Az embermentő

Az előző számban Lázár György Habsburg menekültek című írásában arról számolt be, hogy Kaliforniában találkozott Sheila Abranchesszel, akinek nagyapja, Aristides de Sousa Mendes 1941-ben bordeaux-i portugál konzulként zsidók ezreinek adott ki életmentő vízumokat. A Franciaországban rekedt Habsburg család 19 tagja is kapott tőle vízumot. Ne feledkezzünk el azonban arról, hogy Habsburg Ottó nemcsak menekült volt, hanem „menekítő” is, mint Bokor Péter Isten akaratából című dokumentumfilmjéből is kiderül, körülbelül ötvenezer zsidó és baloldali életét mentette meg.

1989. március 2-án a Gólyavárban több ezer hallgató előtt beszélgettem Habsburg Ottóval, aki elmondta, hogy a mentés két évig tartott, s abban elsősorban Fuchs Márton nevű osztrák barátja, illetve néhány magánember és zsidó szervezet, továbbá a vízumot kiadó országok és személyek segítették: „Az Anschluss után a dél-franciaországi La Tour városában létesítettünk egy gyűjtőhelyet, főleg osztrák menekülteknek, de volt közöttük pár magyar is. Amikor Franciaország összeomlott, próbáltuk kimenteni az embereket”, akik közül sokan „a polgárháború idején a köztársaságiakkal harcoltak Francóék ellen. /.../ Ismertem Franco bátyját és fölhívtam őt telefonon. Kértem, mondja meg az öccsének, hogy /.../ legyen emberi és engedje őket át. És átengedtek mindenkit.

Hálás vagyok a bordeaux-i portugál főkonzulnak is. A portugál kormány nagyon félt a hitleri hatalomtól, nem akart beengedni senkit az országba, de ő a kormány tiltó sürgönyeit eldobta, és éjjel-nappal vízumokat adott ki az embereimnek. Úgy, hogy ezrével tudtuk őket kihozni Portugáliába. Viszont onnan nagyon nehéz volt továbbvinni a zsidókat Amerikába. Az Egyesült Államok egyszerűen nem adott vízumot. Ilyen tragikus helyzetben mindig a legváratlanabb történik.” A dominikai diktátor Rafael Trujillo háromezer, a kubai diktátor, Fulgencio Batista kétezer vízumot adott. „Nagyon furcsa, de segítettek a kínaiak is. Kínában akkor polgárháború dúlt, senki nem utazhatott oda. A kínaiak mégis adtak vízumot. Erre a vízumra pedig szerezhettünk amerikai tranzitvízumot.”

A beszélgetés vége felé megkérdeztem Habsburg Ottótól, hogy kapott-e valaha valakitől, kormányszervtől, intézménytől valamilyen kitüntetést, köszönetet azért, amit tett. „Nem, de nem is szükséges, mert ez egészen természetes volt. Én azt tartom, hogy bárki ebben a helyzetben ugyanezt csinálta volna. /.../ Isten tőlünk azt kívánja, hogy minden nap a legjobbat tegyük saját lelkiismeretünk szerint.”