Az Agónia születése

VISSZHANG - LVII. évfolyam, 1. szám, 2013. január 4.

A dolgok magyarázatára gyakran csak utólag derül fény. Spiró György remek írásban fejti ki, miért telt el hat év Miroslav Krleža Glembay-trilógiája első és második darabjának nemzeti színházi (1958) és Madách színházi (1964) bemutatója között (A félreértés előnyei, ÉS, 2012/51–52., dec. 21.). A történet lényege, hogy az első bemutató, a Glembay Ltd. politikai döntés eredménye volt, amelyre az ’56-os megtorlások után a Kádár-nyitás jegyében került sor Tito Jugoszláviája felé. Ám a döntést bizonytalanság övezte, olyannyira, hogy az óvatos Népszabadság az akkor még főiskolás MGP-re bízta a színikritikát, aki nem mert a darabról írni, csak a színészekről, bár a bírálat így sem jelent meg. Az előadás – írja Spiró – váratlanul „a polgári életforma iránti érdeklődés és szimpátia” lelkes érzetét váltotta ki a magyarokból. „Ettől ijedtek meg ’58-ban, és amikor a rendszer egy békés félfordulattal immár tudatosan a kispolgári életmód felé tett komoly engedményeket a hatvanas évek közepén, a hivatalosságnak már nem volt mitől félnie.” Vagyis a túlzottan nagy siker miatt „legfelső politikai szinten úgy döntöttek, hogy a Glembay-trilógia következő darabjának bemutatóját békésebb időszakra halasztják”. Így jött el az Agónia premierje 1964-ben, a Madách Kamarában.

1962 őszén húszévesen, harmadéves bölcsészként kerültem a Madách Színházba dramaturggyakornoknak. Az igazgató, Both Béla komolyan vette, hogy javasoljak darabokat. Annak idején a Glembay Ltd. elvarázsolt a zseniális Bojan Stupica rendezésében – egyébként jelentek meg róla „rendes” kritikák, MGP pedig később már kényszer nélkül is a színészekről írt a darab helyett –, úgyhogy az Agónia lett volna az első javaslatom. De nem lehetett kiosztani a Madáchban, pedig csak három szereplője van. Both szokása szerint az arcát túrta az indulattól, ha irreális javaslatokkal álltak elő.

Jugoszlávia akkor maga volt a Nyugat, ’63-ban nagy nyári utat tettünk Belgrádban és Dubrovnikban, amit a politikailag óvatoskodó barátok figyelmeztetése ellenére a kultúrattasé-helyettes szervezett meg. Találkoztunk a kitűnő Ivan Ivanjival, aki akkor színigazgató volt, láttuk a dubrovniki Ünnepi Játékokat, erről született első színházi cikkem a Nagyvilágban. Mániákusan kerestem jugoszláv darabokat a Madáchnak, a legtovább Velimir Lukić Oswald király hosszú élete című vadonatúj színművét nyomtam. Hiába, nem volt elég jó. Ám ’63-ban egyszerre két színész szerződött a színházhoz. Ajtay Andor a Jókaiból és Bessenyei Ferenc a Nemzetiből, ahol éppen igen rossz, öblögetős korszakát élte, és érezte, hogy váltania kell. Tolnay Klári adott volt harmadiknak – tökéletes Agónia-szereposztás. Both azonnal elfogadta. Jó kapcsolatban álltam a kedves, pátriárka külsejű Vujicsics D. Sztoján fordítóval (sajnos nemrég az ügynöklistán találkoztam a nevével), ő szállította nekem az új jugoszláv drámákat. Azonnal szóltam neki, kérdezze meg Stupicát, elvállalná-e a rendezést. A többi már a színház dolga volt. Szokása szerint a díszletet is Stupica tervezte, korábban soha nem volt olyan remek színpadkép a Kis Madáchban. Végigültem a próbákat, attól eltekintve, hogy Ajtay folyton a kulcscsomóját csörgette a zsebében, és senki sem mert szólni neki, élményszámba mentek. Az előadás tökéletes lett, persze abban a finoman, elegánsan, polgárian „leleplező” formában, amiről Spiró ír.

Az Agónia bizonyult dramaturgoskodásom egyetlen kézzel fogható, komoly, bemutatóban realizált eredményének a Madách Színházban. Szerencsém volt. A „legfelső politikai döntés” anyagi erővé vált bennem. Csakis így történhetett.

A szerző további cikkei

LIX. évfolyam, 35. szám, 2015. augusztus 28.
LIX. évfolyam, 29. szám, 2015. július 17.
LIX. évfolyam, 28. szám, 2015. július 10.
Élet és Irodalom 2023