Alkotmányosság vagy „alap¬törvényesség”?

Miközben a közéleti diskurzus középpontjában ma az áll, hogy vajon le lehet-e egyáltalán győzni a választásokon a Fideszt, időnként arról is szó esik, hogy mi történjék, ha mégis sikerül. Az egyik fontos kérdés, hogy miképpen állítható helyre a szétvert jogállam. A pártoknak, civil intézményeknek van erről álláspontjuk, s ennek átgondolására jött létre a jogállam mellett elkötelezett jogászokból – a pénzügyesek Hetényi Köréhez hasonlóan – a Szalay Kör. Nyilatkozatban foglalták össze kiindulópontjaikat. (Az alkotmányosság védelmében, Népszabadság, 2013. április 18.) Ebben a dokumentumban olvassuk: „...első lépésként az látszik szükségesnek, hogy a hatályos Alaptörvény kevésbé ambiciózus, célszerűségi szemléletű, de elvi alapú és átfogó módosítására sor kerüljön”. Ennek oka, hogy új alkotmány elfogadásához „még az sem lenne elégséges, ha híveinek meglenne az alkotmányozó többségük, mert mindenkor szükséges a szemben álló politikai oldal legalább hallgatólagos egyetértése.” Majd: „Márpedig a politikai jobboldal önképének ma része a rendszerváltozás betetőzésére szánt Alaptörvény megalkotása. Ezért a következő választások után csupán a létező Alaptörvény módosítása lehet a belátható időn belül elérhető egyetlen reális cél.” Ez azt jelentené, hogy az Alaptörvényt „lényegesen meg kell reformálni”, de „átmenetileg célszerű meghagyni a vázát, a szerkezetét, a felépítését és bizonyos fordulatait”. Melyeket? Erre is választ kapunk a Nyilatkozatban: „Az elsődleges feladat nem a szimbolikus elemek lecserélése, hanem a jogállam újrateremtése.” A Szalay-kör lényegében a Haza és Haladás jeles közjogászainak azt a korábban kifejtett álláspontját veszi át, hogy a kormányozhatóság biztosítása és a fékek és ellensúlyok helyreállítása érdekében az Alaptörvény azon rendelkezéseinek módosítására van feltétlenül szükség, amelyek az államszervezet fő elemeinek jogosítványait szabályozzák, viszont ennek fejében készek elfogadni az Alaptörvény preambulumában (és, feltehetően, betűvel jelölt cikkeiben) foglalt szimbolikus állításokat. Mint Tordai és szerzőtársai a kérdést kiélezve írták: „Ha választani kell a preambulum hatályon kívül helyezése és a bírósági kinevezések függetlenségének helyreállítása között, gondolkodás nélkül ez utóbbit választanánk. Sőt, ha meg kell majd állapodni a jelenlegi kormánypártokkal az Alaptörvény módosításáról, a szimbolikus kérdéseket áldoznánk be először.” (Gáli–Sepsi–Tordai: Az Alaptörvény köszöntése. Haza és Haladás blog, 2012. január 2.) Így viszont az alkotmányosság helyreállításának útja csak a Fidesz Alaptörvényének módosítása lehet.

