„Mephisto”-féle

Nem válaszoltam Aczél Endrének Me­phisto-ügyben (Gründgens, ÉS, 2013/21., máj. 24.). Egyszer mindenkinek joga van a tévedéshez, de A. E. másodszor is „idézi” azt (Még egy szó Mephistóról, ÉS, 2013/24., jún. 14.), amit sohasem írtam le. Én azt írtam a Nemzeti Színház előadásáról szóló kritikámban, hogy Klaus Mann „éppúgy önmagát keverte bele” a darabváltozatába, mint Szabó István a filmjébe és Alföldi Róbert a rendezésébe. Az „éppúgy” – meg kell magyaráznom? – egyszerűen azt jelenti: „is”. A. E. ezt az „ugyanúgy”-gyal helyettesíti, és erre építi föl azt a légből kapott állítását, hogy nem különböztetem meg Mann, Szabó és Alföldi személyes viszonyát a höfgenséghez, vagyis a hatalom alattvalói kiszolgálásához. Holott azonmód odaírtam, hogy „mindhárman másképp” voltak érintve, értelemszerűen másképp is jelenítették meg érintettségüket. Részleteztem, hogy miben állt közvetett vagy közvetlen személyes élményük. Ez utóbbi minden átfűtött műalkotás létrejöttének alapja. Ennyit akartam mondani. Szerintem nem szorult magyarázatra, ezért nem reagáltam a félreidézésre és a félreértésre. Viszont másodszorra már nem szívesen hagyom rám száradni azt, amit nem mondtam.

Ha már így esett, még egy megjegyzést az A. E. glosszája nyomán született újabb glosszák egyikéhez. Iványi György szerint (Utólag, másként, ÉS, 2013/24., jún. 14.) Szabó István Me­phisto-filmjét nézve „Saját démonaival küszködött minden néző, aki szintúgy belülről nézte, nem pedig történelmi képeskönyvként nézegette Hendrik Höfgen történetét”. Pardon, nem minden néző. Én nem. És „saját kompromisszumaink bizonytalan határai keresésének élményét” sem vagyok hajlandó hiányolni Alföldi és Stohl Mephistójából. Nem vagyok hajlandó a gazemberséget katartikusnak beállítani, a bűnt kollektív bűntudattal felmenteni, a mindenkori höfgenséget moralizáló nyavalygással kisebbíteni és a színházi értéket – a Nemzeti előadását – erkölcsi-eszétikai maszatolással relativizálni.