A szavak tisztasága

Az írástudók keresik az érvényes és hatékony reflektálás eszközeit a kormányzat oktatáspolitikai-felsőoktatási intézkedés-cunamijára. Többféle magatartás tapasztalható. A behódolást zárjuk ki az írástudó-értelmiségi reflexiók közül. A félelem s a félelemteli elcsendesülés már bonyolultabb tünet, számolni kell vele. Vannak töprengő, az együttműködést-együttgondolkodást kereső megközelítések. Vannak makacs rendszerkritikusok, szóban-írásban vagy akár az utcán keresik a hatékony szót emelés eszközeit. S vannak olyanok, akik a „forradalmi hevületben” egy-egy részecskét, elemet megragadnak, s azon a ponton – gondolatrendszerük archimédeszi pontján – résztvevők a diskurzusban.

Az ÉS július 20-iki számában ez utóbbira találni két példát. Ladányi Andor (Még egyszer a felsőoktatásról) makacsul követeli a felsőoktatás reformját, olykor kevésbé törődik azzal, hogy a valóságban „ellenreform” zajlik. Ha vesszőparipája, a szerinte tönkretett pedagógusképzés kritikáját olvassa ki a kormányzati tervekből, akkor szövetséget keres ebben a kritikában. A „bolognai rendszer keretei közé szorított torz struktúra”  megváltoztatását igenli harcosan. Torz struktúra? Erről a vita még nem dőlt el. Ladányi kedveli az osztatlan 4-5 éves tanárképzést. Jómagam az osztott struktúrában (nemtanári alapképzés, pályaorientáció után intenzív kétéves, elkülönülő tanári mesterképzés) más koncepciót igen, de „torzságot” nem látok. Bizonyítékaim – gyakorlom többedmagammal egyetemi docensként e modellt – éppen ellenkezőek (miközben egy percig nem vitatom, hogy van – lett volna – e modellen fejleszteni, korrigálni való). Miről van szó? Tapasztalataim szerint a korai (18 éves) pályaválasztási döntés, kényszerpálya helyett 21 évesen a tanári karrier melletti felelős(ebb) döntés lehetővé tételéről. A tanári mesterképzésben tanárjelöltek tanulnak együtt, akik vélhetően valóban e pályára készülnek (ha nyílik számukra pálya). A tanári mesterszak tartalmában a „szaktárgyak” mellett mód nyílt a pedagógusmesterség (elméletigényes, de gyakorlatias) megtanulására. Ezt lehet bírálni, de torznak nevezni illetlenség.

Ugyanebben a számban Mélyi József – méltán – Bodóczky IstvánMester kiállítását és könyvét dicséri. Bodóczky rajta hagyta kézjegyét az utóbbi évtizedek vizuális nevelésén, s ereje teljében – erről szólt a kiállítás a Budapest Galériában – ma is e „műfajban” alkot. A kiállítást ismertető szerző arról ábrándozik, hogy rajztanárok helyett végre a vizuális nevelés tanárai tegyék a dolgukat. Bírálhatjuk az iskolai „rajztanítást”, sok joggal. De tudomást kell venni arról, hogy 1995 óta – ekkor keletkezett az első, sok szempontból mai, torzult  – ez valóban torzó – változatában is megkerülhetetlen szóban forgó „műveltségi területet” – éppen a hivatkozott mester és mások  szakmai törekvései nyomán „vizuális kultúrának”, „vizuális nevelésnek” nevezik.

NB ilyen néven képzik – osztva vagy osztatlanul – e mesterség tanárait is.

Van diskurálni való, pörölni való is az oktatásügyön! De akármilyen platformról: tiszta fogalmakkal!