Védjük meg a közönséget

VISSZHANG - LVII. évfolyam, 13. szám, 2013. március 29.

Magyarországon nagyon problematikus a sajtószabadság helyzete, elsősorban az állam magatartása miatt. (Klubrádió, közszolgálati médiumok, díjazás stb.) A romló helyzetre válaszul például az újságírók díjazásával kapcsolatban (az ÉS-ben megjelenteken kívül) nemrég Zöldi László azt javasolta a blogján, hogy az állam egyáltalán ne tüntessen ki senkit a sajtó területéről, hanem méltóztasson kivonulni a sajtómunkások díjazásából, mert ez nem fér össze a sajtószabadság eszméjével. Valami hasonlót fejtegetett Bozóki András is az ATV egyik adásában, és ilyen értelmű javaslatot terjesztett elő a MÚOSZ Elnökségének Acsay Judit. Őszintén szólva nehéz is elképzelni kormány általi díjazást egy olyan szellemi területen, amelynek egyik fő feladata éppen a kormány folyamatos kritizálása.

Nekem személy szerint ez a díjfelszámoló javallat nem igazán rokonszenves, elegánsabbnak tartanám, ha nem kívülállók, hanem a Táncsics-díjasok maguk javasolnák a Táncsics-díj beszüntetését. A díjazás beszüntetésének ötletére vérig sértve azt mondta egyik, egyébként szintén kitüntetett barátom, hogy érti ő, úgy gondoljuk, az állami díj egyenlő a politikai talpnyalás honorálásával, de ő aztán nemcsak a plecsnikre fütyül, hanem ránk is, tőle a legnagyobb kitüntetését senki nem veheti el, ő ugyanis többszörös véradó, és azt a kis gomblyuk-kitűzőt nem tudják a „nem nyert irigyek” besározni. Eltekintve attól, hogy a Táncsics-díjat nem ezen javaslat tevőinek, hanem a miniszter úrnak sikerült a közelmúltban besároznia, magam is azt gondolom, az állam kivonulását (helyesebben: kivonását) a sajtó és a média területéről nem a díjakkal kellene kezdeni. Arról nem is beszélve, hogy talán nem egy nagy múltú és tekintélyes díjat kellene felszámolni, hanem azt, hogy az állam manipulációra használhassa a kitüntetésosztogatást. (Előzmény az ÉS-ben – Megyesi Gusztáv: Táncsics marad, 2013/12., márc. 22.)

Úgy gondolom, nem a díjazással van a baj, hanem a szabad sajtó állami manipulálásával. Ennek eddig két fő eszközét vetették be: a szabadpiac túlszabályozását (lefojtását) és állami rádióadók, csatornák kormányszócsővé változtatását a közszolgálatiság támogatása címén.

Nyilván meg kell változtatni a korlátozó törvényeket, felszámolni a pittbullmosolyú médiahatóságokat, de ezeken felül volna egy ötletem a díjakkal és a közszolgálati műsorok finanszírozásával kapcsolatban.

Van egy nagyon jó gyakorlat (volt) a tankönyvkiadás terén: az állam nem ad ki tankönyvet, nem finanszíroz tankönyvkiadót, hanem csak egyes tankönyveket akkreditál, és a fogyasztó, esetünkben egy-egy iskola tantestülete, a szülőkkel egyeztetve: rendel. Igénybe véve a tankönyvtámogatást. Ez a gyakorlat piacbarát, a fogyasztón keresztül finanszírozza a termelőt, tehát semleges. Korrupció kilőve. Pedagógiai szempontból is eredményes (volt). A szülők és a pedagógusok bele tudtak szólni az életüket befolyásoló egyik fontos tényező alakulásába, nevezetesen abba, hogy milyen tankönyvből tanuljon a gyerek. (Mostantól ez is másképp lesz, a tankönyvpiacot megtörik, a kiadást centralizálják.)

Képzeljük el, hogy az állam nem finanszíroz közszolgálati rádiót és televíziót. Nem kicsit vagy nagyon, hanem egyáltalán nem. Mondjuk kiindulva abból a tényből, hogy ezek a csatornák és adók a kormánypropaganda szócsöveivé váltak, erre pedig nem adunk közpénzt. Közszolgálati műsorok finanszírozására persze szükség van, de a kormány közszolgálati műsorokat se finanszírozzon közvetlenül (és pályáztatás útján sem). Itt jön a tankönyv-példa: az állam tevékenysége szorítkozzék arra, hogy akkreditáltatja ezeket a műsorokat, és az emberek pedig szavaznak, mondjuk az adóbevallásnál az egy százalékhoz hasonlóan, és a közszolgálat finanszírozására fordított állami összeget ennek a szavazásnak megfelelő arányban ossza fel egy állami szerv, de automatikusan, minden bizottság és miniszter közbenjárása nélkül.

Ami a Szaniszló-ügy kapcsán (is) mint levonható tanulság marad nekünk, az röviden annyi, hogy minél kevesebb döntési lehetőséget hagyunk ezeknek a tisztviselőknek a kezében, annál jobb. Az egyre agresszívabb centralizációs törekvésekkel szemben általában is csak azzal lehet védekezni, ha lehetővé tesszük, hogy a lakosság minél több kérdésben maga döntsön. Ez a Szaniszló-ügy a kapcsolt hazudozásokkal annyira elképesztő és felháborító történet, hogy a díjak kormányzati odaítélése mostantól valóban szalonképtelenné vált. A megoldás talán mégsem a díjazás megszüntetése, hanem az volna, ha az állam képviselője és a szakmai szervezetek egy hosszú vita és egyeztetés után mindössze csak felsorolnák azoknak a személyeknek a nevét, akiket ők a díjra alkalmasnak találnak, és aztán az adózó választópolgár behúzza a megfelelő rubrikába az ikszet. És aki a legtöbb ikszet kapta, az megy a Parlament kupolacsarnokába kezet rázni az éppen aktuális mosolygóemberrel.

Ahol és amennyire lehet, köszönjük meg államunknak a segítségét, de legalábbis ami az újságokat és a médiát illeti, a fontos döntéseket ne az államra bízzuk, hanem a közönségre.

Feltéve, hogy szabad sajtót akarunk Magyarországon.

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 40. szám, 2016. október 7.
LIX. évfolyam, 4. szám, 2015. január 23.
LVII. évfolyam, 40. szám, 2013. október 4.
Élet és Irodalom 2024