Gründgens

Kétleném – mint Koltai Tamás írja (Az erő része, ÉS, 2013/20., máj. 17.) –, hogy Klaus Mann, a Mephisto című regény szerzője ugyanúgy beleírta volna magát a históriába, ahogyan művének későbbi filmre, illetve színre vívői: Szabó István vagy Alföldi Róbert. Inkább azt mondanám, hogy Klaus Mann nem magát, hanem egy családi köteléket írt bele a Mephistóba, lévén Gustaf Gründgens, a nácik ünnepelt színésze és színiigazgatója a ’20-as évek végén (amikor még szó se volt a későbbi pálfordulásról) az ő tulajdon sógora, azaz leánytestvérének, Erika Mann-nak a férje. (Innen nézve Thomas Mann fia valóban kulcsregényt írt, bár javarészt fikciósat, hiszen 1933-as emigrálása után legfeljebb híreket kaphatott arról, hogy a sógor ki mindenkivel és miben alkudott meg, kit csalt meg és kit nem.)

A Mephisto című regény születési éve: 1936. Klaus Mann ekkor hollandiai emigrációban él már, a könyvet Amszterdamban adják ki, a szerzőnek ebben a még lanyha évben – amikor is a nácik a berlini olimpia miatt visszafognak minden rasszista propagandát, brutális ellenzék­elnyomást – fogalma sincs, nem is lehet arról, amire Szabó és Alföldi Mephistója „kifut”. (Mindkét rendező a hitlerájról szerzett későbbi élményeit vetíti vissza a produkciójára.) Olyannyira nem, hogy Klaus Mann inkább vigyorog egykori sógora karrierjén; ironikus-szarkasztikus stílusban alkot róla portrét, nem is sejtvén, hogy a rokon idővel nemcsak Göring színházi „ásza”, hanem meggyőződéses náci lesz, ki 1943-ban még a Wehrmachtba is jelentkezik, szolgálattételt teendő. (Ad notam: Mikszáth iróniája, olykor gonosz szarkazmusa is elfelejtődött akkor, amikor a Különös házasságból film, kivált meg amikor a Fekete városból tévésorozat lett. Populárisabb volt lehántani a szerző – egyébként közismert – „gonoszkodásait”.)

De mindennél sokkal érdekesebb, hogy a náci Gründgenst, aki állítólag egy zsidó színésztársát, ugyancsak a náci éra végén megment a kivégzéstől, antifasiszta színészei a szokásos igazolási procedúra után fölmentetik, kiveszik a szovjet NKVD fogságából, s idővel két NSZK-beli színháznak is igazgatója lesz. Olyannyira, hogy a hamburgi társulattal a hruscsovi időkben a Szovjetunióba is meghívják, fellép, vendégszerepel! Meghívói elegánsan elfeledkeznek arról, ki is volt ő hajdanán. A történet azért különös, ha nem épp tipikus, mert arról szól, hogy lehet valaki egy önkényuralmi rendszer kiszolgálója, attól még az isten se menti meg az ő országát és az ő népét, hogy egy demokratikus rendszerben ne emelkedjék éppoly magasra, mint korábban volt. Valami azt súgja nekem, hogy mindazoknak, akik ma a színházi világban a Fidesz jóvoltából jutottak stallumokhoz (itt említhetnék fél tucat fővárosi és vidéki színiigazgatót), semmi félnivalójuk nincsen, mert Gründgens példája erőt és bátorítást adhat nekik. Gustaf Gründgens remek színész, jó színiigazgató és rendező volt, amiképp mondjuk... mondjuk? Eszünkbe jut Vidnyánszky Attila. Bár nem színész.