Mit kell elsősorban megváltoztatni a jogállam helyreállításához? Az elmúlt években az Alaptörvénnyel és a sarkalatos törvények rá épülő rendszerével szembeni kifogások középpontjába az államszervezetre és azon belül a vezető tisztségviselők kiválasztására vonatkozó szabályok átalakítása került. Az ugyanis – gyakorlatilag újjáélesztve a pártállamból ismert hatásköri lista gyakorlatát – minden intézményt, köztük a névleg a kormánytól és a parlamenti többségtől független intézményeket (bíróság, ügyészség, alkotmánybíróság, ombudsman, médiafelügyelet, számvevőszék, jegybank) is a miniszterelnök vezette parlamenti többségnek vetett alá. Ezen túl a kétharmados törvények körének kiterjesztésével az adott parlamenti cikluson túlra is kiterjesztette a jelenlegi kormánytöbbség hatalmát, megkérdőjelezve a választók jogát arra, hogy megszabaduljanak nemcsak a nekik nem tetsző politikusoktól, de a nekik nem tetsző politikától is. Ezen pedig – vélekednek sokan – elegendő az államszervezet hatásköri szabályainak olyan átalakításával változtatni, amely helyreállítja a fékek és ellensúlyok rendszerét, újra függetlenné teszi az állam ellenőrző intézményeit a parlamenti kormánytöbbségtől, és visszanyesi a kétharmados törvények körét. Ezek az alkotmányosság helyreállításának központi kérdései, s úgy tűnhet, ezzel – legalábbis egy időre – be is lehet érni, az így átalakított Alaptörvénnyel a végleges új alkotmány elfogadásáig (ami, mint megtanultuk, akár évtizedeket is jelenthet) együtt lehet élni.

*

Én másképp látom a dolgot. Az Alaptörvény hat fontos elemét ragadom ki annak szemléltetésére, hogy miért nem választható külön az Alaptörvény preambuluma, az Alapvetés betűs cikkelyeiben rögzített értékkatalógus, a római számokkal jelzett, Szabadság és felelősség cím alatt tárgyalt alapjogi tételek és az arab számokkal jelölt szabályozó jellegű elemek, végül pedig az azokhoz illeszkedő fideszes törvényalkotás.

1. Apreambulumot megelőzi az Isten, áldd meg a magyart! mondat, idézőjel nélkül, tehát nem a Himnusz első soraként, hanem a mai magyarok közös fohászaként. Olcsó trükk ez, Isten elfogadó alkotmányba foglalása. A preambulumban a kiemelt értékek között jelenik meg „a hűség, a hit és a szeretet”, amelyekből a hit szó nem jelenthet mást, mint vallást. Az elvi tételek között a köztársasági alkotmánynak az állam és egyház elválasztására vonatkozó rendelkezése helyébe, amely szerint „A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik”, az Alaptörvényben új fogalmazás lépett: „Az állam és az egyházak különváltan működnek. Az egyházak önállóak. Az állam a közösségi célok érdekében együttműködik az egyházakkal.” Az együttműködés alkotmányos rangra emelt kötelezettségéből joggal következtet a fideszes parlamenti többség arra, hogy az állam megválogathatja, hogy kivel kész együttműködni, vagyis mely vallási közösségnek nyújt közpénzből támogatást, melyet hív be az állami iskolába, s teszi tanainak hirdetését a tanrend részévé. Ebből vezeti le egyházügyi törvényének azt a központi elemét, hogy az egyházzá nyilvánításról nem pusztán a törvényben rögzített követelmények meglétét vizsgáló bíróság ítél, hanem a politikai többség véleményét kifejező Országgyűlés határoz. Az Alkotmánybíróság által két lépésben (előbb eljárási, majd tartalmi okból) megsemmisített, 2011-es egyházi törvényhez 2013-ban beterjesztett módosítás lehetővé tesz ugyan a döntéssel szembeni jogorvoslatot (amelyet az Alkotmánybírósághoz telepít), de kitart az immár „bevett egyházzá” nyilvánítás országgyűlési eldöntése mellett. Erre továbbra is az együttműködés Alaptörvényben való rögzítése ad alapot: a „bevett egyház” olyan „közjogi jogállás”, amelyet „az Országgyűlés a közösségi célok érdekében történő együttműködés céljából biztosít”. Jól látható: az Alaptörvény egyes részei, valamint a „sarkalatos” törvény egymásra épülése – hozzátéve a fideszes országgyűlési többség gyakorlatát, amely a neki nem tetsző egyházak sorát zárta ki az egyházi létből és ezzel az állammal való „együttműködésből”, az adófizetők egyszázalékos rendelkezéséből – a maga egészében számolja fel az állam semlegességét, és tesz különbséget hívő és nem hívő, illetve különbözőképpen hívő polgárok között. Íme, így következik egy fontos ponton jogfosztás az orbáni Alaptörvényből, ettől nem lesz a jogfosztás alkotmányellenes. Ha egy következő kormány vissza kívánna térni az állam és az egyház elválasztásához, például az egyházfinanszírozás reformjához vagy a hitoktatás kivételéhez az állami iskolák tanrendjéből, azt az Alaptörvényre hivatkozva támadhatnák meg az Alkotmánybíróságnál.

