Rekviem

„Ezek az estek egyszeri, nyíltszíni alkalmak a költészet ízlelésének elsajátítására.

Végső soron azt szeretnénk megmutatni, miért szép egy vers, azaz mi a kunszt a művészetben?”

A Ráday utcában minden hónapban egyszer, egy-egy szerdai napon negyven-ötven versrajongó töltötte meg a Stúdió K nézőterét, és ez így ment éveken át, legjobb emlékezetem szerint 2009 óta. Én ugyan egy-két kivételtől eltekintve szorgalmasan hallgattam Balla Zsófia és Báthori Csaba szenvedélyes, tudós és élvezetes beszélgetéseit, Fodor Tamás hangján a verseket, de nem tudok pontosan számot adni róla, hogy mikor is kezdődött ez a Versközelítés, avagy a versolvasás művészete, azaz Balla Zsófia és Báthori Csaba költészeti szalonja című sorozat. Megkérdezhetném ugyan tőlük, „mikortól is csináltátok”, ám hadd maradjon meg úgy az emlékezetemben: ősidők óta tartott – egészen 2012. április 18-ig, amikor is utoljára Gergely Ágnes Őrizetlenül című verséről beszélgetett a költő házaspár: Egyszer csak nincs több szemtanú / sem a jóra sem a rosszra / a rom leválik az időről / hogy magát sokszorozza.

A hallgatók száma nemhogy fogyatkozott volna, egyre többen voltunk, mert egyszerre hallottunk verset, egy kis zenét, adatokat a költő életéről, egy kis korrajzot és finom, komoly, de világos elemzéseket. Bejártuk velük a világirodalom tájait, egy-egy estén az asszociációk révén a költészet maga tárult elénk. Költők és nem költők, megátalkodott hívők hallgattuk Balla Zsófia komoly szavait, Báthori Csaba nyelveken át vándorló, azonos motívumokat felmutató, olykor-olykor humoros gondolattársításait. Minden este egy-egy irodalmi szeminárium volt.

Hallatlanul szigorúan készültek fel minden estre, könyvoszlopok hevertek az asztalon, ritkaságokat emeltek föl elénk: – Ecce liber! Amikor egy Tompa Mihály-verset készültek elemezni, vették a fáradságot, és elzarándokoltak Tompa Mihály életének színtereire, Bejére, Kelemérre, Hanvára, csak azért, hogy egy majdnem elfelejtett költőt jobban megértsenek. Náluk megszállottabb versimádót (létimádót?) nemigen ismerek. Az estek után együtt maradtunk, ismerkedtünk, beszélgettünk.

És most vége van. A Stúdió K nem kapott rá támogatást, az est pedig – még a meg-megemelt jegyárral sem – tudja eltartani a mi estéinket, a mi kedvtelésünket. Lehet, hogy valóban csak negyven-ötven ember kedvtelése volt, házi muzsika, kamaradarab, fölösleges szórakozásnak tekinthetik azok, akik nem méltatták figyelemre, mindenesetre mi, akik odajártunk, sokkal többnek éreztük.

Köszönöm Balla Zsófiának, Báthori Csabának, Fodor Tamásnak, hogy néhány esztendeig a költészet aranykorát éltük. De nem dicsérni akarok, nem egészen róluk van szó, hanem a költészet egyik térvesztéséről.

Vagy talán jövőre ismét fordul a kerék? Isten adja!