A MaNDA-hoz

A lap 15. számában (2013. ápr. 12.) Tanner Gábor, aki 16 évig volt a filmarchívum munkatársa, és részt vett a digitális archívum első másfél évének mun­ká­lataiban, „komplett rendőrségi/ügyészségi vallomást” tett közzé mindazokról a disz­nó­sá­gokról, dilettáns megnyilvánulásokról, amelyek nyomán szinte kiszámolhatatlan mennyiségű pénz úszott el a semmibe, került magán­zse­bek­be (A nemzeti digitális archívum másfél éve). Korábban (ez év január 18-án) a Nép­sza­badságban Varsányi Gyula jelentetett meg egy ijesztő írást (Szőcs Géza milliárdokért va­lóra vált álmai címmel), amelyben Tanner írásánál kevésbé részletesen, de a lényeget jól be­mutatta: százmilliók folynak el, ügyeskedünk  az EU-pénzekért, és megvalósíthatatlan terveket sző­nek dilettáns „csókosok”. A továb­biakban elte­kintek a részletektől. A röpködő 10 és 100 milliók, milliárdok között nem ismerem ki magam, kifizetésük utáni útjukat elképzelni sem tudom. Annyi azonban könnyen meg­érthető, hogy a hatalom valamely fellegvárában nagyon akartak haladni a korral, s felcsípték a digita­lizálás és adatbázis kifejezéseket, talán többen is mondták, hogy ez a jövő útja, s hoz­zá­kezdtek egy olyan projekthez, amelynek nemhogy a végét, de még az elejét sem tudták definiálni. Persze ehhez az is kellett, hogy töméntelen pénz álljon az aktorok ren­delkezésére.

Magam négy évtizede kezdtem saját szociológiai kutatásaim feldolgozásának számítógépes programozásába, és több adatbázisnál rendszerszervezői tanácsadó, kon­zultáns is voltam, saját rendszert is terveztem, s bár sem a rendszerszervezés, sem a programozás nem a szakmám, e területeken elég jól eligazodom. Annál is inkább, mert a legnagyobb magyar művészeti adatbázis (erről később bőven lesz szó) fejlesztését „test­közelből” követhettem, s magam is több adatbázis (igazi adatbázis!) építésében részt vehettem.

Az ÉS olvasójának nem kell tudnia, mi az az adatbázis, ezért a legegyszerűbb pél­dával illusztrálom. Vegyük a telefonkönyvet. Barátomat, Kovács Jánost szeretném föl­hívni. Beütöm a nevét, s ötezer találatot kapok. Nem tudom a pontos címét, de azt tu­dom, hogy a Rózsadombon lakik. A II. kerület beírásával 300-ra szűkül a kör. Foglal­kozása tanár, azt is beírom. A kör 15-re szűkült. A Google térképen megnézem, hogy a 15 Kovács János nevű tanár közül ki lakik a Rózsadombon. Marad kettő. Fölhívom az első számot, s 50 százalék az esélyem, hogy jót hívtam. A telefonkönyv a legegyszerűbb adat­bázis, amelyben a név, foglalkozás, lakcím és a telefonszám szerepel. S ha a telefontár­saság komolyan veszi önmagát, ezt az adatbázist naponta frissíti. Kiveszi belőle, akik lemondták az előfizetést, és beleteszi az új előfizetőket, tehát naprakész, dinamikus a rendszer.

A másik divatos bűvszó a digitalizálás. Mit lehet digitalizálni? Mindent! Szö­ve­get, képet, információt, tárgyfotót stb. De előbbre jut-e a világ a digitalizálással? A Kum­ráni tekercsek héber, arámi és görög nyelvű szövegit i. e. 150 és i. sz. 70 között ír­ták, de a radiokarbonos vizsgálatok még ennél is korábbi időre teszik keletkezésüket, az i. e. III. századra. Jól kibírták a 2000 évet! Fogalmunk sincs, hogy a mágnesszalagra vagy hard diskre mentett digitalizált anyagok várható élettartama mennyi lesz. Az azonban kétségtelen tény, hogy az adatbázisban tárolt és ott kutatható digitalizált „dolgok” – különösen, ha azok szabadon, mindenki számára hozzáférhetőek – rend­kívüli lehetőséget biztosítanak kutatónak, diáknak és egyszerű érdeklődőnek egyaránt. Igen ám, de a digitalizálás nem előzheti meg az indexálást, illetve az indexáló, kereső, megjelenítő rendszer létrehozását.