2. Apreambulumban azt olvassuk: „Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet...” A családról mint „legfontosabb keretről” az Alaptörvény 2011-ben született L cikke szól: „Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját.” Már ez a szöveg is világossá tette, hogy az orbáni Alaptörvény csak a hagyományos párkapcsolaton alapuló családot védi. Miután az Alkotmánybíróság megsemmisítette a leszűkített családfogalmon alapuló törvényi szabályozást, a negyedik módosítás az L cikk szövegéhez hozzáfűzött kiegészítő mondattal tette egyértelművé a Fidesz ragaszkodását a diszkriminatív módon szűkített családfogalomhoz: „A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.” Ezzel összhangban az új polgári törvénykönyv családjogi könyvéből kikerült az élettársi kapcsolat szabályozása, azt a Ptk. csak mint szerződési formát szabályozza, s nem terjed ki az azonos neműek közötti bejegyzett élettársi kapcsolatra. Az Alaptörvény alapján az azonos neműek házassága alkotmányellenesként lenne megakadályozható, de bármikor megkérdőjelezhető a családjogi könyvből száműzött bejegyzett élettársi kapcsolat is, ugyanakkor alkotmányossá válik a nem hagyományos családmodellben élők diszkriminációja az örökbefogadásnál, az öröklésnél, az állami juttatások igénybevételénél.

3. „MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI...” – e nagybetűs szavakkal kezdődik a preambulum, a magyar nemzet tagjait jelölve meg az Alaptörvény megalkotóiként, alanyaként. A korábban idézett helyen a család mellett a nemzetet jelölte meg a preambulum együttélésünk kereteként. Mit ért nemzeten? Néhány sorral később így folytatódik: „Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.” Hogy ne lehessen félreértés, a következő sorban hozzáfűzi: „A velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.” Vagyis: a Magyarországon élő nemzetiségek a politikai közösség részei, nemzeten azonban a „részekre szakadt” magyar etnikum értendő. Ugyanakkor a nemzet, vagyis a részekre szakadt magyar etnikum tagjai alkotják meg maguknak a magyar állam Alaptörvényét, amely közjogi, politikai természetű normarendszer. Ha mármost az Alaptörvény alkotója, vagyis a magyar állam hordozója a „részekre szakadt” magyar etnikum, akkor kézenfekvő a törekvés, hogy akik az Alaptörvényt alkotják, azok közvetve részesei legyenek a magyar törvényhozó hatalomnak, polgárai, sőt választópolgárai legyenek a magyar államnak.

Az állampolgárságról szóló G cikk önmagában véve nem volna kifogásolható: az állampolgárság születés révén történő keletkezése mint alapeset mellé hozzáfűzi: „Sarkalatos törvény a magyar állampolgárság keletkezésének vagy megszerzésének más eseteit is meghatározhatja.” Kiegészíti ezt azzal: „(3) Senkit nem lehet születéssel keletkezett vagy jogszerűen szerzett magyar állampolgárságától megfosztani.” Az alapjogi részben a választójogot szabályozó XXIII. cikk is logikus: „Minden nagykorú magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy az országgyűlési képviselők, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek, valamint az európai parlamenti képviselők választásán választó és választható legyen.” Ehhez hozzáfűzi: „Sarkalatos törvény a választójogot vagy annak teljességét magyarországi lakóhelyhez, a választhatóságot további feltételekhez kötheti.” De nem kell kötnie, s a Fidesz új választójogi törvénye nem is köti, hanem választójogosult állampolgárrá teszi az etnikai alapon állampolgárrá tett határon túli magyarokat. Akit továbbá egyszer azzá tett, attól ez a jog – legalábbis az állampolgárság – később már el sem vehető. Minthogy az Alaptörvény (az R cikk [3] bekezdésében) külön rendelkezik arról, hogy az Alaptörvény későbbi rendelkezéseit „a Nemzeti Hitvallással” összhangban kell értelmezni, a preambulum idézett mondatait figyelembe véve tulajdonképpen csak a határon túli állampolgároknak választójogot is adó értelmezés lehet alkotmányos. Ekként következik a preambulumból az állampolgárság és a választójog olyan szabályozása, amelynek eredményeképp az ország lakóit, a valóban a magyar törvények hatálya alatt élőket megfosztják attól a joguktól, hogy maguk döntsenek az ország kormányzásáról, a törvényhozás irányáról vagy a népszavazásra kitűzött kérdésekről.

