Hadd tudják, hadd tegyék

VISSZHANG - LVII. évfolyam, 7. szám, 2013. február 15.

Tamás Gáspár Miklós komoly szerepet tulajdonít a kormány oktatáspolitikai intézkedései ellen tavaly december eleje óta folyamatos utcai demonstrációkkal tiltakozó „diákmozgalom” képviselőinek: a mozgalom az általa megvívott „kulturális forradalom” révén „kifelé tart a kapitalizmus belvilágából” (Szolidaritás és kritika, ÉS, 2013/5., febr. 1.). Nem irigylem őket.

A szerző gondolatmenetének első lépése megejtően egyszerű: a szellemi javak oszthatatlanok („a Háború és béke szellemi »mennyisége« nem változik attól, hogy negyvenen vagy negyvenmilliónyian olvassák: nem fogy el, nem megy tönkre”), következésképpen illegitim minden olyan törekvés, amely korlátozni próbálná az összes emberre kiterjedő egyenlő és ingyenes hozzáférést a kultúra területén. A szellemi javak fogyasztásának esetében egyszerűen nincs értelme az egyenértékek cseréjéről beszélni. A kapitalizmus azonban kijátssza a szellemi javak metafizikai természetét: hiába nem térben és időben léteznek, e jószágoknak világbeli megjelenésükhöz sajnos fizikai hordozókra van szükségük, és e fizikai tárgyak forgalmazása immár minden további nélkül alávethető a piac törvényeinek. Mi több, az éber kapitalista szellem arra is rádöbbent (feltehetőleg már valamikor az emberiség történelmének hajnalán), hogy a kulturális javak fogyasztása sajátos technikák és gyakorlatok elsajátítását követeli meg – ez a tudás pedig piaci értékké tehető, amennyiben korlátozzuk megszerzésének lehetőségeit. A „fizetős” felsőoktatás rendszere a társadalmi csoportok közötti kulturális különbségek, tehát végső soron a szellemi javakhoz való egyenlőtlen hozzáférés fenntartásának egyik legfőbb eszköze.

Szerencsére az antikapitalizmus szelleme sem pihen. A technikai fejlődés mára már nagyjából megszüntette az első korlátozást: a többé-kevésbé háborítatlan internetes letöltések és szellemitulajdon-sértések korában a kulturális iparágak „őstermelői” és „forgalmazói” csak ideig-óráig lesznek képesek fenntartani a piaci pozícióikat. A kultúra teljes állami fenntartásba kerülésére ugyan még egy kicsit várnunk kell, gondoljunk csak arra, hogy a szerző is éppen egy olyan hetilapban jelentette meg az írását, amely – a magyar sajtó szereplői közül szinte egyedüliként – „fizetőssé” tette internetes archívumát, de azt már most jó szívvel kijelenthetjük, hogy „a szellemi tulajdonnak mint a polgári kultúra alapegységének: kampec”. Tamás Gáspár Miklós nem mérlegeli a küzdelem állását a szerzői jog kalózai, valamint az előállított kulturális tartalmak tulajdonosai és forgalmazói között, nem bíbelődik a technikai versenyfutás részletkérdéseivel; minek is, ha egyszer a meccs már le van futva. A kétely, elvtárs, megöli a fejlődést.

Immár csupán tehát a második korlátozás megszüntetése van soron: a kulturális termékek fogyasztásához szükséges technikák elsajátítását illető („gazdasági, kulturális és rendi vagy osztály-”) kiváltságok lebontása. És hamarosan ez is bekövetkezik: a kapitalizmus jelenkori válsága – amelynek egyszerre oka és tünete „az ún. munkaerőpiac összeomlása és megállíthatatlan zsugorodása” – szükségképpen a felsőoktatás „kinyílásához” vezet, hiszen „a diákoknak semmi más kiútjuk nincs, mint a kulturális forradalom”. A magyarországi diákmozgalom és szövetségesei (például az Oktatói Hálózat, amelynek jelen sorok szerzője is tagja) még nem feltétlenül tudják, amit tudniuk kell, tudniillik hogy törekvéseik kizárólag akkor érhetik el legsajátabb céljukat és értelmüket, ha „ingyenes és korlátozatlan hozzáférés”-t követelnek a felsőoktatáshoz. Nem feltétlenül tudják, de teszik – és ha minden jól megy, előbb-utóbb tudni is fogják. (Ehhez járulna hozzá a szerző a maga eszközeivel, ami igazán kedves és emberbarát gesztus a részéről.) És innen már csupán egyetlen lépés, hogy a diákok és szövetségeseik arra is rádöbbenjenek: új kulturális műsorhoz új madame kell, tehát nem elég egyetemes hozzáférést biztosítani a kulturális termékekhez, „magának a tudománynak, a filozófiának, a művészetnek is meg kell változnia”.

