Lépések egy oldalösvényről – Romsics

2012. június 30-án a galamus.hu-n megjelent egy írás Akadémikus antiszemitizmus címmel. A megjelenésből nagyon határozottan kivehető volt két név. Az egyik Romsics Ignácé, akiről a szerző (példák sorának felvonultatásával) azt állította, hogy egy idő óta határozottan él az antiszemita hagyomány kihasználásának lehetőségével, és hogy utalásainak, kiemeléseinek, besorolásainak jó része szorosan illeszthető a hazai kultúrára jellemző, antiszemita értelmezési keretekhez. Ebből adódik munkáinak antiszemita olvasata.

A másik, jól kivehető név természetesen a szerzőé, Gerő Andrásé volt, akinek kilétét egy pillanatig sem akarta senki eltitkolni. Olyannyira nem, hogy az ott ezután hosszú heteken át zajló vita dossziéja a galamus.hu-n A Gerő András által kezdeményezett Romsics-vita írásai címet kapta. Aki pedig részt vett a vitában, mind sűrűn utalt a szerző kilétére.

Gerő cikkének alapgondolataihoz egyébként a megjelenése helyén kilencen szóltak hozzá, s az ő cikkeikben, valamint az oldalágakon érkező, további hozzászólásokban és az ellene gyűjtött aláírások fölött is szerepel a vitaindító szerzőjének neve. Megjelent egy összefoglaló jellegű cikke is a galamus.hu-n, miközben a médiában több interjú készült vele, ahol minden alkalommal annak rendje s módja szerint bemutatták.

Júliusban a Rubicon és az ÉS lapjain (egy alkalommal pedig a Magyar Narancsban is) megjelentek olyan cikkek, amelyek nemhogy érintették a Gerő–Romsics-vitát, de kifejezetten Gerő személyét állították a középpontba. Nemegyszer valóban tisztán a személyét, sőt, a „viselkedését”, olyan mélységekig, hogy össze se lehetett volna keverni mással.

Mindezek egy pontján az ÉS-ben is jött egy összefoglaló jellegű írás, Bojtár Endrétől (Antiszemita vagy-e?, 2012/30., júl. 27.). Bár ő kifelejtette az írásából a megjelenés helyét, a galamus.hu-t, a szerző nevét meglehetősen feltűnő helyre, (ironikus) szövegének második mondatába írta oda: „A magyar szellemi életet újabb katasztrófa fenyegeti. Kiváltója Gerő András cikke, amely...”

Mindeközben a szóban forgó lapok közönségének köreiben folyamatosan ott motoszkált a kérdés: vajon miért nem szólal meg Romsics, illetve meg fog-e szólalni egyáltalán, és ha igen, ezt miként teszi, hiszen az nyilvánvaló, hogy egy ilyen fölvetésre már önmagában, a személyektől teljesen függetlenül rendkívül nehéz reagálni. Bárhol is álltak a latolgatók, abban megegyeztek, hogy ez ügyben együttérzés is volt bennük, Romsics iránt. És mivel Gerő nem totális ítéletet mondott róla mint emberről, hanem – különösen második, összefoglaló írásában (Morális pánik – ahogy én látom, galamus.hu, júl. 18.) – meglehetősen differenciáltan értelmezte az életművét, Romsicsot minden szempontból kedvező közeg várta, még ott is, ahol sokan Gerővel értettek egyet.

Mindenesetre július végére azt, hogy itt lényegében egy Gerő–Romsics-vitáról van szó, a Galamus és az annak vitáját részben átvevő ÉS olvasói közül csak az nem tudta, aki már nem él.

Mint augusztus 3-án kiderült, egy élő mégis akad, aki Gerő nevét „ki tudja takarni” ebből a kettősségből: Romsics Ignác maga. A páros másik tagjaként megvárta, amíg jön valaki a vitában, és nem Gerőt idézi, hanem őt – ez volt Karsai László és Bojtár Endre.

Karsaival nem volt dolga, mert az csak szőr mentén volt vele kritikus, és határozottan a pártjára állt, de Bojtár ugyanabból a nézőpontból és ugyanazokkal a konklúziókkal vitatkozott az életművével, mint Gerő – ő lett tehát Romsics embere. Az általa kínált oldalágon lépett be a vitába, mintha ő is csupán egy volna a számos hozzászóló közül, aki most éppen arra járt, és az „érintettség okán” megszólal, mert idézték őt. Azért a Romsicsért, akiről Gerő beszélt, ez a Romsics már nem felelős, az egész, addigi vitának nem érintettje, leválasztotta magát arról.

