TÖRTÉNELEM ALULNÉZETBEN

Zártkörű rendezvényt hirdetett a budai Vár lábánál, a Palota úton a gyorsliftre kitett ismerős tipográfiájú (Times New Roman, 24 pontos, középre zárt) szöveg. A kapuban négy csüggedt magyar. Előttük térkép, borszéki ásványvíz, lehunyt szemű fényképezőgépek. „Nyolcszáz kilométert utaztunk Moldovából, s nem nézhetjük meg hazánk legszebb műemlékét” – hallom a keserű sóhajt, ami ki tudja miért, de feltört a családfőből, a fegyelmezett (kettős?/csak román?) állampolgárból. Mit mondhatnék neki! Azzal vigasztalhatnám, hogy ne bánja, hogy csak borsos összegért engednék be, így legalább nem látja, hogyan tették faházakkal és fehér színű sátrakkal felismerhetetlenné az oroszlános udvart! Nem teszem. A sóhaj azonban benne maradt a fülemben, s felizgat. Szégyellem magam. A királyi korona a Parlamentben, a királyi várban pedig az istenadta félázsiai nép iszik. Ha nem iszik, altiszteket avatnak. Ha már felavatták az altiszteket, a spanyol lovasiskola parádéja látható. Augusztus 20-án a Mesterségek ünnepe (nem nagy ü-vel!) miatt tartják zárva. Persze, minden eseményre rengetegen jutnak be jeggyel, meghívóval, ingyen, ügyesen, frissen, fiatalosan. Tudósítanak róla a rádióban, televízióban, a képeken felszabadultan hullámzik a boldog tömeg.

Mától fogva én mégis azt a négy szomorú, poros, fáradt, megalázott embert látom majd, akik nem törhették át a vidáman fecserésző, illatosított, divatosan felöltöztetett hoszteszek kordonját, s csak alulról láthatták a magyar történelem, a magyar állam, hazánk egyik legelső jelképét.

S hogy mit kerestem én ott? Nemzeti intézményünk, az Országos Széchényi Könyvtár azért üzemelt...