A kihajított Ottlik

Ottlik Géza százegyedik születésnapi évfordulóján kedvenc fővárosi fiókkönyvtáram előtt olvasók turkáltak a kitett polcokon. A könyvtár nem ritkán megszabadul feleslegesnek vélt könyveitől, és olyankor jelképes áron (100 vagy 101 forintért el lehet vinni őket. „Örvendek rajta...” Vagy, fene tudja, tán nem is örvendek, most például a százegy forintosok közül rögtön a százegy éves Ottlik akadt a kezembe, épp az Ottlik emlékkönyv. Láthatóan alig használt példány, nagyon jó állapotban. Nem kiadói keménykötésben: ha jól látom, a könyvtár maga köttette be. Úgy gondolták talán, olyan sok olvasója lesz, hogy be kell köttetni? Nem lett: egy könyvtárosnő elmondja, négy éve nem kölcsönözték ki, és ilyen esetben a száz forintért elvihetők közé kerül.

Van ebben valami logika, sőt, van ebben valami jó is: aki hazaviszi, annál Ottlik nem lesz rossz helyen. Valahogy én mégis a rosszat láttam meg ezen a napra százegyedik évfordulón. Sőt, több rosszat láttam meg. Például, hogy eszerint Ottlik nem érdekli az olvasókat (Bel-Budán vagyunk). Aztán a könyvtár döntésének mechanikus szabályán töprengek: amit nem keresnek, az ne is legyen. Továbbá: egy ideje már feltűnt, mennyi lektűrvacak tölti meg ott bent a polcokat. Rózsaszín szerelmi ponyvák a pályaudvari olvasmányok hatalmas birodalmából: Jennifer New York-i kalandjai, vagy Sabrina szerelme Miamiben, avagy Samantha chicagói éjszakái. Na mármost, minden olvasónak legyen meg a maga olvasmánya, kultúrcsősz nem lennék. Például a Véres lábnyomok a levegőben cím nagyon tetszik. Sajnos, csak a címe, ilyen jót nem tudnék kiagyalni. Belenézve (magyar szerző magánkiadása angol írói álnéven) lapos, kezdetleges fogalmazvány.

Ezek a Samantha és más szerelmes cukiságok nem sok idő múltán ugyanarra a sorsra jutnak, mint Ottlik Géza és Déry Tibor művei: ezeket-azokat is kidobják a „százegyesbe”. Így már abszurdabbá színeződik az egész. Még a végén arra a meghökkentő gondolatra jutok, hogy talán egy közművelődési könyvtárnak nem a pályaudvari lektűr-váróterem feladatát kéne végeznie. „Nincs hely a polcokon” – mondja a könyvtáros. És mindegy, minek nincs hely a polcokon? Mert, mint mondom, a polcokon bent és a kidobottak közt kint egyformán sok lektűrt látok. Hát a tömegolvasmányokat sem kölcsönzik ki egy idő múlva? Jééé. Nem kell sokáig a bóvli, és nem kell Ottlik vagy Déry sem.

Akkor tán az a rendhagyó kereskedelmi gondolat is feltörhet bárkiben, hogy a tömeges lektűrvásárlás, majd ezek elég korai százforintos eladása nem igazán jó üzlet a fiókkönyvtárnak. Megveszik elég drágán (annyiért, mint Ottlikot vagy Déryt?) és, mert huzamosan nincs sok olvasójuk, eladják fillérekért. Forog a polcszabadító gépezet. És nem látom az anyagi hasznot a giccs rendszeres megvásárlásában. Bevétel kell a közművelődési közkönyvtárnak bizony, ebben a polcos megoldásban viszont ráfizetés sejlik. De ha már ráfizetés – lehetne az értékes irodalommal is ráfizetést produkálni.

Mindenesetre a tömegolvasó (vagy a feladatát rosszul értelmező könyvtáros? Vagy valami központi utasítás?) megteremti a lektűr-demokráciát... Ilyen tanulságos nap lett számomra a százegyedik Ottlik-évforduló.