Romsics tehát Bojtár írásának állításait vette végig, és az egész vita elindítója, Gerő András neve csak azért kerül bele egyáltalán az írásába, mert Karsai László cikkében ott van (Megjegyzések a Gerő-vitához, ÉS, 2012/29., júl. 20.). És ha Romsics ragaszkodott ahhoz, hogy csak az őt hosszan idéző cikkekre válaszoljon, akkor Karsaiét meg kellett említenie. Márpedig ragaszkodott, mert, úgy látszik, Gerővel nem akar vitatkozni. Gerő neve ettől kezdve tabusítva lett: a cikkében egyetlenegyszer sincs benne.

Ahogyan eddig a holokauszt fogalma is tabusítva volt az írásaiban.

Ennél fényesebb bizonyíték alig kell ahhoz, hogy Romsics eszközkészletében nagy erővel van ott a tabusítás, az az univerzális mechanizmus, amely a magyar társadalom meghatározó részét is megakadályozta abban, hogy a múltjával szembenézzen. (Nem az egész társadalmat, mert jelentős személyek vállalták ezt, Bibótól Száraz Györgyön át írókig, művészekig és százezres nagyságrenddel mérhető civilekig). Ami valamilyen okból kínos vagy kényelmetlen Romsicsnak, azt tabusítja. Eddig a holokausztot, most azt, aki annak elkerülését elsőként, fő helyen a szemére vetette.

Romsicsnak ez az eljárása egyfelől katasztrofális, hiszen az az üzenete, hogy „Gerő András, mint történész társam, nem létezik, nem alkalmas személy ahhoz, hogy vitatkozzam vele”. Ez a szakmai kollegialitás felől nézve vérlázító és tűrhetetlen, mert Gerő nem a szakmát támadta meg, és nem alantas módon, egy köztudottan alantas eszme képviseletében, továbbá Romsicsot magát sem a személyét romboló, őt megalázó szándékkal kritizálta. Így a tőle való elhatárolódásnak rá nézve semmiféle erkölcsi jelentése nincsen, pusztán annyi tartalma van, hogy Romsics ezzel sajnálatos módon a saját nevét is kiírta, egy nagyon fontos, szakmai vitából.

Másfelől viszont mégis van pozitív üzenete is annak, ami történt. Bojtárral vitatkozva ugyanis Romsics végül mégis eljut oda, hogy megtöri a maga állította holokauszt-tabut. Ráadásul azon az áron, hogy szakemberként – ami kevés is ide: nem akármilyen szakemberként, hanem a szakma egyik legnagyobbjaként – jelentős hitelesség-darabot áldoz föl ennek érdekében: azt állítja, hogy még nem nőtte ki a kezdők gyermekbetegségeit. Ha bajba kerül, azzal védekezik, hogy „hiányoztam a holokauszt-órán, és ezért nem tudtam megírni a leckét”. Ezt írja Bojtárnak szóló cikkében ott, ahol egyszersmind a Gerő által fölvetett, egyik legfontosabb problémát oldja fel (Gerő: „Ha ugyanis közel félmillió magyar zsidó halálba küldése, a magyar társadalomból való végleges és visszavonhatatlan kimetszése Romsics számára nem magyar sorsforduló, akkor ő 2012-ben nem tekinti a korabeli államhatalom által faji alapon zsidónak tekintett személyeket a politikai és kulturális értelemben felfogott magyar nemzet integráns részének. Az »ő« sorsfordulójuk nem a »mi« sorsfordulónk”), és ahol végül mégis megteszi a döntő lépést: „A hiányosság kizárólagos oka, mint erre Karsai László utalt is, az, hogy önálló témaként korábban soha, semmilyen összefüggésében nem foglalkoztam a holokauszttal és az antiszemitizmussal sem. Vagyis: semmi sem volt a fiókomban. Ezért kapta a kötet a Magyar sorsfordulók, nem pedig a teljesség igényét sugalló A magyar sorsfordulók címet. Ezekkel a fenntartásokkal a kritikát ebben az ügyben mindenesetre nem utasítom vissza. Ha a kötetnek lesz második kiadása, akkor vagy megváltoztatom a címét, vagy kiegészítem 1944–45-tel”.

Úgy gondolom, egy ilyen áldozat bemutatása akkor is tiszteletet kíván, ha kínosan röhögünk közben. Tegyük félre a röhögést, mert nyilvánvalóan nagy erőfeszítés áll a lépés mögött.

Úgy gondolom, el lehet tekinteni attól, hogy az áldozat ez esetben nem egy húsvéti bárány volt, hanem egy kiváló történész becsületének egy szeletkéje – marad még neki elég.

Úgy gondolom, Gerő Andrásban lesz annyi nagyvonalúság, hogy nem veszi magára kollégája tabusító szándékát, és a fölvetésére végül megadott választ nézi. Amelynek lényege, hogy akkor tehát megnyílt egy új lap: A történészek mérvadó személyei körében 1944–45 a magyar sorsfordulók szerves része. A holokauszt történetét pedig nem tekinthetjük úgy, mintha csak a zsidóság vagy az arra szakosodott történészek ügye lenne.