4. Apreambulum egyik mondata így hangzik: „Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye.” Az M cikk szerint „Magyarország gazdasága az értékteremtő munkán és a vállalkozás szabadságán alapszik.” Az O cikkben pedig ezt olvassuk: „Mindenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni.” A jogokat és kötelességeket tartalmazó részben a XII. cikk ekképpen fogalmaz: „Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához.” Ekként jelenik meg az Alaptörvényben a „munkaalapú társadalom” orbáni doktrínája. Ennek előzményét hiába keresnénk a köztársasági alkotmányban, ott csak a munkához való jogról volt szó. A forrás az 1949-es népköztársasági alkotmány: „A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka.”, illetve „Minden munkaképes polgárnak joga, kötelessége és becsületbeli ügye, hogy képességei szerint dolgozzék.” (9. § [1] és [2] bekezdés.) Márpedig az Alaptörvény e rendelkezéseire épül az Orbán-kormány egész munkaügyi törvényhozása, emiatt nem kérdőjelezhető meg a munkanélküli-ellátás megnyirbálásának vagy a rokkantnyugdíj megszüntetésének alkotmányossága.

5. Akövetkező két elem nem olyasmi, ami bekerült az Alaptörvénybe, hanem valaminek a hiánya: a köztársasági alkotmányban benne volt, az Alaptörvényből azonban kimaradt. A szociális rendszerről így szól a preambulum: „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét.” A köztársasági alkotmány még szociális jogokat és állami kötelezettségeket állapított meg: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.” Az Alaptörvény viszont csak államcélt fogalmaz meg: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” Az Alaptörvényből magából nem következik állami kötelezettség, az állam szabadon dönthet arról, hogy az egyes hátrányos helyzetek esetére vállal-e törvényben kötelezettséget, és milyet. Míg a köztársasági alkotmány még azt mondta: „A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg”, az Alaptörvény viszont ezt: „Magyarország a szociá­lis biztonságot az (1) bekezdés szerinti és más rászorulók esetében a szociális intézmények és intézkedések rendszerével valósítja meg.” Kikerült tehát az Alaptörvényből a társadalombiztosítás, vagyis a befizetés és az ellátás közötti intézményes összefüggésre épülő rendszer, amely a befizetés fejében számon kérhető jogot keletkeztet. Ugyanakkor az Alaptörvényben olvasható olyan más kötelezettség, amely a köztársasági alkotmányban nem szerepelt: „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.”

Emlékezzünk: a huszadik századi Európa fontos vívmánya volt annak a szociális rendszernek a kiépítése, amely létbiztonságot és erre épülő emberi méltóságot kínál azoknak – időseknek, gyerekeknek, betegeknek, fogyatékosoknak, munkanélkülieknek –, akik nem tudnak maguk gondoskodni megélhetésükről. Megszabadította őket attól, hogy családjuk kereső tagjaitól függjenek. Orbán, mint tudjuk, „munkaalapú társadalmat” hirdet, és elutasítja az európai „jóléti társadalmat”.

