Molinó a fejek felett

A Margit hídra ment fel a molinós ember, hogy onnan provokálja az Élet Menetére összegyűlt tízezreket. Nem írom le a nevét, maradjon arctalan, ezeket a szórványos senkiket a média fújja fel. Elég az hozzá, hogy időközben beazonosították: a maga szubkultúrájában közismert jobbikos figura. Nem rítt le róla kimondottan, de azért mégiscsak emberszabású. Még a keretlegények is embernek születtek, eleinte. Azon kezdtem gondolkodni, hogy mire akart kilyukadni, amikor kitervelte az akcióját, mit várt attól, hogy kilógat a hídkorlátra egy Izrael-ellenes molinót. Kétségtelenül megtervezte a vizuális megjelenést, a szituációt is megrendezte, és nyilván nem egyedül cselekedett. Mielőtt azonban belekezdtem volna az írásba, eljött az este, és elmentem az óbudai zsinagógába.

A sabat bejövetelét köszöntöttük szokás szerint, lehettünk úgy ötvenen-hatvanan, majd utána felmentünk az emeletre, hogy – szintén szokás szerint – egy pohár borral, közös vacsorával, beszélgetős együttléttel köszöntsük Szombat királynő megérkezését. Már elmondtuk az áldást a pohár borunk és a kis kalácsunk felett, falatozgattuk a remek előételeket – humusz, svédgomba, zsidótojás, sültpadlizsán-krém, friss tavaszi saláták –, amikor felállt az egyik asztalnál egy férfi, és fennhangon olvasni kezdett egy cikket valamelyik április eleji ÉS-ből. Bodansky György írta (Miért nem bírok zsidó lenni?, 2013/14., ápr. 5.), emlékszem, mennyire becsültem akkor a civilkurázsiját, amikor nyílt szolidaritást vállalt a Charta 77-tel. (Az állampárt emiatt „örökre” kitiltotta a magyar sajtóból, de végül ők húzták a rövidebbet, az állampárt tűnt el örökre.) Később a helyi rabbi, Köves Slomó állt fel egy másik asztalnál, és a saját cikkét olvasta fel az legújabb ÉS-ből, amivel Bodansky írására reflektált (Miért bírok zsidó lenni?, 2013/17., ápr. 26.). Zajlott a váratlan, spontán ÉS-felolvasóest az óbudai zsinagógában.

Kritikusként ment el megnézni Bodansky egy előadást, de egy idő után nem bírta tovább, és „a sötétben kiosont”. A színdarabot Jeles András rendezte, a címe: Auschwitz működik, kaposvári színészhallgatók adják elő. Kritika helyett a felkavarodott lélekállapotáról számolt be Bodansky az ÉS-ben, arról, hogy „nem bír zsidó lenni”, ha ezzel kívülről szembesül, miután soha senki „nem tanította meg” a konfrontálódás kezelésére. Teljesen megértettem az érzéseit, nem mindig leányálom zsidónak lenni ma Magyarországon. Végtelen korrektül hangzott a cikke, nem takargatta zsidó identitásának fehér foltjait, és önmagától sem hárította el a felelősséget. Ha viszont egy színházi szakembert ennyire felzaklat a különös látvány és a dikció, akkor vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz az előadás. Nincs középút, nincs tertium datur, erről csak személyesen lehet meggyőződni. Elmentem, megnéztem. Az egyik legjobb színházi előadás ma Budapesten. Ha nem éppen a legjobb.

Virtuális térré mutálta Jeles András a valós teret, és virtuális figurákká vértelenítette az arcot, kezet, testet sápadtfehér hálóval összeszorított szereplőket. Auschwitzból nem lehet kikecmeregni, mondta egyszer régen Jeles, és bizonyság rá az előadás, Auschwitz működik. Félálomszerű lassúsággal mozognak a koncentrációs táborok téren és időn kívülre nyomorított foglyai, már csak virtuálisan egzisztálnak, vonszolják magukat a nemlét felé. Claude Lanzmann szövegtöredékeit mondják Treblinkáról, az 1942-es párizsi nagy razziáról, kísérteties bádoghangon, fogvacogva, 1943 telének hazug háborús híradóira emlékeztető szöveget recsegtetnek, bombasztikusan magasztalva a Don-kanyarban hősiesen küzdő magyar katonákat. Nagy rendezői leleménnyel az egyik időmetszetben előbújik a jelen: a B-közép mocskoszsidózása, Jeles András karmesteri vezénylésével, kórusban elénekelve. Egy fiatal lány naplóbejegyzéseit halljuk, és megérezzük, hogyan hullik szét a szorongó emberi személyiség a zsidók elleni intézkedések szüntelenül sorjázó csapásai alatt. Az eredeti napló bármilyen nyelven íródhatott, és bárhol a német megszállás alatt sárgacsillaggal megjelölt, deportálásra váró, gettósított Európában. Nincs helyi értéke, általános érvényű a szöveg.