Érdekes vízió, szó se róla. De volna itt legalább két bökkenő. Az egyik filozófiai természetű. A filozófia területén egyetlen tekintetben egészen biztosan nem a piac törvényei uralkodnak: amíg egy sikeres üzletembertől (magyarul: „vállalkozótól” [tessék odaképzelni a gúnyos mosolyt!]) nem illik megkérdezni, honnan is szerezte az első millióját, addig a filozófusnál igenis rákérdezhetünk később oly magasra ívelő gondolatmenetének első lépéseire. Tehát akkor: a szellemi javak metafizikai státusából (tudniillik hogy ezeknek „alapvetően nincs téridei korlátozottságuk” és „elpusztíthatatlanok”) hogyan következik, hogy mindnyájunknak egyenlő hozzáférést kell kapnunk az őket megvalósító fizikai tárgyakhoz, valamint korlátlan lehetőséget az értelmezésükhöz szükséges technikák elsajátításához? (A vita kedvéért szemérmesen tekintsünk el attól, hogy a szerző kissé nagyvonalúan jár el, amikor adottnak veszi a kulturális javak egy [ein, szándékolt „germanizmus”!] sajátos metafizikai elméletét. Ne kérjük számon rajta azt a hétköznapi intuíciónkat, hogy például a műalkotások és a filozófiai írásművek valamikor létrejönnek, tehát mégiscsak lenne valamiféle „téridei korlátozottságuk”. Mindez apróság; különben sem az a feladatunk, hogy igazoljuk a hétköznapi intuícióinkat. És felejtsük el a kulturális artefaktumokról szóló kortárs filozófiai szakirodalom összes fontosabb vitáját, mert különben soha nem jutunk egyről a kettőre. A teremburáját.)

Tamás Gáspár Miklós állításából az kétségkívül következik, hogy amennyiben egy velünk született sajátos érzékszerv segítségével mindnyájan közvetlenül érzékelhetnénk a téren és időn kívül létező kulturális javakat, senkinek nem lenne joga ennek az érzékszervünknek a működését korlátozni – még csak szerzői jogi megfontolások alapján sem, hiszen az örök szellemi javakat nyilvánvalóan nem képesek létrehozni időben létező lények. Mivel azonban nincs ilyen érzékszervünk, különböző közvetítőkre szorulunk (egyfelől magukra a kulturális javakat megvalósító fizikai tárgyakra, másfelől pedig az értelmezésükhöz szükséges interpretációs technikák ismeretére), amelyek forgalmazása (a fizikai tárgyak mint iparcikkek, illetve a tudásközvetítés folyamata) immár alávethető a piac törvényszerűségeinek. Természetesen vitatkozhatunk róla, hogy helyes-e piaci terméknek tekinteni a könyveket, pdf-fájlokat vagy az egyetemi oktatást – ám ennek semmi köze a kulturális javak metafizikai státusához vagy természetéhez.

Így viszont az érvelés némiképp veszít a meggyőzőerejéből. Sajnálatos módon nem a világ szerkezetéből következik, hogy mindnyájunknak egyenlő hozzáférést kell kapnunk a kulturális javakhoz (már megint nem sikerült levezetni azt a fránya kellt a vanból!), hanem legfeljebb különféle igazságossággal kapcsolatos megfontolásainkból. Ilyen megfontolásokkal azonban Tamás Gáspár Miklós nem állt elő. (Hiá­ba állítja, hogy „a szellemi javak nyilvános javak”, következésképpen „a szellem ún. közönsége egyetemes”, itt sincs szó valódi, érvényes következtetésről. Ha ez a „nyilvánosság” azt jelenti, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén elvileg bárki részesülhet e javakban, ez a tény nem vonja maga után, hogy minden ember esetében biztosítanunk kell e feltételek fennállását. Ha viszont a szellemi javak nyilvánossága azt jelenti, hogy minden embernek elidegeníthetetlen joga van korlátozás nélkül részesülni e javakban, akkor egyszerűen adottnak vettük a bizonyítandót, tehát körkörösen érveltünk. Egyetlen dolgot állítottunk, ám ezt érvényes fogalmi következtetésnek álcáztuk. Maradnak tehát az igazságossággal kapcsolatos megfontolások, amelyek talán hidat verhetnek a szellemi javak vanja és az egyenlő hozzáférés kellje között.)