Megint nézzünk egy konkrét példát. Majd száz éve jött létre a „lexikon­gyűj­temény”, amely ma a Művészettörténeti Intézet egyik gyűjteménye. „A gyűjtemény magyar, illetve Magyar­or­szágon működő művészekről tartalmaz életrajzi és bib­li­o­­gráfiai adatokat, illetve kivágott cikkeket, aprónyomtatványokat” – írják a honlap­jukon. Valójában ez nem más, mint alfabetikusan rendezett több millió cédula, amelyek mindegyikét egyetlen névhez társítottak. Ha Csók Istvánnak 1943-ban az Alkotás Mű­vészházban kiállítása volt, s arról a Pester Lloydban Kállai Ernő kritikát írt németül, benne megemlítve, hogy ki vagy kik nyitotta(ák) meg, kik jelentek meg a vernisszá­zson, mettől meddig volt nyitva a kiállítás, van-e katalógusa, volt-e árusítás stb., ez a cédula (illetve újságkivágás) egyetlen helyen található meg: CsókIstvánnál. Aki az Alkotás Művészházat vagy Kállai Ernőt kutatja, az soha nem talál rá erre a cédulára. Ez így egy majdnem halott anyag, amelynek adatbázisban történő feldolgozása eminens feladata lenne az intézetnek.

A nagy múzeumok az utóbbi években egyfolytában digitalizálnak, jobb vagy rosszabb, horribilis összegekért egymástól eltérő – kizárólag külhoni – adatbázis-programokat vásárolnak, s abban tárolják az ötven-száz éves rutinjukkal definiált műtárgyakat, legtöbbször még a gyűjtemények (múzeumok) munkatársai sem igazodnak ki az „adatbázisnak” nevezett valamiben. Arról az apróságról már nem is érdemes szólni, hogy nincs legalább két nagy közgyűjtemény, amely összekap­csolható lenne, mert nemcsak a MaNDA (Tanner Gábor korábbi munkaadója, kriti­kájának tárgya) dolgoztat a haverokkal, hanem valamennyi intézmény saját, megbíz­hatónak és kompetensnek ítélt szakembereit alkalmazza. Még azt sem mondanám, hogy ezek valamennyien haverok, csókosok. Csak a rendszerszer­vezéshez nem értenek, vagy a programozáshoz, vagy magához a dologhoz, amivel foglalkoznak (vagyis a gyűjtemény specifikumaihoz) – vagy egyikhez sem.

Szőcs Géza jót akart, amikor egy olyan országos rendszer fejlesztését szorgal­mazta, amely egységes adatbázisban, egymással összekapcsolva tette volna elérhetővé a magyar kultúra értékeit (elsősorban a közgyűjteményekben tároltakat). Szőcs Géza nem volt sem rendszerszervező, sem programozó, sem gyűjteménykezelő, gyűjteményvezető szakember, ezért a legautentikusabb személyt kereste meg, jelesül Bélai Györgyöt, aki amerikai rendszerszervezői tapasztalatai után hazatérve, évtizedesnél hosszabb hazai adat­bázis-építő gyakorlattal rendelkezett, s magánvagyonából működtette az Artchivum Művészettörténeti Dokumentációs Kutatóintézetet és Adatbázist.

Kommentár nélkül másolom ide az Artchivum honlapja induló oldalának egy rész­letét. „A folyamatosan bővülő adatbázis számos forrásból táplálkozik, meghatározó alapja az intézet 250.000 tételt meghaladó, döntően magyar vonatkozású szakirodalom­ból álló könyv és levéltára. Az állandóan gyarapodó, különféle művészeti kiadványok­ból álló könyvtár kiállítási katalógusokat, albumokat, művészeti könyveket, művészetel­mé­leti tanulmányokat, eredeti kéziratokat, folyóiratcikkeket, meghívókat, plakátokat, map­pákat, leporellókat, CD-ket, DVD-ket, fotóalbumokat, tartalmaz; levéltári része pedig eredeti levelezéseket, dokumentumokat őriz.

