Még egy szó Mephistóról

A New York-i Barna Anna – nem elsőként – Gründgens címet viselő írásomból (ÉS, 2013/21., máj. 24.) azt olvasta ki, hogy énszerintem Klaus Mann „ugyanúgy” írta magát bele önnön Mephisto-regényébe, mint Szabó István a filmjébe vagy Alföldi Róbert a színpadi produkcióba (Másként írták, ÉS, 2013/23., jún. 7.). Olvasni tudni kell. Világosan jeleztem, hogy ez az „ugyanúgy” nem tőlem, hanem a kitűnő Koltai Tamástól való. Vitatkoztam is vele, már ami Klaus Mannt illeti.

Hogy most megint vitatkozhatnékom támad, az Barna Annának köszönhető, aki szerint „Szabó ugyanis kívülről, erkölcsi kioktatásként, mintegy tőle független tanmeseként vezeti elő a történetet, vagyis hazudik, ellentétben Alföldivel…” Szabó Oscar-díjas Mephistójában (1982) semmilyen kioktatás, semmilyen, a rendezőtől független tanmese nincs. A történet ugyanarról szól, mint legalább három Szabó-film (Redl, Szembesítés, Csodálatos Júlia): a művészi/szakmai becsvágy és az erkölcs konfliktusáról. Szabó egyszer egy interjúban azt mondta nekem: „minden filmem ugyanarról szól”. Hát ha nem is minden, de sok.

Ha a New York-i levelező Szabót ügynökmúltja miatt hazugozza le, súlyosan téved, sőt rágalmaz. Szabót még főiskolásként szervezték be, közel 20 év telt el az állambiztonságnak – 25 éves fiatalemberként – leadott utolsó jelentése és a Mephisto forgatása között. Amikor megszűnt a kapcsolata az állambiztonsággal (1963), még egyetlen játékfilm sem volt a neve mellett. Ellentétben Alföldi Róberttel, aki igazgató-rendezőként voltaképp egy mai Gründgens-Mephisto (Vidnyánszky) áldozata lett, ő SOHA nem került „mephistói dilemmába”, sem eljátszania, sem eljátszatnia nem kellett önnön magát. Ügynökmúltja és művészi rangja: két külön világ. Utóbbin kicsit sem lendített az előbbi; ez dokumentálhatatlan, ostoba árukapcsolás. Rendezői pályafutása, világra szóló teljesítménye teljesen független attól, hogy (Álmodozások kora, az első játékfilm, 1964) volt-e kapcsolata a belbiztonsági hírszerzéssel, elhárítással vagy sem.