Az a piszok alaktan

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 49. szám, 2012. december 7.

Kőszeg Ferenc megírta, mi van akkor, ha „a demokrácia talán legfontosabb elemének a váltógazdálkodást tartjuk” (XIV. Lajos, Tisza Kálmán és Schiffer András, ÉS, 2012/48., nov. 30.). Nos, akkor tévedünk. Németország Kohl 16 éves uralma alatt éppoly demokratikus volt, mint előtte és utána. Bajorországban lassan fél évszázada kormányoz a CSU, s bár az abszolút többségét 42 év után elvesztette, most is eléggé leválthatatlannak tűnik. Ausztriát évtizedeken át kormányozta ugyanaz a nagykoalíció, a svájci kormánykoalíció is változatlan nagyon hosszú ideje, és az Egyesült Államok között is van sok olyan, ahol nagyon-nagyon régen ugyanaz a párt adja a kormányzót. Lehet vélni, hogy ez nem jó, de azt nem lehet, hogy nem demokratikus.

A demokrácia legfontosabb eleme a szabad választás. A politikai kereslet és kínálat szabadsága. Semmilyen eredmény nem demokratikus, ami ennek részleges vagy teljes hiányában jön létre (például az egymást kergető puccsisták váltógazdálkodása), és minden eredmény demokratikus, ami demokratikus választásokon alakul ki. A politikai teljesítményelv alapja éppen a hatalom megtartásának a célja. Egy demokratikus kormányt az a cél motivál, hogy ne váltsák le. Ha ez sikerül neki – akárhányszor sikerül – az éppoly demokratikus eredmény, mintha nem.

Ahogy azt Heller Ágnesig bezárólag sokan kifejtették, minden igazi demokrácia formális demokrácia, hiszen (bizonyos szélsőségek kivételével) minden politikai tartalom számára ugyanazt a formát: versenypályát, szabályozást, jogi egyenlőséget biztosítja.

A tartalmi kérdés a politikai kínálat maga. Ennek két dimenziója van: a köz és a párt, vagyis a kereslő s a kínáló java. A kettő között, mint minden piacon, lehet pozitív összefüggés, amely a piacot erősíti, és lehet negatív, amely a piacot rombolja. Aki a fogyasztói szokásoktól és igényektől függetlenül törekszik a legmagasabb minőséget kínálni, tönkremegy, aki a fogyasztó javától függetlenül igyekszik a profitját maximalizálni, annyit lop, csal, hazudik, annyira torzítja a piaci viszonyokat, amennyire csak tudja.

Pontosan ehhez a rombolási készséghez vezet a közjóról való vélekedésünktől független, pszeudoprofesszionális politológiai gondolkodásmód, mely a hatalomgyarapítás sikerességét tekinti az egyetlen érvényes mércének. Ez az a gondolkodásmód, amely leginkább veszélyezteti a demokráciát, és ez volt az igazi alternatívája az SZDSZ 1994-es útválasztásának. Ezt választotta a Fidesz, és minden ebből következett: Nem az a fontos, mit gondolunk a haza és a világ javáról, s hogy mit tehetünk azért, hanem az, hogy hol van rés, a kielégítetlen kereslet, a kihasználható baleknépség, hol nincs más. Ennek az aberrált pszeudoprofizmusnak a logikája szerint a hatalomgyarapítás célját nem korlátozzák tartalmi megfontolások: ami ennek érdekében megtehető, azt meg kell tenni. Nincsenek belső korlátok, nincs gátja a gátlástalanságnak. Ez az „alaktani”, steril gondolkodásmód tette a Fideszt olyan rémálom-párttá, amilyennek Kőszeg leírja. Hogy a Fidesz nem lehet mérsékelt jobboldali párt, már 1995 elején eldőlt. A mérsékelt jobboldali párt pozíciójából is, a Fidesz addigi határozott álláspontjából is az következett volna, hogy 1995 elején a makrogazdaság fölöttébb népszerűtlen, de közérdekű konszolidációját támogatja. Ha nem ért is egyet minden részletkérdésben Bokros Lajos csomagjával, osztozik a kormánnyal a népszerűtlenségben. Az „alaktani” gondolkodásmódból azonban az következett, hogy egyáltalán nem számít, mi erősíti az országot, csak az, mi erősít minket.

Képzeljünk el egy SZDSZ-t, mely ugyanerre a srófra csavarja az agyát. Mely „alaktani” érvekre hivatkozva elutasítja a kormányzás lehetőségét akkor, amikor erre az MSZP kínálatából levezethető, igazán erős tartalmi indokai nincsenek. Képzeljünk el egy SZDSZ-t, mely elutasította a kormányzás lehetőségét, fontos programpontjai megvalósításának lehetőségét, szembement a közakarattal, vállalta a népszerűségvesztést, aminek valószínűleg Demszky és Budapest is áldozatul esett volna 1994 őszén – mindezt abból a megfontolásból, hogy ellenzéki pozíció­ban majd pólusképző erővé gyarapodik. És most képzeljük el, hogy 1995 elején ez az SZDSZ nem fut versenyt a rémpártosodás irányában a Fidesszel, önként átadja neki azt az erős ellenzéki pozíciót, amiért annyi mindent feláldozott, és kívülről támogatja azt az borzasztóan népszerűtlen stabilizációt, melynek az egyedül kormányzó MSZP-ben még erősebb ellenzéke lett volna, (s melynek eredményeit a privatizációs bevételekkel együtt az MSZP amúgy is jelentős részben elherdálta volna, ha az SZDSZ nem áll Nagy Sándorék útjába). Lássuk be, ezt nagyon nehéz elképzelni. Ha az SZDSZ 1995-ben nem kormányoz, együtt rohadt volna el a Fidesszel. Jobban és korábban, mint így.

A demokráciának kevés következetesebb híve van ebben az országban a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnökénél. Ő építette föl az egyik legerősebb pillérét annak a civil világnak, mely a demokráciát éltető normákat a leghitelesebben képviseli, mert egyenlőképp kéri számon valamennyi párton és kormányon. Ha ő a demokrácia iránti aggodalmában végigír egy teljes kolumnát úgy, hogy abban az „alaktani” érvek szinte kizárólagosak, a tartalmi érvek pedig szinte teljességgel hiányoznak, az nagyon riasztó.

Kőszeg fölsorolja azt a négy kérdést, melyben az SZDSZ története során alapvető döntéseket hozhatott. Egyik sem tartalmi szempontból értékeli, hanem kizárólag a párt méretének és elhelyezkedésének szempontjából. Mintha az SZDSZ nem azért veszett volna el, mert elvesztette a sajátos kínálatát, a piacgazdasági, emberjogi és szociális elkötelezettség szintézisét és az ennek képviseletéhez szükséges morális hitelét. Nincs ott a négy kérdés között a legfontosabb, melyről pár évvel ezelőtt éppen Kőszeg írt a legvilágosabban: az SZDSZ-nek 1996-ban, amikor sokunk számára még nem, de a párt vezetői számára beláthatóvá vált az állam pénztárától a párt pénztáráig vezető, Tocsik Mártán keresztül haladó út. Akkor kellett eldönteni, hogy az SZDSZ együtt lop a szocikkal, vagy leleplezi őket és szakít velük. Az a döntés volt a végzetes, amit az SZDSZ akkor hozott.

A szerző további cikkei

LXX. évfolyam, 44. szám, 2026. október 30.
LXX. évfolyam, 38. szám, 2026. szeptember 18.
LXX. évfolyam, 30. szám, 2026. július 24.
Élet és Irodalom 2026