Mintha ő nem...

„mosolygott az emberek

szokásán, hogy lepocskondiázzák

a maguk fajtáját, de ők mindig kivételek, hogy tehát az ember ítél az emberek felett, mintha

ő nem ember volna...”

(Thomas Mann:

József és testvérei II. k.)

Hálás vagyok Radnóti Sándornak a Kertész Ákossal kapcsolatos megjegyzéséért (Önvesztés, ÉS, 2013/13., márc. 29.), mert módot ad rá, hogy eltöprengjünk valami valóban nagyon fontos dolgon. Radnóti szerint Kertész Ákos szavai – mások magyarellenes szövegeivel ellentétben – azért keltettek felháborodást, mert mások esetében nem vonták kétségbe, hogy magyarként mondják, amit mondanak, Kertész Ákos esetében pedig igen, „s ezzel igazolták a hazug szimmetriát zsidógyűlölő magyar és magyargyűlölő zsidó között”.

Ez így van, de a félreértések elkerülése végett, tisztázni kell, miért hazug ez a szimmetria. Általános formában az X-gyűlölő Y és az Y-gyűlölő X alakzatok szimmetrikusak. Ha valamely sajátos esetben mégsem, akkor annak két oka lehet. Az egyik: X és Y más minőség. Az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, ezért az egyiknek több oka és joga van gyűlölni a másikat, mint a másiknak az egyiket. Radnóti Sándor nyilvánvalóan nem erre gondolt, amint az a szövegkörnyezetből is kiderül mindenki számára, aki nem akarja őt félreérteni. Ő arra gondolt, hogy a zsidógyűlölő magyar nem tartja magyarnak a zsidót, a magyargyűlölő zsidó meg magyarnak tartja önmagát, tehát az egyik esetben kizárólag mások gyűlöletéről van szó, a másik esetben pedig kollektivista alapú (!) öngyűlöletről (is). És ez valóban más minőség. Individuá­lis értelemben persze ez azért nem öngyűlölet, hiszen az önmagát magyarnak tartó magyarbecsmérlő önmagát mint egyént nem tartja becsmérlendőnek.

Annak, aki a magyarbecsmérlő magyarságában nem akar kételkedni, túl kell tennie magát a logika elemi szabályain.

Berzsenyi szerint a magyar most rút sybaríta váz.

Berzsenyi szerint Berzsenyi nem rút sybaríta váz.

Berzsenyi szerint Berzsenyi nem magyar.

Ez így logikus. Honnan tudjuk, hogy mégsem így van? Hát onnan, hogy megjelenik az idegen, aki a magyart magához hasonította, miáltal az ostorozott magyar elvesztette magyar lényegét, az ostorozó magyar (Berzsenyi) pedig megőrizte. Az ostorozott magyar „Elődeinknek bajnoki köntösét / S nyelvét megúnván rút idegent cserélt”. Az ostorozó magyar meg nem cserélt, hanem megmaradt igazi magyarnak. A fenti szillogizmus tehát így egyeztethető össze Berzsenyi magyarságával:

Berzsenyi szerint a magyar most nem magyar.

Berzsenyi nem olyan, mint a mostani magyar.

Berzsenyi szerint Berzsenyi a magyar.

Csurka, Csoóri, Bencsik, Csermely stb., stb. ugyancsak önmagától elidegenített, a globalizáció által megbuggyantott, „rút idegent cserélt” magyarságot becsmérel, ezzel állítja szembe a maga autentikus magyarságát. Ezért aztán őket, bármennyire más minőséget képviselnek is, ugyanazon az alapon lehet magyarostorozóként is magyarnak vélni, mint Berzsenyit.

De működhet-e ez a logika Kertész Ákos esetében? Bizony nem. Nála ugyanis fordított a helyzet. Az ő beállításában az egész külső világ megjavult már, csak a magyar maradt meg a régi megátalkodottságában: „Szabad országokban a szabad embereket pedig meg sem érinti az a problémakör, amin én nem bírok keresztüllépni, amibe én beledöglök.

A magyar genetikusan alattvaló. (...) Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit...”.

