Színházi utópia

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 29. szám, 2012. július 20.

Tetszett nekem Schilling Árpád írása (A színházi szakma emancipációja, ÉS, 2012/28., júl. 13.). Szeretem az utópiákat. Jó dolog kelléseket megfogalmazni. Milyennek kell(ene) lennie egy pályázati rendszernek, egy kinevezési gyakorlatnak, egy korlátozott idejű igazgatói mandátumnak, a POSZT válogatási szisztémájának és versenyprogramjának. Mindegy, hogy Schilling elképzeléseivel egyetértek-e, vagy sem – van, amivel igen, van, amivel nem –, a kérdés, hogy van-e rájuk reális esély. Nem a megvalósításukra – a megvitatásukra. Nincs. Schilling is tudja (írja), hogy ezekben a kérdésekben ma a (párt)politika dönt, amely létrehozott egy kártékony előadó-művészeti törvényt és egy Vidnyánszky Attilának elkeresztelt egyeduralmat. Ez van. Ennek van minden és mindenki alárendelve. Nem kell nyilvánossá tenni a pályázatokat, nem kell indokolni a pályázati döntéseket, a szakmai bizottságok (akármilyen nagyarányú) javaslata nem kötelezi a döntnököket annak elfogadására, a POSZT-válogatónak nem kell végigülnie az előadásokat (a szünetben távozhat azzal, hogy „ez nem az én színházam”, mellesleg a produkció ezután megnyeri a kisvárdai fesztivál fődíját), nem elég, hogy a teátruminak becézett politikai hatalom rövid úton szelektál, kijelölve, mely színházaknak kell benne lenniük a válogatásban, mert a technikailag igényesebb produkciók a politikától függetlenül sem kerülhetnek be a programba, mert „nem férnek be” (vagyis mind a fesztiválvezetőség, mind a Pécsi Nemzeti Színház alkalmatlan egy minőségszempontú találkozó lebonyolítására).

A lábszagú tények komolytalanná teszik az utópiát. A kellést többszörösen felülírja a vanás. Az van, amit a legfőbb színházi hadúr akar. Leginkább magának. Pénzt, paripát, fegyvert. Az ő produkcióinak, az ő könyveinek, az ő tanodájának, az ő folyóiratként benevezett műsorfüzetének. Minden apparátus a rendelkezésére áll, minden testület kiszolgálja. Schilling a futballbírót hozza föl példának, akit nálunk aszerint ítélnek meg, hogy „kinek fúj”. Egy jó bíró már rég érvénytelenítette volna a lesről rúgott gólokat, sőt az egész meccset, amelyben csak a pályaválasztó maga alkotta szabályai érvényesülnek. Ha „kellésről” beszélünk, a fair play szempontjából – az eddig történtek tükrében – már most érvénytelennek kell tekinteni a Nemzeti Színház év végén „pályázatilag” esedékes igazgatói kinevezését és a jövő évi POSZT-válogatást.

 „Ezt tűrni: mindent tűrni”, ahogy Shakespeare mondja az Ahogy tetszikben.

De azért beszéljünk csak a dionüszoszi és az apollóni színház különbségéről. Az is nagyon fontos.

A szerző további cikkei

LIX. évfolyam, 35. szám, 2015. augusztus 28.
LIX. évfolyam, 29. szám, 2015. július 17.
LIX. évfolyam, 28. szám, 2015. július 10.
Élet és Irodalom 2024