztaló ítéleteit, és a háborús bűnösség vádja alól is felmentette Szombathelyi vezérezredest, mivel „a terhére rótt bűncselekményeket nem követte el”. A Legfelsőbb Bíróság azonban hangsúlyozta, hogy Szombathelyi Ferenc történelmi és vezérkari főnöki szerepét, illetve működését, valamint Magyarország II. világháborús szerepvállalását nem a bíróság feladata eldönteni. Nem jelent tehát sem jelképes, sem más értelemben büntetőjogi perújrafelvételt, ha valaki − mint e sorok írója tette − a magyar vezérkari főnök történelmi és erkölcsi felelősségét firtatja azoknak a tömeggyilkosságoknak a kapcsán, amelyeket 1941 és 1943 között a megszálló magyar csapatok követtek el szovjet területen a civil lakosság ellen − német katonai hatóságok parancsnoksága alatt, a német egységekkel együttműködve vagy önállóan − a most feltárult számtalan levéltári dokumentum tanúsága szerint.

Kaló József Szombathelyi Ferencet „két totalitárius ideológia által meghurcolt” szerencsétlen áldozatként mutatja be, feje körül mártírkoszorúval. E sorok írója csak szerencsétlennek látja őt, áldozatnak nem. Sokkal inkább ambiciózus és tehetséges polgárivadékból lett mimikri-művész volt, igazi megalkuvó és alkalmazkodó a neobarokk társadalom hatalmi piramisának csúcsán, aki egyetlen sorsdöntő helyzetben sem vállalta a cselekvés egyoldalúságát, személyes kockázatát és történelmi felelősségét, és Horthyval karöltve addig szerencsétlenkedett a második világháborúban, míg Magyarország el nem jutott a Vészkorszakig, ő maga pedig − kétségkívül a horthysta katonai vezetés legszerencsétlenebbjeként − a személyes katasztrófáig. Ennyiben szolgálhat sorsa okulásul és példázatul a mai magyaroknak.

 

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 41. szám, 2023. október 13.
LXVII. évfolyam, 10. szám, 2023. március 10.
LXVI. évfolyam, 16. szám, 2022. április 22.
Élet és Irodalom 2024