Kertész Ákosnál is megjelenik a kontraszt az ostorozott és az ostorozó pozíciója között. A magyar „se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van, legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire”. És ki az, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire, és akit a magyar legyilkol, ha módjában áll? Ezt bizony akkor sem lenne nehéz kitalálni a közkeletű „zsidóbarát” panelek alapján (melyek értéke a „magyarbarát” panelekével egyenlő), ha a szövegkörnyezetben nem lenne ott a holokauszt, amiért „egyedül a magyar a felelős”. Az olvasó számára mindenesetre világos, hogy Kertész Ákos ezzel a munkával, tanulással, innovációval valamire jutó csoporttal azonosul, s nem az irigyekkel, akik ezt a csoportot pusztítják, amikor csak tudják. Az is világos, hogy Kertész leírásában ez a valamire jut(hat)ó csoport a zsidó, a moslékzabálók meg a nem zsidók. Kertésznél nem úgy van, hogy a magyarság képviselt valami jót, amit a magafajta magyarok még őriznek, a magyarság nagyja pedig már elvesztett. Fordítva: egyedül a magyarság őriz valami ősi, genetikai rosszat, és az egész világ sem tudja megjavítani. A magyarság jobb része pedig nem az, ami a magyarság lényegét őrzi, hanem az, ami a magyarság lényegének az ellentéte, ezért is akarja kivetni magából. Ha tehát Kertész magyarnak vallja és tudja magát, az nem azt jelenti, mint Berzsenyi és a többiek esetében, nem az „igazi magyarság” képviseletét, hanem éppen ellenkezőleg, a magyarság szembeállítását a jobb, haladottabb külvilággal. Persze a nem vitatott magyarságú magyarostorozók közül is vannak sokan (Petőfi, Ady, Jókai, József Attila, Széchenyi stb.), akik szerint éppen az a baj, hogy a magyar „benne maradt a régiben”, és nem javul együtt a világgal. Hogy tőlük mi választja el Kertész Ákost, azt Vári György írta le meggyőzően a Magyar Narancsban: „A régebbi, híres szövegek ezt az »alattvaló szellemet« történetileg kialakultnak, hosszú, reménytelen elnyomatások termékének tekintik. Vagyis megváltoztathatónak, és éppen e változás reményében »ostoroznak«. »Veréshez szokott fajta« – mondja Ady. »Nyíltan dönt, ki ezer éve / magával kötve, mint a kéve, / sunyít vagy parancsot követ« – írja József Attila (s e sorait Kertész elégtelen »mentségként« utasítja el). Bibó a maga pontosságra törekvő, a túlzást kínosan kerülő modorában a magyar alkat eltorzulását ugyancsak a zsákutcás magyar történelemmel kölcsönhatásban elemzi. Bibó árnyalt és analitikus, Ady alkalomadtán kegyetlen és túlzó. Mégis mindketten terapeuták, csak az egyikük a sokkterápiában hisz.

Kertész cikke azonban nem hisz semmilyen terápiában. Szavaiból nem a buzdítás és feddés szól, hanem a panasz. Ez magyarázza azt a mondatot is, mely szerint »a magyar« nem tud tanulni és dolgozni sem, ami csak azt jelentheti: a szándék mellett a képességei is hiányoznak hozzá, hogy bármit megértsen és létrehozzon, ezért bántja azokat, akik képesek rá.” (2011. október 6.)

Kertész Ákos úgy tekinti magát magyarnak, hogy a magyar antiszemitákhoz hasonlóan minőségi különbséget tételez a zsidó(nak minősített) magyarok és a többi magyar között, csak éppen az előzők javára.

Mindebből véletlenül sem azt akarom kihozni, hogy Kertész szövege „még rosszabb”, mint Csurkáé vagy Csoórié. Szó sincs róla. Minden szöveg eleve rossz (persze nem művészileg, hanem elvileg és mai szemmel), ami nemzeteket óriásalanyokként jellemez, vádol, véd, minősít. Nyilván annál rosszabb és veszélyesebb, minél vérszomjasabb, kirekesztőbb, minél szörnyűbb tömeggyilkosokat, minél inkább igazol és minél nagyobb pusztító erőt tud a társadalomban kiváltani. Ebből a szempontból Kertész borzalmas szövege természetesen sokkal kevésbé borzalmas, mint azok, amelyeket a mai jobboldal „szentjei” termeltek, s amilyenek napról napra elöntik a „jobboldali” médiát.

Nekem mindazokkal együtt, akik – Kertésszel ellentétben – nem tekintik a nemzetet morálisan jellemezhető egységnek, természetesen semmiféle gondot nem okoz, hogy Kertészt magyarnak tekintsem, mint mindenkit, aki annak tekinti magát. De ha Kertészhez hasonlóan gondolkodnék, akkor nagyon is gondot okozna. Érthető tehát, ha egy nemzetkarakterológiától (Kertészhez hasonlóan) fertőzött s Kertész Ákos által végletesen legyalázott magyart könnyű meggyőzni arról, hogy a legyalázóját ne tekintse magyarnak, annál nehezebb arról, hogy annak tekintse.