Az adatbázis szakmai építését nyolc művészettörténész/bölcsész, az alapadatok számítógépbe vitelét folyamatosan egy 18-22 fős csapat végzi.

A számítógépes rendszer a könyvtári tételeket 4.147 kategóriába sorolja be, jelenleg 238.413 személy adatait tartalmazza 649.994 névvariációval, valamint 34393 intézményt, csoportot 117.367 névvariációval. Az adatbázisban eddig 54.492 könyvtári tétel feldolgozása során 46.582 esemény került rögzítésre. A digitalizált oldalak száma 1.873.725.”

Vagyis, amikor Szőcs Géza kapcsolatba került Bélai Györggyel, az Artchivum már évtizednél nagyobb múlttal rendelkezett, s a prezentáción az államtitkár (valósá­go­san kulturális miniszter) meggyőző bizonyítékot kapott, hogy a kooperáció jelentené a leghatékonyabb megoldást. Sajnálatos módon Szőcs naivitása és az őt körülvevő bu­lis­ták (akikről Tanner részletesen ír, megnevezve őket) olyan falat vontak az államtitkár köré, hogy a kooperációból semmi nem lett. Persze lehetett volna, ha Bélai lecseréli az Artchivum logóját a MaNDA logójára, s bedobja a közösbe (vagyis az államnak ajándékoz­za) 12 év munkáját. És azt a mintegy egymilliárd forintot, amit az Artchivum adatbá­zisa, könyv­tára, levéltára és képgyűjteménye fejlesztésére fordított.

Bélai természetesen Szőccsel, inkluzíve a Nefmivel szemben is bizalmatlan volt, hiszen korábban, a fentebb már említett „lexikon” (?) feldolgozását, térítés nélküli adatbázisba vitelét elvállalta volna, de az akkor Beke László által vezetett Művészet­történeti Kutató Intézet köszönte szépen, nem kért belőle. Hogy azóta mennyi pénzt köl­töttek egy használhatatlan rendszer kidolgozására, arról nem rendelkezem pon­tos infor­mációval.

De az ELTE sem volt barátságosabb az Artchivum felajánlkozásával. Szőke Annamária docens, anélkül, hogy ismerte volna az adatbázist, annak lehetőségeit, az együttműködési felajánlkozásra ekképpen válaszolt: „Az Artchivum nagyon speciális gyakorlati helynek tűnik, amelynek a helyét a szakmai gyakorlati rendszerünkben előbb meg kellene teremteni. Az elmúlt években elsősorban a művészettörténeti muzeológia keretében kezdtünk foglalkozni az oktatásban a digitális adatbázisok megismertetésével. Jelenleg csupán egy helyen, az MNG Informatikai Osztályán lehet ilyen irányú gyakor­latot végezni.” A levél a docens asszony tájékozatlanságáról árulkodik, ugyanis az MNG-ben egy raktárkészlet-nyilvántartó rendszer működik (Museum Plus), amely még a korábban használt MARS (Master Art Register System) elavult változatánál is kevés­bé hasonlít egy adatbázisra, és semmilyen más gyűjteménnyel nem kapcsolható össze.

Mindezek ellenére Bélai és Szőcs megtalálta a közös hangot, de Bélainak be kellett látnia, hogy a Szőcsöt körülvevő és őt béklyóba kötő emberek betonfalán nem tud áttörni. Az államtitkárhoz írt levelében ezt szomorúan fogalmazta meg.