Ennek megfelelően nem vette át az Alaptörvény a társadalombiztosítás elvét, s kötelezi a nagykorú gyermekeket a szülőkről való gondoskodásra, vagyis a polgárosodás előtti, illetve Ázsiából ismert nagycsaládot hozza vissza. A szocializmusbeli munkakötelezettség egyfelől, a szociális jogok visszavétele másfelől – olyan sajátosságai ezek Orbán Alaptörvényének, amelyekre jogfosztó munkaügyi és szociális törvényhozás épül.

Van itt persze korábban ismeretlen új elem is. A szociális rendszerről szólva az Alaptörvénybe a következő rendelkezést is beillesztették: „Törvény a szociális intézkedések jellegét és mértékét a szociális intézkedést igénybe vevő személynek a közösség számára hasznos tevékenységéhez igazodóan is megállapíthatja.” Íme, hogyan lép be a rászorultság mellé feltételként az érdem, hogyan fordít hátat az orbáni Alaptörvény a szolidaritás elvének, hogy alkotmányos alapot kínálhasson a közmunka rendszeréhez.

6. Aköztársasági alkotmány 9. §‑a adott jellemzést a gazdasági berendezkedés alapjairól, és a következőket állapította meg: „(1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.” Az orbáni Alaptörvényből hiányzik az utalás a piacgazdaságra, és hasonlóképpen nincs szó a köztulajdon és magántulajdon egyenjogúságáról, nem véletlenül. Az alkotmány e mondata alapul szolgálhatott és szolgált is számos gazdasági tárgyú alkotmánybírósági határozathoz, míg a Fidesz nem kíván alkotmánybírósági védelmet adni a magántulajdonnak az állami önkénnyel szemben. Éppen ellenkezőleg, az orbáni Alaptörvény a tévesen nemzeti vagyonként emlegetett állami tulajdon védelméről rendelkezik: „Az állam és a helyi önkormányzatok tulajdona nemzeti vagyon. (...) A nemzeti vagyon megőrzésének, védelmének és a nemzeti vagyonnal való felelős gazdálkodásnak a követelményeit sarkalatos törvény határozza meg.” Hogy ez mit jelent az orbáni kormányzás gyakorlatában, azt három éve tapasztaljuk. Az állami tulajdon körének kétharmados körbe utalása pedig azt hivatott megakadályozni, hogy egy más kormány, más országgyűlési többség másfajta vagyonpolitikával mozdíthassa elő az ország gazdasági felemelkedését.

A köztársasági alkotmány említett rendelkezése a következő bekezdéssel folytatódik: „(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.” Az Alaptörvény M cikkében ehelyett a következőt olvassuk: „Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit. Magyarország fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait.” Nincs tehát szó a verseny szabadságáról, és csak a jogalkalmazó által tisztességesnek minősített verseny érdemel alkotmányos védelmet. Hogy mi a tisztességes, a hatalmon levő mondja meg. Három év gyakorlatából tudjuk, hogy ez mit jelent: a verseny korlátozását, az állami kegyen kívül állóknak a piacról való kiszorítását, a vagyon önkényes újraelosztását.

Idéztem már korábban az Alaptörvény szociális biztonságot államcéllá lefokozó XIX. cikkének (1) bekezdését. E ponton, a verseny korlátozásával, a tulajdonvédelem kiiktatásával kapcsolatban érdemes e cikk (4) bekezdését is elővenni: „Magyarország az időskori megélhetés biztosítását a társadalmi szolidaritáson alapuló egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásával és önkéntesen létrehozott társadalmi intézmények működésének lehetővé tételével segíti elő.” Az Alaptörvény tehát alkotmányos szintre emeli a felosztó-kirovó elven alapuló állami nyugdíjrendszer dominanciáját, ezzel igazolva a tőkefedezeti elvű, egymással versengő, a biztosítottak megtakarításait alkotmányosan védett magántulajdonná tevő nyugdíjpénztárak orbáni felszámolását, vagyis hárommillió ember megfosztását attól a jogától, hogy időskori megélhetésének biztonságát szolgáló megtakarítása mint magántulajdona élvezzen védelmet. Marad az állami nyugdíjrendszer, ahol a nyugdíj az országgyűlési többség, illetve az annak élén álló miniszterelnök kénye-kedvének van kitéve.

