Mi, gyilkos kedvű, röfögő magyarok...

VISSZHANG - LVII. évfolyam, 12. szám, 2013. március 22.

Vásárhelyi Mária megemlékezett „Kertész Ákos kiűzetésének” első évfordulójáról (Egy éve történt, ÉS, 2013/11., márc. 14.). Ezt a megemlékezést nem mondanám korrektnek.

A korrektség első feltétele, hogy az olvasót tájékoztassuk az ügy érdeméről. Ehhez föl kell idézni azokat a mondatokat, melyek nem csupán az álszent és a maga rasszistáinak mindent elnéző ún. „nemzeti” oldal dühét váltották ki, de fölháborították a rasszizmus következetes, tehát hiteles ellenfeleit is. Szó sincs róla, hogy Kertész Ákos egyetlen „szerencsétlen” mondatot írt volna le. Nem, ő sajnos sok rasszista mondatot írt le. Ezeket: „...a magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: »ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.« De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire. Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit.”

Ezek undorító mondatok. Vásárhelyi Mária aligha azért kímélte meg tőlük az olvasót, mert nem tartja őket annak. Föltehetjük, hogy éppen azért, mert annak tartja őket, hiszen sok-sok írásának tanúsága szerint nyilvánosan is undorodik az ilyesféle mondatoktól, ha másoktól származnak és másokra vonatkoznak. A többség többnyire védettebb, mint a kisebbség, az ellene irányuló rasszizmus közvetlenül (!) általában kevesebb veszéllyel jár, de ettől még rasszizmus. A rasszizmustól való tartózkodást csak az követelheti hitelesen, aki maga is tartózkodik tőle. És csak attól követelheti, akit hajlandó megvédeni ettől. Légyen szó többségről vagy kisebbségről. A rasszizmus ellenfelét a rasszizmus hívétől az különbözteti meg, hogy elutasítja a nemzetek, származási csoportok kollektív bűnösségét és kollektív jellemvonásokkal való felruházását. Vagyis éppen azt, amit Kertész Ákos nagyon markánsan megtett. Soha meg nem bánt, soha vissza nem vont mondataival. Nincs olyan, hogy bármiért „a” magyar, „a” német, „a” zsidó, „a” cigány, „a” piréz a felelős. Végtére is: Kertész Ákos nem kevesebbet állított, mint hogy „a” magyar, ha módjában áll, gyilkol! Ennél súlyosabbat még Bayer Zsoltnak és Vona Gábornak sem sikerült állítania a romákról vagy a zsidókról, pedig ezek a mélysötét alakok igazán mindent megpróbálnak, de hát a gyilkosságnál súlyosabb vádat már nem lehet kitalálni.

Tisztában vagyok vele, mennyi szörnyűség történt a magyarországi közéletben, ami fölgyűjtötte azokat az indulatokat, melyek a fent idézett mondatokat kilökték. Ezek az indulatok bennem is gyűlnek, csak nem hagyom, hogy a józan eszem fölött eluralkodjanak. Nem én vagyok az, akit a cikk második felében felsorolt 17 eseményre emlékeztetni kell. Nagyon fontosnak is tartom, hogy minden rasszista megnyilvánulás, minden cigány-, zsidó-, magyarellenes stb. indulat társadalmi és lélektani hátterét feltárjuk és megértsük, amennyire lehet, mert enélkül, puszta moralizálással nyilván nem megyünk semmire. De azzal sem, ha a rasszizmus megértése annak tagadásához vagy apológiájához vezet. Szelektíve persze.

Továbbá: mire következtessen a magyarság egy részét a magyarságból kitagadó rasszista abból, hogy vannak magyarok, akik nem éreznek magukra nézve sértőnek a magyarságot kollektíve és egészében sértő, ráadásul ilyen végletesen sértő mondatokat? Nyilván csak megerősítve érezheti magát az ilyen rasszista a rasszizmusában: lám, ezek tényleg nem magyarok, mert nem érzik magukat gyalázva, amikor a magyarokat gyalázzák. Aki meg gyaláz, pláne nem lehet magyar.

Kertész Ákos apologétái tehát a saját kirekesztésükhöz szállítják az érveket.

Vásárhelyi Mária Csermely Péter és Bencsik András magyarellenes szövegeit idézi rám hivatkozva, így: „Révész Sándor gyűjtése”. Ha valaki elérhető, megjelent szövegeket idéz, nem szükséges korábbi idézőkre hivatkozni. De ha már, akkor ennek az a módja, hogy: idézte X.Y. itt és itt. Én Csermelyt és Bencsiket így együtt az Elfogadjuk? című cikkemben idéztem (Népszabadság, 2011. szeptember 6.). Ez a cikk éppen arról szól, mennyire súlyosak és elfogadhatatlanok Kertész Ákos állításai, és mennyire fontos, hogy határozottan felszólaljunk ellenük. Ha Vásárhelyi Mária úgy hivatkozott volna rám (ha már hivatkozott), ahogy kell, akkor éppen az ő álláspontját kihívó érvekhez vezette volna az olvasót. Megértem, hogy ezt el akarta kerülni, de nem tartom korrektnek.

Abban a cikkben például arról is írtam, miért nem lehet Kertész szövegét úgy kezelni, mint a magyar irodalom „nemzetostorozó” hagyományának részét, de ezt nálam sokkal részletesebben is kifejtette Vári György a Magyar Narancsban.