„A megbeszélésen végig azt éreztem, hogy munkatársaid, akik a találkozóra eljöttek – szinte kivétel nélkül –, csak egy RÖVÍDTÁVÚ, NEM GLOBÁLIS és CSAK INFORMATIKAI RENDSZERBEN gondolkodnak. Végig azt éreztem, hogy Rajtad kívül senki nem kíván a »napi problémákat megoldó«, a gyors sikereket felmutató, a jövő szempontjából teljesen értéktelen, tovább vihetetlen, biztos eldobásra kerülő rendszeren átlépni. Nem hiszem, hogy az eddig – eredmények nélkül – elköltött milliárdok után, még van értelme további ideiglenes megoldásokon gondolkodni. Nem kívánom munkatársaidat semmilyen tekintetben »véleményezni«, hiszen sem jogom, sem is­meretem, sem felhatal­ma­zásom nincs rá, de azt gondolom, hogy ők is, – mint szinte min­denki, akiknek munkaköri leírása »időbeni teljesítési kényszerhez« van kötve – az idő­faktor tényét kizárólagosan előtérbe helyezve, nem a »lényegre« koncentrálnak.”

Az olvasó szíves tájékoztatására: ma, szerte a világban több tucat művészeti adatbázis működik (nemzeti, lokális vagy tematikus). Ezeknek csak egy része szabadon hozzáférhető. A Museum of Fine Arts Houston 2012-ben kezdett hozzá egy, a XX. századi latin-amerikai, illetve latino művészetet feldolgozó adatbázis építéséhez. Tíz­ezer előre kiválasztott forrásdokumentumot kívánnak földolgozni, 50 millió dolláros költségvetéssel (kb. 7,5 milliárd Ft!). Az Artchivumban eddig 50 ezernél több tételt dol­goz­tak fel... A houstoni projektben a feltehető kérdések (keresések) lehetősége töredéke az Artchivuménak. A houstoni projekt zárt (meghatározott tételeket visznek be a rendszer­be), az Artchivum nyitott. Ezt csak azért szúrtam közbe, hogy a nem szak­ember olvasó­nak legyen némi tájékozódási, összehasonlítási lehetősége.

Az Artchivum a Tanner Gábor által taglalt anomáliák részletes ismerete nélkül is megelégelte az őt körülvevő érdektelenséget, mi több, ellenséges légkört, Szőcs Géza is lemondott posztjáról, így a legcsekélyebb remény sem volt a folytatás instituciona­lizá­lására, kiterjesztésére, az eredetileg kitűzött célok elérésére. Bélai György a művé­szet­történész, muzeo­lógus szakma őt körülvevő ellenséges légköre hatására tavaly októ­berben elbocsátotta húsz alkalmazottját, és bezárta az Artchivumot. Erről a facebook­on értesítette ismerőseit.

„Közel 30 éve műgyűjtő lévén kutatni kezdtem kis-hazánkban is, de kutatható informatikai rendszert nem találva jött az ötlet, mi lenne, ha saját tudásom, az USA-ban szerzett hatalmas rendszerszervezői tapasztalatom, saját időm, saját tőkém ráfordítá­sával elindítanám egy – a világon ma még mindig egyedülálló – DIG [digitális, inter­aktív, globális-kgy] informatikai rendszer létrehozását, ami adatbázisának tárgyává a magyar kultúrát tenné? Megtettem, több mint 13 évvel ezelőtt. Tudni kell, hogy egy ilyen rendszer/adatbázis építése minimum 25-30 évet igényel. Nem sajnáltam semmit, sem időt, sem tudást, sem pénzt annak ellenére sem, hogy ez nem az én, hanem az állam feladata (lenne). (...) Hogy miért zártam be és számolom fel az intézetet ennyi »ráfordí­tás« után? Ígérem, részletesen fogok a közeljövőben válaszolni, tudom, ismerem magam, ha most tenném, durvaságom miatt később bánkódnék, szégyellném magam. Senkit nem szeretnék megbántani feleslegesen. Feleslegesen, mert egy olyan országban élünk ahol szinte »minden« és »mindenki« következmények (felelősségtudat) nélkül teheti mindazt, amit... egy olyan országban, ahol intézeti vezetőink tudása, tudásvágya megrekedt azon a szinten/napon amikor kinevezték. Őket már sem a Ti, sem az utánatok következő generációk nem érdeklik, csakis a székének/pozíciójának megtartására koncentrál.”

Természetesen a történeteknek nincs, mert nem lehet vége. Sem a MaNDA történetének (ott a kulturális tárcának és más illetékes szerveknek van tennivalójuk), sem az Artchivum történetének (hiszen az ott keletkezett érték nemzeti kincs, bűn lenne veszni hagyni).