Válasz Szakolczay Lajosnak

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 25. szám, 2012. június 22.

Az idei Tokaji Írótábor felhívása azt állítja, hogy a II. világháborút követő évtizedekben „irodalmi hivatalnokok serege” törölte „a magyar irodalomból például Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Hamvas Béla, Ignácz Rózsa, Kodolányi János, Kós Károly, Márai Sándor, Mécs László, Nyirő József, Reményik Sándor, Tormay Cecile, Várkonyi Nándor, Wass Albert és más kiváló írók, irodalmárok nevét. Műveiket kitalicskázták a könyvtárakból és bezúzták, arcképüket, fényképeiket kiretusálták a dokumentumokból, létüket kihagyták a magyar irodalom történetéből.” A felhívás kapcsán született cikkem egyik bekezdése adatokat sorolva igyekszik bizonyítani, hogy a felsorolt írók közül több művek sorával volt jelen az 1957 és 1989 közötti időszak könyvkiadásában, és szerepeltek irodalomtörténeti összefoglalásokban is. Nem a kiadásuk bonyodalmas körülményeivel és befogadásuk történetével foglalkoztam, ennek egy publicisztikában nem is veselkednék neki, egyszerűen egy hamis állítást kívántam cáfolni. Örülök, hogy ebben közvetve Szakolczay Lajos is megerősített, beavatván bennünket egy Dsida-kötet megjelentetésének hátterébe (Egy kis pontosítás, ÉS, 2012/24., jún. 15.), egyben csodálkozom, hogy nem kérte ki magának a felhívásban foglalt gyanúsítást, amely pedig messzemenően érinti őt, hiszen 1972-től több mint két évtizeden át előbb a Kortárs, aztán az Új Írás, majd újra a Kortárs rovatvezetője, illetve szerkesztője volt.

A listán ott szerepel a Kós Károly név is. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez a szerzői név két személyt jelölhet, az 1883-ban született író, építész, néprajztudós apát és az 1919-ben született néprajztudós fiút. Az ifjabb Kós Károly sok esetben megkülönböztető előtaggal jelentette meg munkáit, sok esetben azonban nem, a róla szóló írások pedig többnyire előtag nélkül említik (így tesznek a könyvtári katalógusok is). Így tehát a felhívásban szereplő névsorba egyaránt odaérthető az apa és a fiú. Könnyen lehet, hogy Szakolczay Lajosnak igaza van, és a felhívás megfogalmazói az apára gondoltak. Az első gondolatom nekem is ez volt. Utóbb azért véltem mégis úgy, hogy az utalás a fiúra vonatkozhat, mert az 50-es, 60-as években ő többé-kevésbé tényleg el volt zárva a publikálástól. Nem így az apa. Romániai magyar kiadóknál, a bukaresti Irodalmi Kiadónál, a szintén bukaresti Ifjúsági Kiadónál, valamint az Irodalmi és Művészeti Kiadónál az 50-es és a 60-as években is megjelenhettek szépirodalmi munkái. Ennek persze volt bizonyos ára. 1954-ben, egy évvel főiskolai nyugdíjazása után megjelentette A kollektív gazdaság üzemi épületberendezése című könyvét, amely nem illeszkedik problémátlanul az életműbe. A Romániában kiadott könyvek persze ekkor is bajosan, sokszor csak szórványosan jutottak át Magyarországra. 1955-ben Budapesten is megjelent a Budai Nagy Antal históriája, 1957-ben pedig a Zrínyi Kiadó bocsátotta közre a Varju-nemzetséget. A kiadások Romániában ezután is folyamatosak maradtak. 1966-ban a Varju-nemzetség újra megjelent Szőcs István bevezetőjével, majd 1971-ben a Kriterion román fordításban is közrebocsátotta a regényt, hogy aztán 1977-ben a kolozsvári Dacia Kiadó ismét magyarul adja ki. Emellett 1969-ben Bukarestben megjelent a Hármaskönyv, és a Budai Nagy Antal históriájának is volt új kiadása.

