Mindig: jó király, rossz nemzet?

Rossz lelkiismerettel mutat ki hibát az ember olyan fontos, alapos, igényes – mondjuk ki – briliáns elemzésben, mint amilyen Kőbányai Jánosé (Ami a halottnak is fáj, ÉS, 2012/42., okt. 19). Az általam vélt hiba a következő. A jeles szerző szerint a magyarországi zsidóság a jogfosztást a magyaroktól, a felemelkedés lehetőségét a külső hatalmaktól (II. József, Ferenc József, Sztálin) kaphatta meg. Ha a megvalósulást nézzük, mindez talán igaz. Mégsem felejtkezhetünk meg a kétszer is világosan deklarált szándékról. Az 1839/1840-es és az 1843/1844-es országgyűlésen a magyar liberális reformellenzék kétszer is beterjesztett emancipációs törvényjavaslatot. Az 1844-es javaslat (nagyobb részt az 1840-est megismételve) a következő: „a türelmi adót meg kell szüntetni; engedélyezni kell a zsidóknak, hogy bárhol, minden megszorítás nélkül megtelepedhessenek; lehetővé kell tenni, hogy nemesi jószágot és szabad királyi városi telket haszonbérletbe vehessenek vagy örökjogon bírhassanak; gyárat, műhelyt, kereskedést szabadon nyithassanak; ezekben nem zsidó segéderőket is foglalkoztathassanak; meg kell nyitni a zsidók előtt az összes értelmiségi pályát. Mindezt az asszimilációt segítő javaslatok egészítették ki: zsidó népnevelési bizottság megalakítása, magyar nyelvű zsidó tanító- és rabbiképző felállítása; 3 év után zsidó tanító, 10 év után zsidó rabbi csak az lehessen, aki ért magyarul, és magyarul tanítani is képes.” Ezeket a XIX. század első felében született törvényjavaslatokat – melyeket az alsótábla és a felsőház is elfogadott – ne a XXI. század mércéjével mérjük: a maguk korában s lényegüket tekintve liberálisak voltak. A bécsi udvar vétója miatt nem valósulhattak meg.

Kossuth, Deák, a két Batthyány és munkatársaik emancipációs javaslatai és ezek császári elutasítása nélkül nehéz is lenne megérteni, hogy 1848/1849-ben miért álltak a zsidók (mint Kőbányai is említi: felülreprezentáltan) a magyar forradalom és szabadságharc oldalára.