Jogosnak látszó kérdést tesz fel Bodansky a cikkében, miért nekünk, zsidóknak kell újra átélnünk a Soá idejének szörnyűséges emlékeit? Mint írja, kiosont az előadásról, és azt gondolta közben, innentől kezdve nézzék a neonácik. Jeles András a B-közép jelenettel már válaszolt: egy percre se feledkezzünk el arról, hogy a keretlegények soha nem tűntek el. Amúgy a jobbikosok, neonácik ilyen színházakba nem járnak. Hozzáteszem, ez nem is akkora baj. Lenne bármi értelme annak, hogy az írásom elején emlegetett molinós provokátor jegyet vesz a pénztárnál – nehéz ügy, teltházzal megy a darab –, és beül az Auschwitz működik egyik előadására? Valószínűleg egy fikarcnyit sem értene belőle, vagy a megrögzötten előítéletes gondolatvilágában minden eltorzulna, az ellenkező értelmére fordulna.

Videofelvételen rögzítette Csillag Ádám az Élet Menete eseményeit, köztük a provokátor rövid performanszát. A teljes felvétel felkerült a netre. Izraelt támadó Dávid-csillagos molinót tart a hídkorlátra könyökölve egy kopasz, gömbölyű fejű, fehér bajszos férfi. Tekintetét napszemüveg rejti, de macsós öltözete, tolakodó testtartása exhibicionizmusról árulkodik. Amikor lentről észreveszik, füttykoncert söpör végig a tömegen. Nácik, haza! – skandálják, és biztatják, hogy ugorjon le. Egy nyurga fiatalember, hátizsákján izraeli zászló leng, odalép a gömbölyű fejű férfihoz, és kis dulakodás után behúzza, eltünteti a molinót. A középkorú gój motoros okafogyottan lemegy a hídról. Egy másik felvételen motyogva magyarázkodik, a véleménynyilvánítás szabadságát emlegeti.

Az Adj gázt motoroscirkusz jelentéktelen szervezőjéről (a nevét neki se írom le) nemrég pornófotók bukkantak fel a neten. Női bugyiban és bugyi nélkül, rúd körül táncolva kelleti magát a jobbikosok egyik pucér vezetője. Nem lepett meg ez az eset sem, a szexuális deviancia mindenestől belengi a görcsösen macsót játszó, exhibicionista motoros csoportosulásokat. Bőrszerelés, tetoválás, motorbőgetés, erőkultusz, farokversenyek, nehéz nem észrevenni a kompenzálást. Ilyen alakokra mondta Kozma „Pici” István, a birkózó olimpikon: szép lányok vagytok, fiúk. Nem véletlenül bukkannak fel férfi és női pornószínészek a jobbikos gárdák fülledt világában. Sokan beszámoltak arról, hogy egy nyilas keretlegény rendszeresen üvöltözte a bori lágerben: nyúl baszta anyámat. Császár Jánosnak hívták, a neve kivételesen nyilvános, miután 1945-ben felkötötték szadizmusáért. György Péter elemezte az esetet az Apám helyett című különös könyvében, amelyben a Bildungsroman és az esszéregény elemeit ötvözte. Az alacsonyan iskolázott szadisztikus szubkultúráknak a homoerotika az egyik rejtegetett titka, éppen emiatt reagál oly agresszív sértettséggel a melegek nyílt felvonulására a szélsőjobb.

Többször végignéztem a provokációs performanszról készült felvételeket, és alaposan odafigyeltem. Végezetül meg kellett állapítanom, hogy a molinós ember nem csak a balhét kereste. Valódi gyűlölködéssel figyelte a vidám, napsütötte tömeget, és testbeszéde, gesztusai elmondták, hogy erősen hisz a maga igazában. Biztosra vette, hogy a „magyar nemzetet” védelmezi a „zsidó támadással” szemben, és meg akarta szólaltatni a jogos önvédelem hangját. Ebben a téveszmében látjuk meg azt a pontot, amitől kezdve a feltűnő, de nem igazán jelentős esemény messze túlmutat önmagán. Mert a szorongásból fakad a gyűlölködés. Trianon sokkja megszakította Magyarországon a nyugodt folyamatosságot, és történelmi szorongást váltott ki. Az Izrael-ellenességnek álcázott mai antiszemitizmus hátterében a magyar nemzeti identitás zavarai is ott munkálkodnak. Azonban ne tévedjünk, a harsány provokátorokat felkapja a média, jól látszanak, de valójában nincsenek sokan. A csendes többség a normalitás pártján áll. Az Élet Menetében is a szimpatizánsok adták a nagy többséget. Sokat számítanak az erős gesztusok, szimbolikus cselekedetek. A varsói gettófelkelés hetvenedik évfordulójának napján, idén április 19-én a lengyel köztévében a bemondók sárga Dávid-csillagot viseltek, kimutatva a lengyelek szolidaritását. Magyarországon is elkelne egy-két ilyen nyílt, nemes gesztus.