A magyarországi kiadások nem voltak ilyen folyamatosak, de ez részben azzal is magyarázható, hogy Kós Károly az erdélyi magyar irodalom regionális kánonában természetesen mindig meghatározóbb erővel volt jelen, mint a nemzeti kánonokban. Az első kismonográfiát 1971-ben ennek ellenére az Akadémiai Kiadó adta ki róla, nem annyira az írói, mint inkább építészi életművet tárgyalva. Pál Balázs munkája 1983-ban második kiadásban is megjelent. A szépíró Kós Károlyról Varró János írt kismonográfiát 1973-ban, könyvét a Dacia Kiadó gondozta. Magyarországon ezt követően Kós Károly születésének 100. évfordulója hozott új kiadásokat. Haláláról 1977-ben természetesen megemlékeztek a magyarországi lapok is, az MTV pedig emlékműsort sugárzott a tiszteletére. Megjegyzendő továbbá, hogy Kós Károly Romániában és Magyarországon is magas állami kitüntetésekben részesült.

Az említett és a helyhiány miatt kimaradt kiadásokat természetesen bárki ítélheti kevésnek. Az is nyilvánvaló, hogy az egyes kiadások nem voltak zökkenőmentesek, és az sem feledhető, hogy miként a korszak minden publikált művébe, Kós Károly könyveibe is beleavatkozhatott a cenzúra. Csupán egyetlen dolgot nem állíthatunk, azt, ami az idei Tokaji Írótábor felhívásában szerepel, vagyis hogy szisztematikusan ki volt zárva a hivatalos nyilvánosságból. Ezzel a megállapítással természetesen nem a Kádár-korszak kultúrpolitikáját kívánom mentegetni, ez távol áll tőlem, csak jelzem, hogy amit a felhívás megfogalmazói tesznek, pontosan az, amit kárhoztatnak: retusálás.

Amíg Kós Károly ügyében van ok a bizonytalanságra, Szakolczay Lajos másik pontosítása semmi kétséget nem tűr. Dsida Jenő 1983-as válogatott kötetét ő szerkesztette, és nem a bevezetőt jegyző és Dsida megismertetéséért szerkesztőként és kutatóként is a legtöbbet tevő Láng Gusztáv. Ezért a tévesztésért megkövetem Szakolczay Lajost.

De ha már Dsidánál tartunk, emlékeztetni szeretnék arra a vitára, amely 1956-ban és 1957-ben zajlott Dsida költészetéről az Utunk hasábjain. A vitát Panek Zoltán indította, aki sürgette Dsida újrakiadását. A kanonizációs kísérlet az akkori erdélyi-romániai irodalompolitikai játszmákba ágyazódott, amelyek nem különböztek lényegesen a magyarországiaktól. A kísérlet rövid távon sikeres volt, mert Dsida újrakiadása megindult, amit majd Szemlér Ferenc 1966-os kiadása jelez legékesebben. Hosszú távon viszont éppen a Dsida körül ekkor kialakult ideológiai-politikai kontextus és általában véve az esztétikai szempontok háttérbe szorítása akadályozta leginkább, hogy Dsida elfoglalja az őt megillető helyet a nemzeti irodalom hagyománytudatában. Ezt olyan elemzők és méltatók sem tudták hatásosan ellensúlyozni, mint Rónay György vagy Nemes Nagy Ágnes.

Dsida befogadásának története talán elgondolkodtató lehet a mai politikai-ideológiai alapokon nyugvó kanonizációs törekvések szempontjából is. A Dsida-eset tanulságainak konvertálhatóságát csupán az korlátozza, hogy Wass Albert vagy Nyírő József (hadd ragaszkodjam ehhez az írásmódhoz) távolról sem képvisel olyan minőséget, mint Dsida, olyannyira, hogy a puszta összehasonlítást is szégyenletesnek tartanám. Ebben talán egyetértünk Szakolczay Lajossal.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 12. szám, 2024. március 22.
LXVIII. évfolyam, 9. szám, 2024. március 1.
LXVIII. évfolyam, 1. szám, 2024. január 5.
Élet és Irodalom 2024