Miért lenne igazságos, hogy a jó anyagi helyzetben lévő családok semmivel ne járuljanak hozzá gyermekeik képzési költségeihez? Nyilvánvalóan nem lenne igazságos; és a kérdés csupán az, hogy az adott országban, régióban mekkora az adóelvonás: magas adóelvonás és progresszív adózás esetében értelmesen felvethető az „ingyenes” felsőoktatás kérdése, hiszen ebben az esetben a magas keresetűek más formában már hozzájárultak a költségekhez. Persze kérdés, hogy vajon nem racionálisabb megoldás-e, ha ez az összeg tandíj formájában közvetlenül az egyetem kasszájába kerül, mint ha a költségvetési újraelosztás kerülőútján érkezik meg a rendeltetési helyére... De nem folytatom. Ezek racionálisan megvitatható kérdések, amelyekre természetesen (végső soron) ki-ki az általa elfogadott általános morális és „ideológiai” meggyőződéseinek fényében válaszol – és a filozófiai munka pontosan abban állna, hogy ezen meggyőződések és a felsőoktatás finanszírozásának lehetséges strukturális elvei közötti viszonyokat napvilágra hozzuk. Ám ezek a kérdések már kívül esnek Tamás Gáspár Miklós vízióján.

A másik bökkenő inkább módszertani jellegű, bár filozófiai nyelven is megfogalmazható. A tiltakozó diákok és „szövetségeseik” egy politikai és szakmai érdekkonfliktus résztvevőiként léptek fel. Törekvésük (törekvésünk) első körben arra irányult, hogy az oktatási kormányzat hajlandó legyen valódi tárgyalópartnerként tekinteni rájuk (ránk). Amennyiben Tamás Gáspár Miklós elfogadja, hogy a diákmozgalom autonóm szereplő a konfliktusban, mi több, különböző okokból szimpatizál is a célkitűzéseik egy részével, elegáns lenne, ha azt is elfogadná, hogy a diákok a maguk módján határozzák meg a követeléseiket, a maguk módján keretezik az eseményeket. Másképpen fogalmazva: pontosan azt mondják, amit mondani akarnak. Az tartozik hozzá „a mozgalom lényegéhez”, amit a mozgalom résztvevői – bázisdemokratikus döntések sorozatának eredményeképpen – a mozgalom lényegéhez tartozónak vélnek. Tamás Gáspár Miklós többször hosszan és szellemesen ironizál „a diákmozgalmakat ma ajnározó neoliberálisokon és neokonzervatívokon”, akik ájultan csodálják a „fiatalokat”, miközben céljaikat (például a tandíjmentesség állítólagos követelését) naivnak és gyerekesnek tartják, vagy csupán a kormánybuktatás lehetséges eszközeként tekintenek a felsőoktatási megmozdulásokra. Naiv, aranyos kamaszok, hasznos statiszták a kormánybuktatás forgatókönyvében vagy a kapitalizmusból kivezető utat előkészítő kulturális forradalom (félig öntudatlan) protagonistái – szerintem csupán fokozati különbség van a három elképzelés között.

Félreértés ne essék: a történetfilozófiai víziók piacán ki-ki olyat vásárol magának, amilyet szeretne, és amihez megvan az intellektuális kezdőtőkéje. Tamás Gáspár Miklósé relatíve sokba kerül, ám a vele járó szellemi izgalom miatt időnként még azoknak is érdemes vennie belőle, akik egyetlen szavával sem értenek egyet, és egyetlen tézisét sem tartják meggyőzőnek. Csupán attól óvnám magunkat, hogy erre a piacra szervezzük a tiltakozó naggyűléseket az oktatási kormányzat tervezett intézkedéseivel szemben.

2013. február

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 6. szám, 2024. február 9.
LXVII. évfolyam, 19. szám, 2023. május 12.
LXVI. évfolyam, 28. szám, 2022. július 15.
Élet és Irodalom 2024