Egy-két ecsetvonás

Egyik nagynevű pályatársam, Me­gyesi Gusztáv (Az Örök ÉS-es, ÉS, 2013/2., jan. 11.) köszöntötte hetvenedik születésnapján másik nagynevű pályatársamat, Szále Lászlót. Az inkább lágy, pasztellszínű gyorsportrét egy-két erős rajzolatú vonással egészíteném ki. Szále, a publicista és szerkesztő nemcsak jó ember, hanem szigorú is, mindenekelőtt önmagához; komolyan, sőt nagyon komolyan veszi nyelvünk szabályait, jelzőit és hangsúlyait, hosszú pályánk nagyon rövidre szabott közös időszakában többször is tanúja voltam ennek. Aztán Szále, a publicista és szerkesztő igen jól ismeri történelmünket, álmából fölverve is fújná a tizenhármakat – persze az aradiakat – vagy a ’48-as felelős kormány miniszteri listáját. Aztán: jól, sőt kiválóan kérdez és kételkedik, mert szakmánk alapfeltétele mindig benne és vele van, nevezetesen a kíváncsiság. Erről nemcsak újságcikkei, hanem könyvei is tanúskodnak, de igaza van Megye­sinek, ez itt nem nekrológ – hál’ istennek –, hanem egyszerű, hetvenkedő méltatás. Amelyhez mindenképpen hozzátartozik a manapság fogyófélben lévő publicista erény: az ünnepelt képes azonos mércével mérni, nincs olyan mai politikus, akinek említésekor könnyes ámulatba vagy ádáz gyűlöletbe esne, elfogulatlan és higgadt elemző, flamandok és vallonok olykor elborzasztó küzdelmében ő a belgák fogyatkozó csapatának – hogy egy neki kedves hasonlattal éljek – oszlopos tagja. S minthogy magam is e társaságnak lennék tagja, köszöntésekor szívesen idézem – meglehet ódivatúan – Móra egyik írásából (Mi az újságíró, Szegedi Napló, 1904. június 26.) azt a passzust, amely arról szól, hogy mi is szükséges ehhez a mesterséghez: „Írói tehetség, éles szem és becsületes szív.”

Nos, az elfogultság vádját ezúttal és kivételesen vállalva úgy gondolom, hogy Móra jellemzése ráillik az ünnepeltre is.