Vásárhelyi Mária meghatározása szerint Kertész Ákos elkötelezetten baloldali-liberális értelmiségi. Nem egészen. Kertész Ákos saját megnyilatkozásai szerint alapvetően marxista, antikapitalista, tehát antiliberális értelmiségi. Mindenkinek joga van hozzá, hogy az legyen, a rasszizmussal ellentétben ez nem morális kérdés. Csak azért jegyzem ezt meg, mert divat, mégpedig veszélyes divat a „baloldaliság” örve alatt összekeverni a prokapitalista liberalizmust az antikapitalista antiliberalizmussal. Ez a két csoport sokszor lehet egymás szövetségese a demokrácia védelmében (miként bal- és jobboldali identitású polgárok is), de fölfogásukból következően a másik demokratizmusát és együttműködésük lehetőségeit, ha őszinték, korlátozottnak kell tartaniuk.

Vásárhelyi Mária felidézi, hogy Orbán Viktor közösséget vállalt a parlamentben alpári módon zsidózó Pörzse Sándorral, amikor az Kertész Ákos Kossuth-díjának visszavonását követelte. Ez az eset szerinte „a balliberális médiában is teljesen visszhangtalan maradt”. A visszhang valóban méltatlanul gyenge volt, de teljes visszhangtalanságról a „balliberális médiá­ban” csak akkor beszélhetünk, ha a Népszabadság a szerzőivel együtt nem létezőnek vagy nem „balliberálisnak” minősül. Én speciel ezt írtam: „A kormány nevében Halász János két hónapja megígérte az egyik neonácinak az Országgyűlésben, hogy elveszik Kertész Ákostól a Kossuth-díjat. Orbán Viktor egy hónapja az Országgyűlésben megígérte egy másik neonácinak, hogy bátran rendezni fogják a visszavonás lehetőségének a kérdését...” (2011. november 23.) Rab László kollégám is írt erről.

Abban Vásárhelyi Máriának teljesen igaza van, hogy az adminisztratív szankciókkal, a hivatalos támadásokkal, az inzultusokkal szemben mindenkit meg kell védeni, amennyire csak lehet. A Kossuth-díj, a fővárosi díszpolgárság visszavonásának bornírt, ostoba gesztusáról elég sokan írtunk. Azokkal az inzultusokkal kapcsolatban, amelyekről Kertész Ákos távozása idején, csomagban, egyetlen forrásból értesültünk, amelyekről nem derülhetett ki pontosan és biztosan, hogy miként zajlottak le, nehéz lett volna jó lelkiismerettel egészen határozottan fogalmazni. Nem hiszem el, hogy Vásárhelyi Mária komolyan gondolta, amit erről írt, amikor megrótta azokat, akik nem tekintették százszázalékos bizonyosságnak Kertész Ákos szavait: „mintha bizony a realitások, amelyek között élünk, ne nyújtottak volna elég alapot arra, hogy hitelt adjunk szavának”. A realitásokról alkotott általános képünk alapján konkrét esetekről bizonyítékok vagy egymástól független források nélkül biztos ítéletet mondani – ez az előítéletes pokol maga! Sok roma került már előzetes letartóztatásba azért, mert az ügyészek és a bírák jelentős része így gondolkodik. Redundáns leszek, mert tudom, hogy sokan nagyon szeretnének félreérteni. Abszolút el tudom képzelni, hogy az az igazság, amit Kertész mond. Sajnos nem is tartom valószínűtlennek. Viszont borzasztónak tartom, ha tényleg... Csupán annyit mondok, hogy százszázalékos bizonyosság egy érdekelt forrás alapján nincs, és az ember ezért ebben az esetben nem fogalmazhat másként, csak feltételesen.

Kertész Ákos ellen hál’ istennek nem indult büntetőeljárás. A neonácik feljelentését az ügyészség visszadobta. Ez az eset is azokat a „szélsőliberálisként” rendszeresen lemocskolt realista, szabadságszerető embereket igazolja, akik nem támogatják a szólásszabadság további korlátozását, a gyalázkodás – az Alkotmánybíróság által 1992-ben megszüntetett – tényállásának visszacsempészését; akik az emberi méltóság kollektív sérelmének kriminalizálása ellen akkor is tiltakoztak, amikor az MSZP–SZDSZ-koalíció próbálkozott vele, és most is tiltakoznak, amikor a Fidesz hozta ezt vissza. Valójában ezek a lemocskoltak védik leginkább Kertész Ákost, ők igyekeznek lehetetlenné – a lemocskolóik pedig lehetővé – tenni, hogy Kertész Ákost bíróság elé állítsák, ha esetleg visszatér Magyarországra. A Magyar Köztársaság alkotmányát helyettesítő irományba a minap beleírták, hogy „A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Az ilyen közösséghez tartozó személyek – törvényben meghatározottak szerint – jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni.” Ez gyalázatos szöveg, bármelyikünk elítélésére alkalmas, Kertész Ákoséra meg aztán végképp. Remélhetőleg azok a „balliberális” balfácánok, akik 2010 előtt ennek megfelelőit áthajszolták a parlamenten, most már belátják, hogy a saját sírjukat ásták, és mély hálával tartoznak az Alkotmánybíróságnak, hogy kiütötte a kezükből az ásót. Most már az Ab-nak ilyen ütőereje nincs, legközelebb egy demokratikus többségnek lesz rá lehetősége, hogy ezt a Kertész Ákost kitüntetetten fenyegető passzust a többi szeméttel együtt kisöpörje az Alaptörvényből. Reméljük, minél hamarabb eljutunk idáig, s Kertész Ákosnak végképp nem lesz rá semmi oka, hogy távol maradjon a hazájától, a gyilkos kedvű, röfögő magyaroktól.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 7. szám, 2024. február 16.
LXV. évfolyam, 24. szám, 2021. június 18.
LXV. évfolyam, 19. szám, 2021. május 14.
Élet és Irodalom 2024