Hat pontban

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 37. szám, 2012. szeptember 14.

Széky János elemzéseivel általában egyet szoktam érteni, megfogalmazásait kifejezetten szellemesnek, írásait olvasmányosnak találom. Ezúttal is érdekes összehasonlítást tett két csúcstalálkozó között (Korpa közé keveredve, ÉS, 2012/36., szept. 7.), és jóllehet a két diplomáciai manőver színvonala valóban égbekiáltóan eltérő, néhány dolgot – az egyoldalúság vádjának kivédésére – rögzíteni kell.

1. Az 1989. augusztus 25-én Gymnichben Kohlékkal a keletnémetek Magyarországról való kiengedéséről tárgyaló delegáció tagjai mint a diktatórikus módszerekkel uralkodó kommunista párt tudatos vezetői személyükben felelősek azért, hogy a keletnémet állampolgárokat emberi jogaikat korlátozva a magyar határőrizeti szervek nem engedték ki Ausztriába. Személyükben felelősek abban, hogy keletnémet állampolgárokat a határőrizeti szervek évtizedeken át elfogtak és börtönbe vetettek, illetve kiadtak a keletnémet államnak, tudván, hogy ott börtönbe vetik őket. Személyesen felelősek azért, hogy a magyar határőrizeti szervek még az első határnyitás után is lőttek le olyan keletnémet állampolgárt, aki Ausztriába igyekezett.

2. 1989 elejére a magyar vezetők tudatában voltak annak, hogy az ország olyan adósságcsapdába került, amelyben a külföldi hiteleknek nemcsak az aktuális törlesztését, de a kamatait sem tudta fizetni, újabb – áthidaló – hiteleket pedig senki sem szándékozott adni. Valamit ki kellett találniuk a hitelezési kedv növelése érdekében.

3. Anyugatnémetektől kapott egymilliárd dolláros, vissza nem térítendő gyorssegély így életfontosságú volt, de nem a demokratikus átalakulás, hanem a kommunista hatalom fenntartása érdekében. Azért, hogy a magyarországi politikai átalakulás során mindvégig a kommunisták maradhassanak hatalmon, s befolyásolják annak menetét.

4. Agyorssegélyt a nyugatnémetektől ugyan nem közvetlen a keletnémetek kiengedése után kaptuk meg, de egyébként nem kaptuk volna meg, úgyhogy az igenis ellenszolgáltatás. A nyugatnémetek – és persze emberjogi szervezetek – már korábban is minden követ megmozgattak azért, hogy a kíméletlen magyar gyakorlat megváltozzon, de sikertelenül. Igaz, ehhez a magyar gazdaság eladósodása, a nyugattól való függősége is kellett, de végül is az egymilliárd dollár megtette a hatását. A Moszkvától korábban függetlenedő Ceaușescu is engedett ki fogolyként tartott népeket dollárért. Ez valóban nem emberkereskedelem – rosszabb annál.

5. Nem állja meg a helyét, hogy az akkori tárgyalásokról többet lehetett tudni, mint a mostaniakról. Az igaz, hogy memoárirodalmak sora született azóta, de még ma sem ismerünk lényeges részeket a megállapodás létrejöttének körülményeiről. Ennek tudható be, hogy a humánus döntést mindenki saját erőfeszítéseiként értelmezi (Berecz János, Pozsgai Imre, Szűrös Mátyás, Habsburg Otto stb.), klikkek harcolnak érte, és olyanok is magukat fényezik visszaemlékezéseikben, mint HorváthIstvánvagy éppen Lakatos Ernő.

6. Tény, hogy a magyarok nimbusza a keletnémetek kiengedése után Európában megnőtt. Különösen a kiengedést intéző vezetőké. (Horn Gyula Károly-díjat, Németh Miklós Nagykeresztet kap a németektől, ez utóbbit az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnökévé teszik.) A korabeli kommunista nómenklatúra elismertsége a határainkon kívül nagyobb volt, mint itthon, s egyik akadályát képezte az azonnali elszámoltatásnak.

(Széky János válasza a jövő heti számban olvasható.)

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 51-52. szám, 2019. december 19.
LXIII. évfolyam, 22. szám, 2019. május 31.
LXIII. évfolyam, 12. szám, 2019. március 22.
Élet és Irodalom 2021