*

Hat elemet ragadtam ki annak érzékeltetésére, hogy Orbán Alaptörvényéből nemcsak a fékek és ellensúlyok hiányoznak, nemcsak az, hogy a polgárok a népszuverenitás elve szerint választásokon dönthessenek arról, hogy milyen politikát folytasson országuk kormánya, hanem az európai polgári berendezkedés olyan alapelvei is, mint az állam semlegességére épülő állampolgári jogegyenlőség, a tulajdon védelme és a verseny szabadsága vagy a mindenki emberi méltóságának alapjául szolgáló szociális jogok. Mindezek után megalapozottan állíthatjuk, hogy a Fidesz számos elemében jogfosztó Alaptörvényt alkotott.

Jogfosztó az Alaptörvény annyiban is, hogy olyan rendelkezések sorát tartalmazza, amelyek megfosztanak bennünket azoktól a jogainktól, amelyeket az európai alkotmányossághoz illeszkedő köztársasági alkotmány – az Alkotmánybíróság gyakorlata által megerősítve – két évtizeden át biztosított számunkra. Ezekben a hónapokban az Alaptörvény negyedik módosításával kapcsolatban mutatnak rá: olyan rendelkezéseket tettek benne alkotmányos erejűvé, amelyekről az Alkotmánybíróság már kimutatta, hogy alkotmányellenesek. A korábban már említett családfogalom mellett ez történt azáltal is, hogy az Alaptörvény negyedik módosításával az alapjogi részben, a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló cikk kiegészítésével a közszolgálati médiára korlátozták a választási hirdetések közlését. Ezzel szűkítették a polgárok hozzáférési lehetőségét a pártok által kínált információkhoz, vagyis a kormánypártok javára számolták fel a választásokon induló pártok esélyegyenlőségét. Lehetővé tették a perek áthelyezését a bírói hivatal elnökének döntésével az általa kiválasztott bíróságra, vagyis korlátozták a törvényes bíróhoz való jogot. A lakhatásra vonatkozó, államcélként megfogalmazott cikk kiegészítésével lehetővé tették a hajléktalanok elüldözését a közterületekről, vagyis korlátozták a szabad mozgás jogát. A Fidesz által kívánatosnak tartott szabályozás alkotmányos rangra emelése azonban nem a negyedik módosítással kezdődött. Azért írták eleve be az Alaptörvény alapjogi részébe – a „nemzeti konzultációra” is hivatkozva – a „tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés” lehetőségét, hogy az Alkotmánybíróság ne semmisíthesse meg azt, követve más európai országokat. Ezzel viszont a súlyos bűnelkövetők esetében sérül az emberi méltósághoz való jog. Azért írták be mindjárt a preambulumba, hogy „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését”, s azért részletezték ezt az alapvető rendelkezések végére iktatott U cikkben, hogy ezzel alkotmányosan érvénytelenítsék a Sólyom-féle Alkotmánybíróságnak a Zétényi–Takács-törvényt megsemmisítő határozatát, s kizárják annak megismétlését. E ponton a jogbiztonság alkotmányos követelménye kérdőjeleződik meg. Az orbáni Alaptörvény tehát első változatában is, és nem csak a negyedik módosítás után ellentétes azzal az alapelvvel, hogy a kormánynak és a kormánytöbbségnek kell a maga céljait az alkotmány keretei között elérnie, és nem az Alaptörvényt kell a mindenkori törvényalkotási szándékokhoz igazítani. Elvégre alkotmánynak azoknak az alapvető normáknak az együttesét tekintjük, amelyeket a politikai közösség egésze, de legalábbis nagy többsége magáénak tud tekinteni, s amelyek keretei között az egymást váltó parlamenti többségek érvényesíthetik a maguk törekvéseit az egyes törvények meghozatalában. Az orbáni Alaptörvény ezzel szemben a politikai közösség egyik részének akaratát kényszeríti rá a közösség egészére olyan ügyekben, amelyek megosztják a politikai közösséget. Megakadályozza, hogy a választásokon egyszer kisebbségben maradtak többségbe kerülve érvényesíthessék a maguk akaratát a kormányzás és törvényalkotás olyan ügyeiben, amelyeknek nem az alkotmányban volna a helyük. Az „alaptörvényesség” tehát nem alkotmányosság, hanem annak szöges ellentéte. Az Alaptörvény nem alkotmány, hanem nem-alkotmány, az alkotmányosság tagadása.

Ezért nem fogadhatjuk el a demokratikus erők választási győzelme esetén az Alaptörvény olyan módosítását, amely az alapvető rendelkezéseket, de akár csak a preambulumot változatlanul hagyva megelégszik az államszervezet szabályainak a kormányozhatóságot és az alkotmányos ellensúlyokat helyreállító átalakításával.

*

Fontos további megfontolás is szól az ellen, hogy az Alaptörvény módosítása révén próbáljunk visszajutni az alkotmányossághoz. Egyetértek a Szalay-körrel: az alkotmányosság helyreállítása nem lehet egy új, akár kétharmados kormánytöbbség egyoldalú lépése. Egy ellenzékbe szorult, de erős Fidesz ugyanakkor aligha járul hozzá például az általa kétharmadossá tett adózási, költségvetési, földügyi vagy vagyonpolitikai megkötések feloldásához, miként azt például az Együtt 2014 részéről az év elején folytatott pártközi tárgyaláson előterjesztett átfogó Alaptörvény-módosítás tartalmazta. Hasonlóképpen aligha fogadná el az ellenzékbe került Fidesz e módosítási javaslat másik fontos elemét, az ügyészség kormány alá rendelését. Az Orbán által így állított csapdából egyetlen kiutat látok: kiindulópontként a köztársasági alkotmányhoz kell visszatérni, ha ehhez megvan a kétharmados többség, s később arra építeni új alkotmányt. Az 1989-ben elfogadott és rendre konszenzussal tovább alakított, két évtizeden át a Fidesz és személy szerint Orbán által is hivatkozási alapként használt köztársasági alkotmány ugyanis nem egyik vagy másik kormánytöbbség műve, hanem a kerekasztal-tárgyalások résztvevőinek és a 2010-ig az Országgyűlésben képviselt pártoknak a közös alkotása, ezért a majdani ellenzék sem utasíthatja el arra hivatkozva, hogy az csupán az új többség akaratát tükrözi. (A köztársasági alkotmányt javasolja az alkotmányosság helyreállításának kiindulópontjául az Eötvös Károly Intézet szerzőhármasa is: Majtényi–Miklósi–Szabó: Tájkép csaták előtt, Magyar Narancs, 2013. május 9.)

A köztársasági alkotmány jogainkat garantálta, az orbáni Alaptörvény jogainktól foszt meg bennünket. A Szalay-kör igazodna ahhoz, hogy az Alaptörvény mint úgymond a rendszerváltás betetőzése része a Fidesz mögött álló tábor önképének. Valóban része, de demokraták számára a jogfosztó Alaptörvény nem a rendszerváltás betetőzése, hiszen visszájára fordította a rendszerváltást. A Fidesz-tábor önképének – meggyőződhetünk erről a Fidesz-sajtó olvasása, a Fidesz-média rendszeres követése révén – ugyanígy része például az avítt családmodell, amelynek a magyarok nagy része már régen búcsút mondott, vagy akár az Európai Unióval vívott szabadságharc, amellyel sikerült zsákutcába kormányozni a magyar gazdaságot. Nem hajolhatunk meg az előtt, hogy mit tart maga számára identitásképzően fontosnak a politikai közösség egyik része, fittyet hányva arra, hogy mi a fontos a másik részének. Hiba volna az Alaptörvényt választani a demokratikus alkotmányozás kiindulópontjául, hiszen azzal utólag legitimálnánk a jogállam orbáni lebontását.